Tensao e Liberdate

Nagy Zopán
Káosz – a puszta semmi héja,
Fogalmak között üres hely…
Fokok nélküli Tökéletes Létra…
Látomás, nem látszó színekkel…

(Fernando Pessoa)

1

Miralda Antoni Muntadas: Szent étek, installáció, 1984-89 Fotó: Nagy Zopán

A kollekció összetételéből fakadóan változatos utazást élhetünk át, egy izgalmas tér-idő élményt. A Centro de ArteModerna gyűjteménye színes, többszintű olvasatot kínál, melyben találhatóak kollázsok (forradalmi hősökkel, szimbólumokkal, zenei utalásokkal kísérve), szürreális videomunkák, önanalitikus, önismétlő, sokaságukkal sokkoló, vagy monotóniákkal operáló fotográfiai prezentációk, humoros-ironikus objektek, rendeltetésüket kinőtt, elhagyott tárgyak, installációk…

2

Miralda Antoni Muntadas: Szent Étek, installáció, 1984-89 Fotó: Nagy Zopán

A válogatott művek kiállításának címe: Tensão e Liberdade. A mezőny nemzetközi. Néhány név a kiállítók közül: Gabriel Abrantes, Miroslaw Balka, Eric Baudelaire, Miralda Antoni Muntadas, Ana Hatherly, Damián Ortega, Jeff Wall, Martin Kippenberger, Nuno Nunes-Ferreira, Asier Mendizabal és nem utolsó sorban Samuel Beckett (aki egy 1972-es, animáltan tátogó szájakat, összeütődő fogakat mutató videóval szerepel)…

Az intézmény centrum felé vezető folyosója egy sajátos oltár-rendszert képez. Antoni Miralda barcelonai művész: Santa Comida (Szent Étek) címet viselő installációja az Orisha isteneknek, a jorubák istenségeinek ajánlott táplálékok bemutatásáról szól. Ez az első (talán megtévesztő) információ. E transzkulturális jelenséget a vallásnak Afrikából (a rabszolga-kereskedelem ideje alatt) az új világ(ok)ba való átkerülésével magyarázzák. A jorubák több generáción át tartották hitüket: Brazíliában, Kubában, Haitin, Közép-Amerikában egyaránt. A főzés és a vallás rituáléja egyesült a mindennapi élet teendőivel. A kultúra részeként (is) fontossá vált az eledel. Az installáció 7 oltár-részből áll, mely az Orisha istenségek és a velük egyenértékű katolikus szentek szinkronba-állításának kísérlete egyben. Egy-egy oltáron a szentek, istenségek kedvenc „fogásai” szerepelnek. A jorubák egyébként az ételeket bizonyos kövekkel helyettesítették, melyek az erő és az isteni lélek fő szimbólumai. Mellettük a szent rítusokhoz tartozó képeket, ikonokat is elhelyeztek az oltárokon.

A művész persze mindezt tovább gondolja: jelenkori giccseket (amorf, abszurd dísz- és játéktárgyakat) is beépített nagyszabású kompozíciójába, melyet 1984-89 között készített. Így ragyoghat együtt egy rózsaszín plüss-Buddha illatosító- és rovarirtó szerek között egy-egy tartósított, vákuumozott termékkel, vagy egy sonkatömbön (borosüveggel és félszemű varanggyal) ücsörgő, félpatás, vérpiros viaszvámpírral, aki éppen egy tollas pánsípnak tűnő, fej nélküli madarat áldoz…

Mike_Kelley

Mike Kelley:Platón barlangjának röppályája, 1985-1996 Fotó: Nagy Zopán

Tovább haladva: a tágas fém- és üvegszerkezetű csarnok központjából mellékágak, videoszobák, zugok is nyílnak, sőt egy konténer-barlang is feltárul, ha a látogató bekúszik egy nagyobb kutyaólbejárat-méretű alsó nyíláson – és belép a játékosan-szakrálisan berendezett belső térbe, Platón „mai” barlangjába. Mike Kelley munkája összetett és levegős, de kissé nyomasztó egyben. A szorongás, az erotika, illetve a misztikum egyaránt benne lüktet. A címe is igen beszédes: Platón barlangjának röppályája (1985-1996).

