Sturcz János

M. Novák András baromira nem szeret festő lenni. Muszáj Herkulesként mégis csinálja. Ám ezt ő túl kenetteljesnek tartaná, hiszen élből elutasít minden tekintélyt, legelőször is a magáét, a „művész úrét”, a festőét, és megveti a szépséget, a belle peinture-t. Mindez elég furcsa, de egyszerű oka van. Olyan történelmi törésszituációba született, amiben megtapasztalta az emberi és az esztétikai érték megkérdőjelezését, csúffá tételét, lerombolását. Robert Rauschenberg azon óhaját fejezte ki, hogy a művészet és az élet közötti résben kívánna alkotni, a művészetet az életbe visszakötni.

Hadianyagok II. 2014, 100x127 cm, farost, vegyes technika Fotó: Balázs Péter

M. Novák András: Hadianyagok II.
2014, 100×127 cm, farost, vegyes technika
Fotó: Balázs Péter

M. Novák olyan törésvonalakban élt, fiatal korában olyan szakadék húzódott művészet és élet között, melyben maga a művészet léte vált kérdésessé. Osztályidegensége miatt szétesett családjában, a hadseregből kizárt és a földalatti keszonjában, majd a tejiparban „karriert” befutott katonatiszt apjának sorsát látva megélhette a magánemberi tekintély lerombolását. A kiközösítés és a mélyszegénység nem tette lehetővé az öncélú szépség élvezetét, mégis, a kisképzőben tanult festészet maradt az egyedüli támasz, de egyben az ellentmondások szakadékának elmélyítője is. A hatvanas évek főiskoláján azután szembesült az álművészet és a „muszka áfium” ellen való orvosságként értelmezett nyugati stílusok közötti ellentéttel, hiszen a szovjet megszállás országaiban a diktatúra életébe nem fért bele a szó valódi értelmében vett autonóm művészet, csak valamilyen pótléka, a szocreál vagy később a szoft-modern, amiben maga a művészet fogalma kérdőjeleződött meg, mert lényege, a szabadság veszett el. Megismerhette Domanovszky Endre példáján keresztül a művészi méltóság megalázását, de azt is, hogy az igazi minőség, bújjon bármilyen rongyos gúnyába, szocreálba vagy másba, nem pusztítható el. A meghasonlott szituációban, a megemésztetlen háborús trauma nyomása alatt M. Novák ösztönösen nyúlt az arisztokratikus, szépelgő művészetet és a fixnek hitt értékeket, tekintélyeket folyamatosan megkérdőjelező, I. világháborúban létrejött dadaista hagyományhoz, illetve a II. világháború után aktualizált változataihoz, Rauschenberg, Jasper Johns, Jim Dine neodadaizmusához, illetve az európai új realizmushoz. Mivel el akarta kerülni az élethelyzetével és a Kádár-korszakkal összeegyeztethetetlennek érzett szépséget, elvetette a hagyományos olaj-vászon technikát és a Kurt Schwitters első háború utáni szegénységben fogant szemétköltészetéből örökölt kollázst radikalizálta. Ám New York-i kortársainál következetesebben vetette el az esztétikum maradékát, szemléletmódja Ed Kienholz provokatív „hulladékhasznosításához” áll közelebb.

A Bunker 2015, 144x199 cm, vegyes technika Fotó: Balázs Péter

M. Novák András: A Bunker
2015, 144×199 cm, vegyes technika
Fotó: Balázs Péter

Következetes piszmogásában ezt az ösvényt követi ma is, új alkotói eljárásokkal bővítve festői nyelvét. Ma is kerüli a guszta, etetős, szép, élénk színeket, a gazdag, pasztózus vagy éppen finom ecsetkezelést, a személyes kéznyomot, s helyette gusztustalanra áztatott hullámpapírt, az ízléstelen hirdetőújságok összepacsmagolt lapjait, tapétadarabkákat és stencillel felvitt közhelymotívumokat használ. Mivel valóban közérthető, populáris művészetre törekszik, nem elitista, olvasmányélményekre alapozott jelképekkel, metaforákkal operál, nála a szimbolikus jelentést az anyag, a festék helyett alkalmazott efemer, roncsolt és manipulált papíranyagok hordozzák, amelyek szinte emblematikusan jellemeznek, idéznek meg egy-egy korszakot, s a mostani kiállításon látható munkáiban is idősíkokként, egy-egy évtized fosszíliáiként rétegződnek egymásra.

