Csövezések és időutazás / Tizennyolc fok

Páros esszé Szabó Ábel kiállításáról

Deák Csillag: Csövezések és időutazás

Senki sem csövez, mégis futnak a csövek, kanyarodnak, fent, magasan, szemünk előtt a hatalmas, fotórealisztikus táblaképeken. Madárlátta távlat, közel a mindenséghez, közel a tömeghez, az egyenességhez, a csavarhoz. Színes világ, rozsdabarna, eszi a rozsda a vasat, az acélt. Sziluett figurákat látunk, és alkonyatot. Ez nem Alkonyzóna – rossz fordítása a The Twilight Zone-nak. Első látásra nincs itt semmi zóna. Hogy mégis annak vélem? Valahol a fantasy, a science fiction világában járok, láthatatlan és látható feszültség, már-már horror előtti pillanatok, hátborzongató csenddel és fénnyel. Várjuk a csavart, hogy valami felbukkan, valami ismeretlen lény. Nincs misztikus fordulat, és nem mese, amit látunk, ez történelem. Megdermedt világ, és működik, nem van, nem itt van, hanem maga a múlt, a létező, az elpusztíthatatlan. Tengerrel, hajóval (Naplemente, 2013), házakkal, épületekkel együtt. Ember alkotta táj, ember alkotta emlékezettel (Robbanás a gyárban, 2015; Elhagyott üzem, 2013).

Szabó Ábel: Naplemente, 2013

Szabó Ábel: Naplemente, 2013

Mintha folyton arra ébrednénk, hogy a földön mi vagyunk az utolsók, néhányan. Valami félbeszakadt, és valami folytatódik is. Se jó, se rossz nincs. Ez a levés állapota. Állandó bevetésben. Kitörölnénk emlékezetünket, de nem tudjuk, nincs rá hatalmunk. Marad a látás iszonyata, végzete. Tanúk vagyunk, és rádöbbenünk, nemcsak tanúk, hanem cselekvő részesei is ennek a kimért világnak, miliőnek. Földöntúli világot látunk, ezt hihetnénk. Elhagyott világ, még a Csövestanya, a Peron (2015), a Peron II. (2015) is.

Szabó Ábel: Ima után, 2015

Szabó Ábel: Ima után, 2015

Időtlen minden, maga a csend, a homály is. A kétesen csillogó fények, a szürkéből sötétbe hajló árnyak (Telephely II., 2011; Telephely No. 3., 2012). Ismerősnek tűnik. Talán emberinek is, mivel ember alkotta világról van szó. De milyen ember alkot ilyen világot? Emberek vagyunk valójában, vagy inkább robotok, gépek? Hitchcock nem tűnik fel a képeken, de halljuk a felvert madarak zaját, jönnek, szárnyuk suhog. Hiába imádkozunk, hiába állunk egyedül a tengerrel szemben. Nézhetnénk távcsővel a Hold felszínét is. Dead zone. Komfortzóna. Szabó Ábel a határokat feszegeti. Aki Dickens, Fekete István regényein nőtt fel, mesét lát, mesevilágot. Igaz, hogy nem Disneyland. Itt minden kiszámíthatatlan, titokzatos világ. Rezervátum (Elhagyott gyár, 2015)? Hol van a fehérember? Technikai tökély és fölény. Minden csak töredék, részlet. Egy picit villog, vibrál az anyag. A látószög egy ismeretlen faj látószöge? A mi látószögünk? Mi állunk a kamera, a fényképezőgép mögött? Minden ikonikussá válik, visszatérően, sorozatszerűen. Twighlight saga.

Szabó Ábel: Telephely II., 2011

Szabó Ábel: Telephely II., 2011

Ez lenne a globalizált, iparosodott világ? Fontosak számunkra ezek a tárgyak, ezek az épületek? Bizonyára. Profitot termelnek, embereket használnak el. A tárgyak nem mozdulnak, a mozdulatlanság apoteózisát látjuk. A hideg csendet. Látszólag minden olyan könnyen befogadható. Egyszerű. A semmit látjuk, és a mindennek hisszük (Épület plakáttal, 2015). Cipeljük a semmit, mint a tárgyakat, a létezőket, a hozzánk kötődőket, az elhagyott tárgyakat. A gyárat.
Kizsákmányolás? Kultúránk sejlik fel, mutatkozik meg (C.n., 2015). Idáig jutottunk. Ez lenne a vég, ez lenne a cél? Eszközlétünk képeit tárja elénk Szabó Ábel? Pusztulásunkat? És nincsenek határok, azokat már rég átléptük, csak nem tudunk róla? Csövezhetünk? Csövezni mentünk? Időutazás, a néző is egy nomád már, aki imára térdel a földre, és napkelet felé fordul (Ima, 2013; Ima után, 2015). Az ipari táj városi táj is. A helyhez kötöttségünk. Mitől is szabadulhatnánk meg? Minden csak kiindulási pont. Null pont. End zone.

