Utazás az éjszaka mélyére

Cséka György

Tasnádi József Joyride című kiállítása látszólag nem állítja komolyabb kihívás elé az értelmezőt. Ahogy Tasnádi mondja korábbi kiállítása, A favágó hobbija kapcsán, amely tárlat egyébként szorosan összefügg a Joyride-dal: „Primitív dolog.” Tasnádi munkája mindössze két elemből áll, egy autóból és egy azon átnövő, virágzó fából. A Joyride-szobor, amelyet a mulandóságnak, a halálnak emelt a művész. Szinte azonnal dekódolható, ismerős, sok szempontból elhasznált és gyakran giccses kép, metafora. Közkeletű, kedvelt képe a halálnak és újrakezdésnek, a (történelmi) emlékezetnek a valaha ember alkotta, de már használaton kívül került, pusztuló tárgyakon áttörő növényzet, élet.

Tipikus kép a (világháborús) harcmező képe, ahol az elesett harcos golyó ütötte sisakján átnőnek a fűszálak, vagy egy virág, egy facsemete. A Tasnádi által megépített szobrot/toposzt is láttuk már számtalan fotón, ahogy egy elhagyott autóroncsot valamilyen módon birtokba vesz a természet. A képre erős filmtörténeti példa Tarkovszkij Sztalkerének Zónájában látható, kiégett autóroncs. Persze mindegyik képnek ugyanaz az alapmotívuma, ősképe, ez pedig a sírhalmon kihajtó a virág, a sírt benövő fű, ahogy pl. Bódy Gábor Nárcisz és Psyché-jének végén Psyché sírján látjuk, vagy pedig, amikor az el nem temetett holttesten, annak csontjain, koponyáján nőnek keresztül a fűszálak. A toposz talán fordított memento morinak is felfogható, mert nem a halálra, inkább az életre, a reményre, az újjászületésre figyelmeztet, az élet megállíthatatlan körforgására, amelyben élők és holtak egymás kezét fogva forognak. Végtelen metamorfózist látunk, élő, holt át-és egymásba alakulását. Joyride_001

Tasnádi szobra valami ősi, primitív, nagyjából első pillantásra befogadható és érthető, de épp ezért igen szuggesztív kép. Tisztán vizuálisan, önmagában is erős látvány a galéria absztrakt terében álló nagy és lerobbant fémtesten, autón átnövő virágzó almafa. Egyszerűen túl hatalmas, túl konkrét, és megkockáztatom: fenséges, akár a pszeudo-longinoszi, akár a lyotardi értelemben, a műalkotásokat, installációkat illető megszokásainkhoz, elvárásainkhoz képest. Lerobbant autót utcán, elhagyatva vagy roncstelepen látunk, ritkán művészeti galériában. Ugyanúgy, ahogy virágzó almafát. A két, egymással egyesített test behoz valami elementáris, primitív élet- és halálérzékelést.

Az érzékelés után pedig a tudatunkat is elkezdi foglalkoztatni Tasnádi azzal, hogy a látvány mögött megjeleníti a narratívát. Michael James Perry és barátja Jason Aaron Burkett brutális hármas gyilkosságáét, akik egy pár órányi autózásért öltek. A tettük oka, az örömautózás bevett bűnelkövetési mód és szórakozás: jellemzően kamaszok, csak pár órányi száguldásért lopnak el autókat, majd utána sorsukra hagyják őket. Az ok világos, csak irtózatos és abszurd aránytalansága nem érthető és már soha nem is lesz érthető, Werner Herzognak, Tasnádi által is idézett dokumentumfilmje után sem, miért kellett egy pár óra kósza és felelőtlen örömért három embert kivégezni? A gyilkosság abszurd, mint Camus Közönyében. Joyride_017

A gyilkosság az élet finom szövetének mindig érthetetlen, brutális fel- és szétszakítása. Miért vág ki valaki egy virágzó almafát? Miért öl meg három embert? Nincs magyarázat. Vagy nagyon kényelmetlen. Sokszor pillanatnyi, akár kínzó, félelmetes örömért, gyönyörért az ember mindent feláldoz, ember voltát is. Vagy nem is feláldozza, mert ez legtöbbször nem tudatos, hanem elfelejti. Az öröm, a gyönyör néha vakító villanásként semmisít, pusztít el mindent maga körül. Nem marad utána más, mint halottak, vagy roncsok. De, ahogy Petri írja Szezonvég című versében: „A rosszból csírázik az egyedüli jó…”
2016. január 13. – február 16.
Horizont Galéria

Fotók: Szőllösi Szánthó Gábor

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:54+00:00 február 17, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!