Razglednica 2014, 30x60 cm, farost, plextol Fotó: Balázs Péter

M. Novák András: Razglednica
2014, 30×60 cm, farost, plextol
Fotó: Balázs Péter

A lövészárkok sarát asszociáló, okkeres, lilás-barnás caput mortumba mártott hullámpapír leggyakrabban az első és a második világháborút idéző képeken tűnik fel. Például a jellemző módon egyedül ecsettel, kézzel festett, a halál csendjét idéző, majdnem monokróm Bunker című festményen, melynek ablakán a túlvilág ismeretlenjének sötétje dereng. De még mielőtt elérzékenyülnénk, észrevesszük a két ki-be mászkáló patkányt, amely már-már blaszfémikusan zavarja meg a gyász, az emlékezés pátoszát.

Ugyanez a testnedv és vérfoltos okkerbarna papír jelenik meg a Radnóti Miklósra emlékező Razglednicán, amelyen megint csak árulkodó módon tűnik fel az egyéni kézjegy, a verset és levelet idéző, elmosódott kézírás. M. Novák valószínűleg nemcsak hétköznapisága, hanem éppen mulandósága, esendősége, az emberi egzisztenciára, testre emlékeztető volta miatt részesíti előnyben a papírt a ridegebb, művibb olaj-vászonnal szemben. Ma is kísértő időszakot idéz a következő papíranyag, a hengerelt mintájú falakra emlékeztető, giccses virágmintás papírtapéta, amely a Kádár-éra ízléstelenségét, hazug boldogságát és szépségét, megalkuvásait és bornírtságát idézi. Szép választékát láthatjuk e tapétáknak a Mindenki művész, minden művészet című Duchamp-hommage-án. A jelent egy ennél még borzalmasabb papír, az olcsó, alpári, igénytelen, képek nélküli, vöröses színű reklámújság fémjelzi, melyet a mindenütt felbukkanó, árakat jelző számok dominálnak, az egyedüli értékként elfogadott, valójában minden emberi dimenziót elpusztító pénz mindenütt jelenvalóságát, tolakodóan tapintatlan agresszióját jelezve. Jelenkorunkat idézi a fogyasztói társadalom vágyott árú ereklyéinek becsomagolására szolgáló műanyag pukifólia is, aminek festékbe mártott, ketrecszerű hálólenyomatát kapcsolja a maga által színes gyerekceruzákkal firkált rácsszerkezetekbe.

XXI. századi fosszíliák II. 2014, 100x114 cm, farost, vegyes technika Fotó: Balázs Péter

M. Novák András: XXI. századi fosszíliák II.
2014, 100×114 cm, farost, vegyes technika
Fotó: Balázs Péter

A gyűrötten felragasztott papíranyagokat M. Novák karcolja, roncsolja, festékkel csurgatja, csepegteti, pettyezi, gyermekrajzszerűen összefirkálja, ami által absztrahálódnak, talán akarata ellenére festékfoltszerűvé válnak, s az így létrehozott, kiszenvedett masszával gyakorlatilag majdnem ugyanoda, a festményhez jut, amit el akart kerülni. Csakhogy ebben a kollázs-festményben tányéraknákként ott húzódnak azok az elidegenítő hatások, undoranyagok és motívumok, melyek a szép festészettel szembeni rezignációját jelzik. Komplex alkotói eljárásában egyszerre van jelen a pusztítás, egyfajta képromboló düh és az építkezés, illetve a finom, meditatív firka. Képei első látásra és távolról már-már lírai absztrakt expresszionista festményeknek tűnnek. Csak közelebbről érzékeljük a felhasznált anyagok durva naturalizmusát, az ábrázolás felismerhető tárgyi elemeit, a popos motívumokat. A roncsolás nemcsak a modern világra jellemző töredékességet teremti meg, de a kommersz alapanyag dehumanizáló jelentéseinek megtisztítását, kilúgozását is szolgálhatja.