Szabó Ábel: Trafóház, 2014

Szabó Ábel: Trafóház, 2014

Kölüs Lajos: Tizennyolc fok

Hol van itt az akarat, a remény küzdelme? Miféle világ ez, amelybe belecsöppen a látogató? Mintha tükörbe néznénk, és önmagunkat látnánk. Szerelem nélkül. Férfiakat látunk, vagy csak annak látszanak? Míg el nem nyeli őket a sötétség. Még ott látszanak a peronon, ott állnak, majd kifutnak a képből. A tárgyak veszik át a szerepet tőlük, az ember fölé nőnek (Ideális táj alakok nélkül, 2010-2011). Szabó Ábel nem bulvárhíradót szerkeszt, van érzéke hozzá, az kétségtelen. A látványhoz, a zónához, a kerítéshez, a zárt világhoz. Az önmagába zárt világhoz (Periféria, 2012). Fárasztja az agyunkat, a szemünket. Jól látjuk, amit látunk? Ragyog minden, a homály is (Trafóház, 2014). Csillog. Az ember forog, a gép pihen. A huzal is. Ma már nem szakad tovább. Már nem is lopják el.

Szabó Ábel: Plakát, 2014

Szabó Ábel: Plakát, 2014

Szabó Ábel divatol, trendet követ (ES&I No. 2.). Tetten ér, miközben nincs is tettes, csak tény és bűntény van. Bedarálja az embert a gépezet, a kiszámított, megszerkesztett világ. Minden olyan harmonikus és csendes. Aki az interneten nőtt vagy nő fel, naponta láthat ilyen világot, de nem biztos, hogy érti vagy érteni fogja. A játék részeként fogja fel ezeket a tájképeket. Díszletként. Olyan szép rend tárul a szemünk elé (Reggel, 2014). A házak falain a feliratok graffitik, kezünk vonásait őrzik. Ott vagyunk belül, az épület valamelyik szárnyában. Képeskönyv lapjait látjuk (Gyárrom, 2015)? Egy videoklip kimerevített képkocáit?

Mi végre ez a sok szürkeség, feketeség? Mi végre a naplemente, ha ebből a világból elvágyódunk, mert képtelenek vagyunk benne élni? Ami életre kel a képeken, az a környezet, a táj, az anyag. Az emberi természet, amely az ember vesztét okozza vagy okozhatja. Hiába a pénz, hiába a vagyon, hiába a kincs. Az idő már nem is számít. Szabó Ábel kiiktatja az időt. Nem járnak a mutatók, mintha egy olyan diplomata tárgyaláson lennénk, ahol elfogyott az idő, meg kell tehát állítani, hogy egyezség születhessen. Nincs egyezség. Az eredmény siralmas, látjuk. Rászolgáltunk. Miből is lettünk? Mivé is leszünk végül?

A Földön, annak légköre miatt napnyugta után nem köszönt be rögtön éjszakai sötétség. Ez a szürkület időszaka, melynek sávja mintegy 18° széles. A szürkületben jelzésváltásokat látunk. Hol vízszintesen fut a tekintetünk, hol meg felfele. Hol az égbe, hol a föld felé. Valami láthatatlan, és nem tudjuk, hogy mi az. Szemünket elhomályosítják a tárgyak, a falak (Fal, 2014). Nem látunk semmit, amit látunk, az csak idea, a valóság ideája (Bunker, 2014; Picnic, 2013).

Szabó Ábel: Mázsa tér, 2010

Szabó Ábel: Mázsa tér, 2010

Szabó Ábelnél minden a földről szól (Mázsa tér, 2010). A telepek, raktárak így lesznek szakrális térré. Templomi térré. És ebben a térben a múlt elbeszélhetővé válik, talán jobb emberré lehetünk, ha kibeszéljük a múltat. A képek nyugalmat és biztonságot árasztanak, bár fenyegetőek is. Képesek vagyunk a párbeszédre? Képesek vagyunk az imára?
A fény, ami megjelenik a képeken, isteni fény. Velázquez, El Greco, Caravaggio, Rubens, Rembrandt fénye (Park No. 2., 2011). Az árnyalatnyi átfolyások, a látomásszerű fény-árnyék játék. A fény nélküli, finoman tompuló kolorit és a kompozíciók rituális világát hozza létre Szabó Ábel. A távlat közelségét teremti meg, az ott létünket, mintha bennünk születnének meg ezek a tárgyak és világok. Életünk értelmére kérdeznek rá a képek. Nincsenek előre gyártott válaszok. A remény valahogy még nem született meg, várnunk kell rá.

Szabó Ábel Csend című kiállítása
Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely
2015. október 4.–november 22.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:00+00:00 november 21, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!