Instant érzelmek – az InstART Csoport kettős kiállítása

Telek-Nay Ágnes

Az InstArt Csoport 2002-ben alakult meg, fő összetartó erejük az instant fényképészeti nyersanyagok felhasználásával készített analóg fotográfia iránti rajongás. Nem számít, hogy mennyire macerás vagy költséges, az eredmény rendkívül szép, izgalmas és lélekkel teli. Olyasmi analóg, történeti technikákhoz és azok szépségéhez való ragaszkodás jelenik meg ebben, mint amelyet a filmvilágban tapasztaltunk Oscar és Golden Globe-közeli moziknál. Akadnak még ugyanis olyan elvetemült rendezők, mint Nemes Jeles László, aki 35 mm-es vagy Quentin Tarantino, aki 70 mm-es filmre szerették volna rögzíteni 2015-ben is filmjeiket.

Barta Zsolt Péter: Arcok, 1991, 20 x 24,5 cm

Barta Zsolt Péter: Arcok, 1991, 20 x 24,5 cm

A napjaikban tomboló retro-, régen-minden-jobb-volt őrületben semmi meglepő nincs, a rohanó mindennapokban, a bármikor megszerezhető és eldobható élmények és tárgyak világában felértékelődnek a több időt (ld. “slow life” mozgalom) és tudást igénylő „kézműves” elfoglaltságok. A legismertebb és legelterjedtebb formája ennek a polaroid gépek és filmek voltak, azonban a gyártás 2009-es leállása óta nem pusztán kíváncsiságból, hanem szükségből is kísérletezni kényszerülnek a vegyületekkel és anyagokkal – saját maguk és a kiállításlátogatók legnagyobb örömére. Ugyanis a kísérletezés egy olyan folyton lázban tartó folyamat, amely mindig újat hoz, és nem lehet megunni, mert saját magát gerjeszti és lendíti előre. Ennek megfelelően különböző formátumú, színvilágú (fekete-fehér vagy színes) készített, illetve eljárások által inspirált fotográfia születik: pozitív kép vagy negatívról készített nagyítások, ezüst nagyítás, Fiala de Gábor például a nedves kollódiumos módszert is instant technikának tekinti.

Kerekes Gábor: Alexa, 1996, 30 x 23,5 cm, színezett zselatinos ezüst

Kerekes Gábor: Alexa, 1996, 30 x 23,5 cm, színezett zselatinos ezüst

Mivel az alkotói csoportosulást „pusztán” a technikai eljárás fogja össze, az eltérő korú és érdeklődésű fotográfusok alkotásait téma mentén rendezte a kurátor, Kincses Károly. Mindegyik fotónak a portrék, (ön)arcképek a központi témája, ezen belül pedig igen széles skálán mozognak a képek: a 80-as évek underground világát megidézőktől a szerelmes hangulatú feldolgozásokon át a meghatókig vagy éppen bizarrig mindenki találhat olyat, ami neki tetszik.
Illik is találni, mert a kiállítók „ismert és nagyon ismert” alkotók, „sok esetben a magyar fotográfia klasszikusai, jó, még jobb, szuper, nagy, katartikus fotókkal” – állítja a koncepcióleírás és a megnyitószöveg is.

A Király11-ben látható anyag egyik előfutárként Tóth Ego(n) István önarcképeivel találkozunk már a folyosón. A társaság alapítótagja posztmodern önarcképeivel a fényképezés alapelveire kérdez rá, illetve magát a folyamatot is feltárja a különböző előhívási fázisokban elkapott polaroidok avantgárd ráapplikálásával a saját arcképeire. Szintén az anyag színváltozásának fázisait használja ki Sprenc Balázs, aki a folyamatot egy nagyon intim, megható kontextusba helyezi: az emberi öregedést érzékelteti az elsötétülő polaroiddal. Ehhez a holland Polaroid-gyár utolsó termékét használta: olyan instant filmet, melyen a rajta lévő kép egy napon belül teljesen feketévé változott.

A téma folytatásaként mellettük Bella néniről készült fotográfiák láthatóak – ebben a sarokban egészen bensőséges pillanatok születhetnek a kevésbé siető látogatóban. Az idős hölgy aktjai ugyanis a legkevésbé sem öncélúak vagy hivalkodók, köszönhető ez Varga Gábor Ákos arányérzékének  és a tökéletesen választott reprezentálásnak: a széles, natúr fakeret olyan finoman, kézen fogva vezet be minket a kép belsejébe, hogy csak a szemlélődés sokadik percében vesszük észre a természetes leplezetlenséget, egy élet ráncait.

Detvay Jenő munkája

Detvay Jenő munkája

Márpedig azt mondják, az ember élete az arcára van írva, minden leolvasható a tekintetből, a barázdákból, a legkisebb mimika is órákig tud mesélni, persze az arra érzékeny és fogékony szemlélő számára. Én eddig és most sem találtam a nedves kollódiumos eljárástól pontosabb, részletgazdagabb, érzékibb eljárást, ha tehetném, portrékészítéshez, de főleg idős emberek arcképeihez csak ezt az eljárást engedném használni. Annyira valós és részletgazdag, hogy szinte megriadunk tőle, de épp ettől ennyire életszerű és pontos: aki már élt annyit, tudja mit lát, aki pedig nem, az ismeretlentől, az előttünk álló évek meglepetéseitől, megpróbáltatásaitól rémülhet meg. Varga Tamás polaroidján megtévesztően hasonló látványt állított elő, a hogyanra a mű címe adja meg a választ: nagyon közeli, erős, vörös fényt használt a felvétel készítésekor. Az idős arcképen már a tekintet magában is megragadná a figyelmet, erre erősít rá, a „kettémetszett arc” (két polaroid összeillesztésével teljes a kép), amivel megbillenek a kép arányai.

Varga Tamás: Vörös fény

Varga Tamás: Vörös fény

Ehhez a melankolikus sarokhoz egyébként többek között Komlós Gabriella punk időutazói előtt elhaladva jutunk el, akik közül többen a Mai Manó Galériáig is elszöktek. Részben azért, mert nemcsak a technikával, hanem a tartalommal, a színvilággal ugyanazt a korszakot idézik meg (tűpontos visszarepülés, mint Kavinsky 80-as évekre hajazó elektro-popja). Atmoszférát teremt, némelyik képpel egészen hátborzongatót. A borzongatásban azonban Fiala de Gábornál senki sem erősebb, akármennyire is tudjuk, hogy a képein csak játékbabák szerepelnek, a metszés, áthelyezés, elforgatás, a monokróm színek minden esetben horrorisztikusak. Ugyanerre játszik rá Detvay Jenő is a roncsolt képpel – és az ilyen a fotográfiáknak van igazán szuggesztív, retinába maró ereje.

 K 11 Művészeti és Kulturális Központ, 2016. február 29-ig

Mai Manó Galéria és Könyvesbolt, 2016. február 28-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:52+00:00 február 27, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!