Egyedül a címadó Agyfogyatkozás tűnik kibújni az esztétikumellenesség kategóriája alól. Első látásra „normális”, szép festménynek látszik, amely ugyan érzékletesen ragadja meg az agy nem túl vonzó testi valóját, kocsonyás állagát, leépülését és halálát, de a képtér alsó egyharmadában az életfolyamatokat idézi élettel teli vöröses-narancsos színekkel, s van annyira elvont, hogy szokványos dekoratív absztrakt képnek tűnik. Ráadásul szépen hullámzó felszíne finoman faragott fa-, illetve vörös márvány relief benyomását kelti. A kiállítás rendezésekor a szabadba, az ablakon kívülre rakta volna, hadd ázzon, úgyis időtálló, nem árt neki. Úgy kellett bekunyerálni a belső térbe, hogy egy kicsit megmozgassa, új színekkel gazdagítsa a kiállítást. Ugyanis, ha közelebbről megnézzük, szó sincs itt megnyugtatóan elegáns absztrakt festményről. Ezegy elrohadt, felpúposodott, faerezetet imitáló linóleum padlódarab, kicsit megfirkálva, alsó részén festett papírral „feldobva”. Ez már az M. Novák-i pimaszságon belül is új, illuzionista, trompe l’oeil-dimenziót nyit.

Agyfogyatkozás 2015, 139x152 cm, linóleum, plextol Fotó: Balázs Péter

M. Novák András: Agyfogyatkozás
2015, 139×152 cm, linóleum, plextol
Fotó: Balázs Péter

Az anyagok alkimista szimbolikája mellett M. Novák a sorozatban alkotott művei középpontjába gyakran helyez egy-egy mindenki számára könnyen értelmezhető motívumot, szimbólumot, jelen esetben az emberi agyat. Jellemző módon ezt sem ecsettel, hanem három különböző stencillel, pontosabban aprólékosan megfaragott nyomódúccal viszi fel festményei felületére. Így elkerüli a személyes kézjegyet és a festői trouvaille-t, elrejti, hogy valójában a dúcra felvitt mintázat ugyanolyan profi vésetet igényel, mintha megfestené. A világtörténelemben a legellentmondásosabban megítélt emberi szerv, amelyet ma az összes mentális, kognitív, érzelmi, motorikus és egy sor érzékelési, illetve vegetatív funkció működtetőjének látunk, amelyet a test minden porcikáját mumifikáló ókori egyiptomiak mint gusztustalan trutyit vágtak szemétre, megfelelő szimbólum és történelmi metafora az ambivalenciák feloldására cseppet sem törekvő M. Novák számára. A rációba vetett hit éppen az első tömegháború nyomán veszett el az emberiségben, s ennek az őt inspiráló dadaisták közül Tristan Tzara adott hangot híres kijelentésével: „Pokolba az agyammal.” Attól kezdve, miközben az agy egyre fantasztikusabb struktúrái és lehetőségei tárultak föl a tudomány előtt, az emberi történelem és élet mintha egyre távolabb kerülne a racionalitástól. A kiállításon e jelenségnek egy sor vetülete és aspektusa megjelenik, amiből csak hármat szeretnék megemlíteni.

Dömpingáru 2015, 52x70 cm, vegyes technika Fotó: Balázs Péter

M. Novák András: Dömpingáru
2015, 52×70 cm, vegyes technika
Fotó: Balázs Péter

Az egyik az a szellemi leépülés, amit a fogyasztói társadalom a tömegmédián keresztül történő agymosás révén ér el, s amit az említett reklámanyagok jelképeznek M. Novák művészetében. Talán a legfrappánsabb az erre utaló művek közül a kellőképpen gusztustalan, daganatos kinövésekkel és fekáliaszerű dudorokkal teli Korszelet. A legtöbbet azonban M. Novák az agyi funkciók közül az emlékezés, méghozzá a kollektív, történelmi emlékezet problémáival foglalkozik. Notóriusan olyan eseményekhez tér vissza újra meg újra, melyeknek jelentőségét a jelen még nem fogta föl. Ilyen az első világháború, amit akkoriban nagy háborúnak hívtak, s amiről azt gondolták, hogy a világbékét megteremtő utolsó háború lesz. M. Novák másik történelmi vesszőparipája a kollektív amnézia, melyet 1956-os diptichonjának címe (’56 Nem felejtünk!; ’56 Nem felejtünk?) is jelez. Ezért is tér vissza újra meg újra az államszocializmus korszakához, mert világosan látja, hogy amíg a megemésztetlen szocialista közelmúltból eredő, képeinek masszájában is megidézett ragacsos mocskot a magyar társadalom nem takarítja el az útból, addig nem tud előbbre lépni. És végül, de nem utolsó sorban az agy még egy, kellemesebb és prímér funkciója, a szexualitás is felvillan a kiállításon. Egy már-már diagramszerű ábrázolás a női és a férfi eltérő viselkedését jeleníti meg a fallikus kígyó mesterkedésével kapcsolatban.

Újlipótvárosi Klubgaléria

2016. március 1-jéig

Print Friendly