A műterem mint univerzum

Gruber Béla-emlékkiállítás

P. Szabó Ernő

Ünnepi alkalomból rendezték meg Gruber Béla (1936-1963) kiállítását a rákospalotai Palota Galériában, hiszen éppen egy évvel ezelőtt kezdődött újra a kiállítások sorozata a felújított teremben. Ilyenkor általában olyan művész alkotásait szokták választani, aki valamilyen módon szorosabban kötődik, kötődött az adott helyhez, mondhatni, műveiben a genius loci, a hely szelleme tükröződik. Gruber Béláról ez nem mondható el, hiszen élete nagy részében az óbudai Tímár utcában lakott, ha városképet festett, ahhoz a városnak az a része kínált motívumot, s képeinek egyik fő témája, a hajógyár is Óbudán található.

A művek egyetemes értéke is van azonban olyan fontos, ha nem még fontosabb szempont, mint a regionális, a helyi érték, s Ferk Ilonának köszönhetően, aki művészeti tanulmányai idején, a Magyar Képzőművészeti Egyetem – akkor még Főiskola – olvasótermének falain még az akkor alig néhány évvel korábban, 1963-ban, fiatalon, 27 évesen, főiskolai vizsgamunkájának festése közben elhunyt művész festményeit láthatta. A 200×300 centiméter méretű Festőműterem, a vizsgamunka, a bejárattal szemben függött, és körben a csendéletek, város-, műteremrészletek kaptak helyet. Lenyűgöző volt – írta meghívó levelében néhány héttel ezelőtt e sorok írójának, s ha körülnézünk a kisméretű kiállítóteremben, egy-egy mű és az összkép láttán újra csak eszünkbe juthat ez a szó, lenyűgöző, ahogyan a néhány év alatt megfestett, a formállogika alapján töredékesnek mondható, művészei súlyát, értékét tekintve azonban mégis teljes egésznek tűnő életműre gondolva is.

Gruber Béla:

Gruber Béla: Fecskés csendélet, 1963

Kozmosz, mikrovilágokból, mondhatnánk. Gruber Bélának néhány főiskolai év alatt sikerült az, ami a pályatársak nagy részének nem sikerül évtizedek alatt sem. Ahogyan a falon is olvasható összeállításban az egyik kortárs, a mai magyar grafika jeles mestere, Gyulai Líviusz írta róla: „Ő a felvételikor már érett művész volt, szakmai szempontból semmi szüksége nem volt a főiskolára…” Váratlanul bekövetkezett halála miatt diplomát nem is kaphatott, azt csak halála után negyven évvel bocsátotta ki az egyetem a család – mindenekelőtt az életmű gondozásában kulcsszerepet vállalt testvér, Gruber Ágota – kezdeményezésére.

Örvendetes tény tehát, hogy nem is először szerepelnek a galériának otthont adó Csokonai Művelődési Házban Gruber Béla művei, hiszen kiállították őket már 2006-ban is, amikor Gruber Ágota a nagy monográfiát összeállította róla, később a Kmetty János és tanítványai 1956-58 című tárlaton, majd a Bernáth Társaság tagjainak 2009-es, illetve 2012-es és a Gruber Béla díjasok 2012-es kiállításán találkozhattak itt műveivel az érdeklődők. A Gruber-díjat 1993-ban alapították a művész testvérei a Magyar Képzőművészeti Egyetem tehetséges növendékei számára. Komoly előzménye volt az a támogatás, amelyben 1964-1979 között a festő édesanyja részesítette évről évre a főiskolát. Az első alkalommal Bernáth Aurél osztotta ki az ajándék festőszereket. Kmetty János után ő volt Gruber tanára, és sokáig nem fogadta el tanítványa festészetét. Csak annak halála után mondta: „Tévedtem, és be kell fejeznem a tanári pályát, mert ekkorát nem szabad tévedni.”

Bernáth tévedésében mások is osztoztak, amit az is jelez, hogy Gruber csak harmadik jelentkezésre jutott be a főiskolára, ahol viszont hamarosan olyan hatást gyakorolt számos diáktársára, hogy azok nem tanáraik, hanem az ő stílusát kezdték utánozni. Megérezték benne a zsenit? Alighanem. Németh Lajos professzor a modern magyar művészetről szóló könyvében négy nevet említ, akik „legizgalmasabban pendítik meg képzőművészetünk új problémáit, és akik jelzik az új generáció igazodását is…” Csernus Tibor, Ország Lili és Kondor Béla mellett a negyedik említett Gruber Béla volt.
De hát mi is volt az az „új probléma”, amelyet a tragikusan fiatalon művész „megpendített”? A rend-, az egyensúlyteremtés problematikája, amelyet a legtisztább festői eszközökkel kívánt megoldani. A dolgok ama áttekinthető, erőt sugárzó, igazodási pontot jelentő rendje után sóvárgott, amelyet sem saját életében nem valósíthatott meg, s amely még inkább hiányzott abból a világból, amelyben élt, néhány évvel a levert forradalom után, néhány évvel a lelket, az erkölcsöket lassan, de biztosan elpusztító gulyáskommunizmus előtt. Gruber képein kimondva, formákba öntve persze sem az előbbi, sem az utóbbi dráma nem jelent meg, ami azonban a képeken látható, amit a vastagon felvitt festékréteg, a kékek, vörösek árnyalataival modellált plasztikus formák sugallnak, az éppenséggel mindannak a tagadása, ami a művészet tiszta értékeit, a humánumot veszélyeztette.

