Incze Mózes festményei

Muladi Brigitta

Arthur Koestlerről jegyezték fel a következő történetet: észrevette magán, hogy akkor támadnak a legérdekesebb gondolatai, amikor épp álom és ébrenlét között lebeg, amikor azonban felébred, elfelejt mindent. Azzal tartotta fenn tovább ezt az állapotot, hogy egy kalapácsot fogott a kezébe és egy vízzel teli vödröt tett alá. Amikor a lebegés beállt, a kalapács kiesett a szorításából, felébredt és fel tudta jegyezni az értékes gondolatait.

Incze Mózes: Fejezet, 2015, olaj, vászon, 70 x 60 cm

Incze Mózes: Fejezet, 2015, olaj, vászon, 70 x 60 cm

Incze Mózes képei számomra ezt a lebegő állapotot idézik fel, amikor az elme még kapaszkodik a valóságba, de nem látja a teljes képet, annak csak egyes elemei élesek, a többi belevész a tudattalan fluidumba, időbe, vagy emlékezetmasszába, amit William Kentrige például a lassan hömpölygő víztömeggel szimbolizál. Kentrige történeteket mesél, Mózes ezzel szemben váratlan képzettársításait jeleníti meg, amelyek, mint a virtuális világunkban, egymás után érnek minket, de semmilyen összefüggésben nem kapcsolódnak össze, hacsak nem a tudattalan képeinkkel.

Incze Mózes: Felhőfogó, 2015, olaj, vászon, 110 x 140 cm

Incze Mózes: Felhőfogó, 2015, olaj, vászon, 110 x 140 cm

Ezek – Mózes megfogalmazásában – a vizuális tapasztalatnak a tudaton fennragadt képei alkotják a műveinek témáit. S mivel egyugyanazon agy termékei mégiscsak – öntudatlanul egy sajátos egységben, rendszerben jelennek meg, vannak visszatérő elemeik, mint például az emberi test egyfajta szakrális megjelenítései, lélekképek, behatárolhatatlan, időtlen, spirituális erővel töltekezett testtöredékek, üres, vagy nem meghatározott tartalmú edények, hétköznapi tárgyak. Incze Mózes lebegő, csonka, asztráltestszerű figurái a festészet terében „mozognak”. A csernusi, lakneri szürnaturalizmus itt lebeg a műveken. De nincs nyoma érzékelhető térnek, inkább a lakneri gondolati tér van jelen. Nincsenek szavak, politikai utalások, fogódzók, csupán homályos arcok, lebegő drapériák. Megjelenik azonban a mai valóságunkat behálózó tárgy, a csatlakozó és a vezeték. Ez az apró részlet nemcsak korban helyezi el a műveket, hanem a látottat és az elgondoltat is összeköti. Kapcsolatba hozza a múltat a jelennel, a költőit a valósággal, a tapasztaltat a képzelttel. Transzformál, mint a villamos áram. Képtöredékeket szakít meg, vagy kapcsol össze, mint ahogy az Ölelésben című képen az imaginárius térben lebegő pólyát tartó kesztyűs kezet kötözi hozzá a bébihez.

Incze Mózes: Ölelésben, 2015, olaj, vászon, 60 x 80 cm

Incze Mózes: Ölelésben, 2015, olaj, vászon, 60 x 80 cm

A festő minden esetben leképez, átértelmez, új összefüggéseket hoz létre. Az a mód, ahogyan belemerítkezik az általa „látott” világba, az jó esetben csak egyedül rá jellemző és megismételhetetlen. Incze Mózes ilyen, akinek a munkái az idők folyamán egyre inkább az egyediség felé mutatnak. Igaz vannak alkotók, akik felidéződnek bennem. Ilyen például Michael Borremans, napjaink egyik legnagyobb sztárfestője, akinek művei szinte még nyers, üres vászon formában elkelnek. Incze a formai jegyekben, ami a befogadás oldaláról az első impulzust adja a nézőnek, kapcsolódik belga kollégájához. Közös bennük a szürreális látás. (Borremansnál a belga hagyomány, Magritte nyomdokain.) Mózes azonban nem kategorizálja berögzött sémák szerint a műveit. Megkérdőjelezi a szürreális fogalom létét. „Ha létezik szürreális látásmód, „akkor léteznie kell reálisnak is… na, ebben nem vagyok biztos” – mondja.

Művei titokzatosak, misztikusak. A levelezésünkből idézem a következő mondatot: „A percepció részlegességébe záródó ember kénytelen az ismeretei mellett végtelenül nagyobb, be nem látott, fel nem fogott világot is beengedni a létezésbe, aztán borulnak a játékszabályok. Megformált-formátlan, tudott-feltételezett és egyéb hasonló viszonyokban értelmezek mindenféle képet, már amiről van képem.”

Levendula Galéria, Gödöllő

2016. január 13-ig

Print Friendly