Digitális Agora

I. Nemzetközi Digitális Triennále

Kovács Gergely

Közismert tény, hogy a magyar nyelvben is általános használatban lévő agora szó görög eredetije az ókori Hellász városainak központi terét jelölte, mely egyszerre funkcionált piactérként és szentélykörzetként. Az agora megszentelt helynek számított, így a bűnösök nem tehették be a lábukat területére. Mi több, az elkerített pontján kihelyezett urnákba kellett az osztrakiszmosz során elhelyezni a polisz polgárai által annak határain belül kevéssé szívesen látottak nevével ellátott cserépdarabokat. Az athéni agora i.e. 600-tól a város politikai életének központja, továbbá színházainak, iskoláinak, oszlopcsarnokos üzleteinek köszönhetően abszolút vezető szerepet töltött be annak társadalmi, kereskedelmi, kulturális életében.

Kiállítási enteriőr, előtérben Kemény György munkája (2015) Fotó: HAász Ágnes

Kiállítási enteriőr, előtérben Kemény György munkája (2015)
Fotó: HAász Ágnes

Márvány, faragott kövek, kannelúrázott dór oszlopok, pontosabban mára már leginkább mindezek töredékes maradványai. A poros levegőt sztoikus csend hatja át, az idő leginkább a Szent Ágostont megelőző filozófiai elmélkedések tárgyaként merül fel, a vele való versenyfutásnak nyoma sincs. Valljuk be: az antik agora jóleső maradisága első pillantásra éles ellentétben áll napjaink digitális valóságával. A behatóbb szemrevételezést követően azonban rájövünk, hogy e kontraszt mögött valójában jelentékeny hasonlóság, összefüggési rendszer, évszázadokon átívelő egyetemes kontinuitás lakozik, több szempontból méghozzá.

Elég például az elektrográfia egyik legalapvetőbb művészi megközelítésmódjára gondolnunk, melynek keretein belül az alkotók előszeretettel nyúlnak fekete-fehér archív fényképekhez, hogy azokat kiindulási alapul véve, képi világukat a digitális technika nyújtotta lehetőségek segítségével megdolgozva alakítsanak ki új formákat. Ez a retrospektív szellem, illetve légkör meghitt, személyes. Természetesen nem feleltethető meg teljes mértékben az antik világ vívmányai generálta sajátosságoknak. Azt mindenesetre hűen példázza, hogy a 21. századnak a művészet területén is nyomot hagyó technikai fejlesztései, a hozzájuk köthető evolúciós folyamat, fejlődés és állandó jellegű előretekintés ellenére, az elektrográfia korántsem fordít hátat a múltnak, avagy konkrétabban: az emberiség kultúrtörténetének.

Alicja Adam Panasiewicz munkája Fotó: HAász Ágnes

Alicja Adam Panasiewicz munkája
Fotó: HAász Ágnes

E digitális agora pixelek és újító törekvések kikövezte márványpadlóján lépkedve, pontosan körvonalazható mindez. Ahogyan az is, miként viszi tovább az esemény ókori előzményének piactér-funkcióját, átvitt értelemben persze. A felvonultatott anyag ugyanis elképesztő sokszínűségről árulkodik – s nem csak léptéke, mennyisége okán teszi mindezt –, akár a hazai, akár a nemzetközi, a szomszédos, hol közelebbi, hol távolabbi poliszokból érkező művészek – több ízben saját kultúrkörük sajátosságaira egyaránt reflektálni képes – alkotásait vizsgáljuk. Hisz a síkhordozójú művek mellett kvázi plasztikai darabokat is találunk itt, legyen szó ténylegesen szobor formájú, konkrétabban szobrászati ihletettségű és formanyelvű alakfantáziákról, vagy a közvetítő, a számítástechnikai eszköz atomjaira bontott darabjaiból újrakonstruált, így egyfajta önelemzést is elvégző kompozíciókról. De erősen fragmentáltak a síkhordozójú darabok is. Hol a festészet által fokozottabban befolyásolt, erőteljesebben annak hatása alatt álló művekkel, a szkenner vagy a fénymásoló biztosította sajátos lehetőségeken keresztül kidolgozott, színes-geometrikus elemekből álló konstruktivista képekkel, hol figuratív, szürreális fantáziapoézisekkel találkozunk, hol pedig a hétköznapi világgal látványosan élénkebb és közvetlenebb kapcsolatot tartó, realista, fotóalapú alkotásokkal. Tájkép, csendélet, zsáner egyaránt része a szisztémának. Francois portréjának háromnegyed profiljáról pedig, mintha kissé Watteau Gilles-je köszönne vissza, igazolva az elektrográfiának a tartalmi kérdésekre vonatkozó, racionális hagyománytiszteletét, amit finoman igazít az új eszközök eredményezte új formákhoz. A 21. századi technikai újításokra való reflexió logikus és szinte kötelező lépés. Hésziodoszt idézve „Abból végy, ami kéznél van, mert bánat a szívnek távoli dolgok után vágyódni.”