Damián Ortega:

Damián Ortega: Movimimento en falso, 1999-2003 Fotó: Nagy Zopán

A kiállítótér emeleti részén António Charrua (1925–2008) munkásságának félszáz évét átfogó tárlat látható. E portugál művészt mindig is jellemezte a nyughatatlanság, környezete határai, a stílusok, az izmusok feszegetése. Nála a színekből, a kép belső magjából vagy szívkamrájából kirobbanó festészet: maga a (személyes) „téma”. Ekképpen alakított ki egy sajátos „szótárat”, melyet egyféle (következetes és jelentős) válaszul alkotott a forma, a jel, és a valóság közötti kapcsolatokhoz. Absztrakt expresszív triptichonjai, jel- és táblaképei eszünkbe juttathatnak hazai alkotókat is, pl. a szentendrei VLS tagjainak sorából (Gubis Mihály, Bereznai Péter stb.), akik főleg a ’70-es, ’80-as évektől hoztak létre hasonló szellemiségű műveket. De akár a magyar származású Jack C. Mancino colourfield festészetet követő munkáit is említhetnénk, melyek Kandinszkij és Rothko tanulmányozásaiból fejlődtek ki.

Azt még bátran megemlíthetjük, hogy Charrua már az ’50-es évektől (a barlangrajzokat idéző váza-festmények, tájmutációk… mellett) párhuzamosan alkotta – kifordított – belső tanulmányait: vegyes állat-ember lényeket,vegyes technikákkal, melyekben Francis Bacon hússzínei, vagy Braque kubista alak(talan)jai is ott vibráltak „…A kiindulópont Charruánál is a figuralitás, az alaktan volt, hiszen őt is nagy elődök inspirálták, míg folyamatos kibontakozása, önvizsgáló átalakulásai által a legjelentősebb portugál absztrakt festővé nőtte ki magát”  – írják róla a kiállítás kurátorai, Ana Ruivo és Leonor Nazaré, akik a kiállítást kronológiai elvek alapján rendezték meg, korszakokat, sorozatokat és emblematikusabb műveket emelve ki a hatalmas oeuvre-ből.

Ötven év alkotói tevékenysége egy nagyszabású ontológiai utazás, mely identitás(ok)ról, felfedezésekről ad diagnózist. A kutatói szenvedély és mesterségbeli tudás mellett sok másra is fény (homály) vetülhet. Feszültségek pl. a megjelenítés – valóság, elmélet – a tett, a pszichológia – a kivitelezés, a kifejezés szabadsága – és a mértani szabályok között… Egy külön teremrészben láthatóak a művész vázlatfüzetei, illetve azok digitalizált változatai is. Még szenvedélyének, hajómodell-gyűjteményének egy szeletébe is betekintést nyerhetünk. Hosszú éveken át dolgozta- és festette át e modelleket, melyeknek egy-egy darabját objektjeiben is felhasználta…4

Ismét nagyobb lélegzetű munkák és terek következnek. Charrua visszatérő szimbólumrendszeréből láthatunk erős darabokat (a ’70-es végek végétől a ’90-es évek elejéig), melyek a „lépcsőmotívumokhoz” kapcsolhatóak, pl. az Akár egy létra, vagy az Égbe nyúló létra, melyek a T-betűből kiinduló kereszt-létra-feszület variációk. 5

Az agresszióra való utalásokból is van néhány terítéken. A ’90-es évek elejétől jellemző harsány és véres munkáiban tömegek kavalkádja zajlik, háborúk, cafatos zászlók, csatajelenetek abszurd mámorral – és elfojtásokkal. A néző itt az egyéni és a globális pusztulással egyaránt szembesül. Meninas de Hiroshima, Harcoló Odüsszeusz. Ez utóbbi, mint Odüsszeusz, szobor-tákolmánya, elvont(atott), sebesült szekere, a német zászló színeibe öltöztetve: a „hiábavalóság csatáinak” egyik szimbóluma is lehetne.

Charrua murális-jellegű munkáiban „új ikonok”után kutat, s tár fel formákat, nyomokat a festészet területén. A visszafogott, feszült monokrómok (free jazz-es, experimentális) körlégzései tudatos befelé-vérzések által találhatnak újabb nyomvonalakat az ismerős-ismeretlen (szabadság?) felé…

Centro de ArteModerna, Lisszabon,

2015. 10. 26-ig

Print Friendly