Beszélgetés Alföldi Róberttel fotógyűjteményéről és a Mai Manó Házban látható A múlt szabadsága című kiállításról

P. Szabó Ernő

A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig címmel látható kiállítás a Mai Manó Házban április 3-ig Alföldi Róbert gyűjteményéből. A több mint félezer darabot számláló gyűjtemény mintegy harmada szerepel a tárlaton, amelyet, hasonlóan magához a gyűjteményhez, a szakemberek minimum hiánypótlónak neveznek. Nincs ugyanis az országban gyűjtemény, amely az övéhez hasonló teljességgel mutatná meg a magyar neovantgárd fotóművészet nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó teljesítményeit.

A kulcsszó a szabadság. Alföldi Róbertet, ahogyan a kiállítást a látogatók figyelmébe ajánló szövegében írja, a képekben „nem a politikai értelemben vett társadalmi szabadság, hanem a nagyon belső, nagyon személyes szabadság” ragadta meg hét évvel ezelőtt, amikor Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben című munkáját, a benne reprodukált műveket felfedezve gyűjteni kezdett. Gyűjteménye első alkalommal kerül nyilvánosság elé, a művek együttese számára is okozhatott némi meglepetést, hiszen Kolozsváry Marianna kurátor a színész, rendező távollétében rendezte meg a tárlatot.

Hogy tetszik a kiállítás?

Alföldi Róbert: Nagyon tetszik. Körülbelül a gyűjtemény egyharmadát lehet bemutatni a Mai Manó Házban, de gyűjteményem ennyi darabját egymás mellett, együtt így még nem láttam falon. Nagyon erősen hat rám is az anyag, azt hiszem, nagyon erős. A kiállítás rendezésének az időszakában nem voltam itthon, külföldön rendeztem, a tárlat a közreműködésem nélkül született meg. Hogy olyan lett, amilyen, abban Kolozsváry Mariannának van elsősorban szerepe. De jobb is, hogy így történt, azt hiszem. Külső szemmel nézve az anyagot jobban sikerült tálalni. Magam nem tudtam volna ilyen sallangmentesen összerakni.

Hajas Tibor: Kép, 1980 körül

Hajas Tibor: Kép, 1980 körül, fotó: Vető János / copyright Hajas Tibor jogörököse

Talán azért sem, mert ahogyan fogalmazott, elsősorban a művekhez fűződő érzelmi kapcsolatát tartja meghatározónak.

A. R.: Valóban, villámcsapás szerűen hatott rám az élmény, Szilágyi Sándor könyvének, illetve a benne közölt reprodukcióknak a látványa. Az a feszültség, az a szabadság hatott rám elsősorban, amely a művekből áradt. Nagyon kemény korszak volt az, amelyben születtek, az 1960-as, 70-es, 80-as évek Magyarországa, s éppen ez teszi még erősebbé a művekben megfogalmazódó mondandót. Én ezt a korszakot nem éltem meg, csak a legvégét kaptam el, úgy 16-17 évesen, a nyolcvanas évek végén, amikor eszmélkedtem. Ezekben a művekben az alkotói szabadság végtelensége árad, nincsenek elvárások, nincsenek világtrendek, nincs igazodás, megfelelés; szabadság van. Azt hiszem, a keresés, felfedezés közben e művek között magamból is megismerek valamit.

Milyen módszer szerint gyűjt? Vannak alapelvei, különös szisztémája?

Haris László: Törvénytelen avantgárd, 1971

Haris László: Törvénytelen avantgárd, 1971 / copyright Haris László

A. R.: Nem tartozom azok közé, akik szisztematikusan gyarapítják gyűjteményüket, inkább szenvedélyes gyűjtőnek mondhatom magam. Vannak festményeim, szobraim. A fotográfia gyűjtése azonban egészen más (legalábbis Magyarországon): gyermekcipőben jár, mint ahogyan az a folyamat is csak éppen elindult, amely a fotónak a képzőművészet korábbi műfajaival való teljes egyenjogúsága felé vezet. De itt éppen az a különös vagy éppen nagyon is magától értetődő helyzet állt elő, hogy nem az volt a fontos a számomra, hogy művészetről van-e szó, vagy nem, hanem arról, hogy milyen erős a hatás, amelyet a képek gyakorolnak rám. Már csak azért is, mert ugyan csak a végét tapasztaltam meg a puhuló diktatúrának, de még volt benne részem. Azt hiszem, hogy egy kilencvenes években született embernek egészen más lehet a viszonya a korszak fotográfiájához, mint az enyém.

Hét évvel ezelőtt egy Harry Potter-film vetítése előtt fedezte fel a pláza könyvesboltjában Szilágyi Sándor könyvét, amelynek hatására fotót kezdett gyűjteni. Hogyan fogott bele?

Ujj Zsuzsi: Repülő, 1986

Ujj Zsuzsi: Repülő II., 1986 / copyright Ujj Zsuzsi

A. R.: Elkezdtem sorban felhívni a művészeket, pontosabban a művek alkotóit, mert nem mindegyikük foglalkozott hivatásszerűen művészettel. Akik élnek, azok közül mindenkivel találkoztam, jártam náluk. A legtöbben először csodálkoztak, el sem hitték, hogy komolyan érdeklődöm, látszott rajtuk, hogy magukban azt kérdezik: mit akar itt ez a celeb? Azután, ahogy múltak az évek, híre kelt a dolognak, s voltak, akik kifejezetten várták, hogy megkeressem őket. S ne feledkezzünk persze el Kincses Károly fotótörténészről, akitől számos jó tanácsot, fontos nevet kaptam, hogy milyen irányba folytassam a gyűjtést, kiket keressek meg! Olykor egyszerűen csak egy e-mailt küldött, egy névvel. Az ő révén ismerkedtem meg például a szombathelyi fotóklub tagjaival.