Gruber Béla

Gruber Béla: Kilátás a szanatórium ablakából, 1963

Önarcképek, csendéletek, kikötői képek, kertrészletek, interieur – néhány év alatt megalkotott több mint ezernégyszáz műve szinte kivétel nélkül besorolható e néhány témakörbe, s e témakörök is szinte mind egyetlen fő témához, a festőműteremhez kapcsolódnak (a legszemélyesebb motivációt hordozzák a kikötői képek és az idegszanatórium kertjét ábrázoló művek is). A műterem, amely több variációban, részkompozícióban jelenik meg a kiállításon, a tárlaton sajnos nem szereplő , de a kiállítás bejárata előtt egy kisméretű képen reprodukált vizsgamunkán nagyszabású, alakokkal benépesített belső térként jelenik meg, egyfajta univerzumként, amelyben megidéződik a külvilág is, és amelynek középpontjába természetesen a képen nem látható művész kerül. Első idegösszeomlása előtt néhány hónappal festette meg Gruber a Festőműterem első vázlatát, s lázasan dolgozott a nagy művön egészen haláláig. Az idővel futott versenyt, életműve tanúsága szerint vesztesnek biztosan nem tekinthető, hiszen bár fiatalon hunyt el, a korszak meghatározó jelentőségű művészeként tartjuk számon. Ahogyan a már említett Németh Lajos professzor fogalmazott: „művei intenzitása páratlan és a halála óta eltelt közel két évtized bizonyítja, hogy értéke állja a próbát, rangot vívott ki magának a magyar festészet történetében, mégpedig nem akármilyen rangot.”

Nem torzó tehát, ahogyan időnként mondják, hanem befejezett, teljes életmű az övé, amit kiválóan igazol ez a tárlat is, amelynek anyagát a család és egy műgyűjtő tulajdonában lévő művekből válogatták, tehát távolról sem tekinthető teljesnek. Mint a láncszemek, úgy kapcsolódnak egymáshoz a művek, a mikrovilágokból maga a kozmosz kerekedik ki. Mintegy mozaikdarabok az itt látható alkotások, olajképek, pasztellek, tusrajzok, kollázsok, vegyes technikájú alkotások , amelyek olyan részleteket idéznek meg, amelyekből a vizsgamű univerzuma összeáll. A nagy képen ábrázolt műteremben hét figura – a festő családja – jelenik meg, a festőállványon álló, készülő képben uszályok láthatók, amelyek egyszerre idézik meg a nagyvilágot és a művész addigi rövid életének helyszíneit, Óbudát, ahol laktak, a hajógyárat, ahol a főiskola előtt dolgozott. Ez a kettősség, a mű lehető legszemélyesebb jellegének és az egyetemes vonatkozásoknak az elválaszthatatlan együttese fogalmazódik meg a vizsgaműben és a kiállítás képsorában is, az óbudai házak, a műterembelsők, a csendéletek, a szanatórium kertjének – itt dolgozta át lázasan a festő élete utolsó hónapjait – a művész szobája ablakán keresztül ábrázolt részleteiben.

Gruber Béla:

Gruber Béla: Festőműterem (befejezetlen vizsgamunka), a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona

Hat év terméséből láthatunk válogatást, 1957-es az első mű, a Festőállvány, és 1963-ban született a csendéletek nagy része. Ismétlődő témák jelennek meg, új és új megközelítésben, erőteljes színekben, expresszív ecsetvonásokkal, kifejezőerőben gazdag felületekkel. Gruber Béla fakturális kísérletei máig nem kaptak elég figyelmet, Van Gogh-os kollázs-csendélete is kitüntetett helyet kaphatna a magyar kollázs történetében. Fontos szerepet kaptak az életműben az önarcképek is, amelyeken a képpel viaskodva (nem véletlen, hogy két alkotáson is megidézi az anyaggal hozzá hasonló módon küzdő, azt a színek, expresszív formák erejével átlényegíteni akaró mestert), vagy kezében könyvvel, a háttérben szoborral vagy egyszerűen a mű nézőjével szembenézve ábrázolta önmagát. Ezekből sajnos egyet sem láthatunk a kiállításon, ha csak nem fogjuk fel az önarckép különös, az arcvonásokat elrejtő, de a lelkiállapotot tökéletesen kifejező formájának a Bánat című 1960-61-es rajzot. Vagy ha nem érezzük úgy, hogy ha az arcvonások nem is, de a művészi arculat tökéletesen kirajzolódik azokból a művekből is, amelyek a közvetlen környezet részleteit, illetve az újra és újra visszatérő hajógyári, óbudai motívumokat ábrázolják. Ebben az esetben nem csak a korán lezárt életmű, de az azt megidéző kamaratárlat is teljesnek tekinthető.

 

Palota Galéria

szeptember 28-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:12+00:00 szeptember 19, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!