Károly Zöld Gyöngyi műve Fotó: HAász Ágnes

Károly Zöld Gyöngyi műve
Fotó: HAász Ágnes

A helyenként igencsak különböző képekből összeállított művészi narratívát legerősebben talán a fény mint a képzőművészet által alkalmazott jelenség tartja össze. Akár az athéni napsütésben megcsillanó, vakítóan fehér márvány, az itt megjelenő fény is érzékenyen, szinte milliméterenként változó. Ráadásul a formai szempontokon túl tartalmilag, célját, szerepét tekintve is egyszerre esetleges illetve flexibilis, ugyanakkor komoly relevanciával bíró entitás. Hajszál pontosan világítva rá – szó szerint – a művészetben betöltött, azaz betölthető, többféle lehetséges szerepére. Maga a technika sajátosságaiból kifolyólag, az elektrográfia számára persze még nagyobb fontossággal bír a fénnyel való művészi komponálásmód képességének elsajátítása, amely a jelen kiállításon prezentált művek esetében (is) többféleképp ölt testet. Szerepköre az antik és középkori előzményekkel bíró, a mű egészének hangulatvilágát, ezen túlmenően ikonográfiáját és ikonológiáját meghatározó arany háttértől kezdve, a tartalmi kiemeléseket lehetővé tevő éles megvilágításokon, az erőteljes fény-árnyék hatásokon át, egészen a fény tudományosabb, fizikai dimenzióinak, töréseinek vizsgálatáig, valamint a jelenségből fakadó játékig terjedhet.

Mandrile Cecilia munkája Fotó: HAász Ágnes

Kiállítási enteriőr, előtérben Cecilia Mandrile munkája
Fotó: HAász Ágnes

Láthatjuk tehát, hogy az ókori görög agorához hasonlóan, a digitális technika is többféle funkcióval bírhat. Közülük az egyik, a művészi alkotás lehetősége, lényegében az agora megszentelt, kultikus mivoltának pandanja. És amint utóbbi egyszerre volt színtere társadalmi, kulturális, kommercionális eseményeknek, ugyanígy tartalmaz az elektrográfia is különböző mondanivalójú, prioritású és orientáltságú darabokat. Magyarországon és világszerte egyaránt. Amint azt e Digitális Agora is bizonyítja.

Kiállítási enteriőr Fotó: HAász Ágnes

Kiállítási enteriőr
Fotó: HAász Ágnes

Annak (már ti. az elektrográfiának) a nyelvezete tehát nagyjából olyan egyetemességgel fogja össze a 21. század reprodukált jelenségeit, amilyen, az egész emberiségre kiható komplexitással bírt az agorákon testet öltött ókori görög világ.

A treiennálé két fődíját Károly-Zöld Gyöngyi kolozsvári művész, és Alicja és Adam Panasiewicz lengyel alkotópáros kapta. A triennálén 128 művész, 223 művét állították ki, a nyomatokon kívül, mobilobjektek, videók, fényinstallációk is láthatók.
Külföldről, meghívással 23 nemzetközileg elismert művész vett részt a tárlaton (Argentína Belgium, Hollandia, Horvátország, Japán, Korea, Lengyelország, Németország, Olaszország, Szlovákia, USA stb.). Országosan és nemzetközileg is elismert képzőművészeket kaptak meghívást, úgy mint Lux Antal videóművész, Csáji Attila, Mengyán András fényművészek, Haraszty István mobilművész, Bolygó Bálint Londonban élő képzőművész.
Külföldről többek között Eugenia Gortchakova német, Ingrid Ledent belga, Cecilia Mandrile argentin, valamint több neves lengyel művészt is szerepeltettek a szervezők, az egyik fődíjas az Anna és Adam Panasiewicz alkotópáros, de díjat kapott Beata Dlugosz, Jakub Pierzhala, Koreából Chang-Soo Kim, illetve a másik fődíjas Károly-Zöld Gyöngyi Kolozsvárról.

A kiállítás kurátorai: Haász Ágnes, Gábor Enikő, Baky Péter
Művészeti tanácsadó: N. Mészáros Júlia

 

Művészetek Háza, Szekszárd

Babits Mihály Kulturális Központ (Márvány terem), Szekszárd

2015. szeptember 19-november 1.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:08+00:00 október 16, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!