A magyarországi fotó műkereskedelem ugyan gyermekcipőben jár, de nyilván segítettek a galériák is.

A. R.: Igen, hiszen az acb, a Vintage, a Neon Galéria és mások nagyon profi módon foglalkoznak a fotográfiával, így válhatott a merítés egyre nagyobbá, szélesebbé. De a legfontosabb mindvégig a személyes kapcsolat volt: a kezdetben sok művészben meglévő furcsa fenntartások megszűntek, s megnyíltak azok a sokszor szó szoros értelmében vett titkos fiókok, feltárultak a szekrénymélyek, amelyek a sokszor évtizedeken át ott tárolt, gyakran elfeledett műveket rejtették. Voltak művek, amelyeket a padláson találtam meg, abban a Skála áruházas reklámszatyorban, amelyben felvitték oda tíz-húsz évvel ezelőtt. Emlékszem, a Dániában élő Vető Jánosnak Skype-on mutogattam a műveket, és ő csak azt kérdezte: ez is megvan?, ez is megvan? Azután, mondhatni, hólabdaszerűen fejlődött a dolog. Én pedig kezdtem felismerni, hogy ennek az időszaknak a története mondhatni fehér foltot jelent, a korszak kísérleti, neoavantgárd fotója egyszerűen nincs benne a magyar köztudatban, így minél szélesebb szegmensben kell megmutatnom a gyűjtemény révén. Ha úgy tetszik, feladattá vált számomra a gyűjtés.

Bármilyen széles a merítés, természetesen nem foghat át minden törekvést a gyűjtemény. Mi volt – ha volt egyáltalán – a legfontosabb szempont a művek megvásárlásánál?

Kerekes Gábor: Self-portrait with Camera Obscura, 1984

Kerekes Gábor: Self-portrait with Camera Obscura, 1984 / copyright Kerekes Gábor jogörököse

A. R.: Humanoidok a művek – azt hiszem, ez az alapvető rendező elv, erő. Nincs a gyűjteményben land art, nincs benne kései koncept és nincs benne sok minden más sem. A kiállítás, illetve a hozzá kapcsolódóan megjelent album képanyaga, azt hiszem, világosan érzékelteti, hogy az ember vagy az emberhez közvetlenül kapcsolódó tárgyak érdekelnek, illetve az olyan képek, amelyek hozzájuk kötődnek.

Bár az időszak kísérleti magyar fotóművészete meglehetősen ismeretlen még az úgynevezett szakma számára is, a képek készítőinek jó része mára jelentős alkotóvá, olykor szinte élő klasszikussá vált – miközben persze számosan a hatalommal való konfliktus áldozataivá váltak, meghaltak, meghasonlottak vagy éppen külföldre kényszerültek. Vannak-e nevek, amelyeket kiemelne a kiállításon, illetve az albumban szereplő művek alkotói közül?

A. R.: Nem szeretnék neveket kiemelni. És nem csak az udvariasság miatt, hanem azért is, mert úgy érzem, hogy elsősorban a művekben megjelenő közös értékek a fontosak. Érzékelni lehet, hogy a motívumok, a témák, a megközelítési módok hogyan csúszkálnak ide-oda az alkotók között. Együtt működnek az alkotások, nem tudok kiemelni közülük néhányat.

Egy nevet mégis csak igen hangsúlyozottan említett tárlatvezetése közben: a 2014-ben elhunyt Kerekes Gáborét. Miért?

A. R.: Valóban, az ő művészete különleges helyet foglal el a gyűjteményemben, bár ezt nem annyira a kiállítás, mint inkább az album érzékelteti. Az emberi lét alapproblémái, az élet és a halál kérdése, a kiszolgáltatottság, az identitás, a szexualitás kérdései olyan intenzíven jelennek meg főként a legutolsó évek műveiben, mint kevés más alkotónál.

Vető János: Psyché (Udo Kier), 1979

Vető János: Psyché (Udo Kier), 1979 / copyright Vető János

A magyar alkotók mellett szép számmal szerepelnek a gyűjteményében például az osztrák akcionisták – Arnulf Rainer, Günther Brus, Hermann Nitsch – művei, s a kiállításon a fotográfiák mellett más műalkotások, például Lakner László könyvtárgya, Paizs László pleximunkája is láthatóak, nem beszélve arról a barokk Szent Sebestyén-szoborról, amellyel szemben, mintegy ellenpontként, a német Ottmar Hörl fröccsöntött Marx-szobra áll a kiállítótérben. Milyen irányba vezet tovább a gyűjteményépítő Alföldi Róbert útja?

A. R.: Mennék tovább: románok, lengyelek, csehek, ukránok, oroszok alkotásai felé. És persze itthon is van még jó néhány nagyon fontos művész, akinek a képei hiányoznak a gyűjteményből, mert részei annak a belső végtelenségnek, amelyet az ember e műveket szemlélve megérezhet.

Print Friendly