Ilyen az idő

Rudolf Anica

A parlament árnyékában, a gigantikus Kossuth tér közelségében, ahol rendőrök kísérte lesötétített Audik és Mercedesek visznek minisztereket és államtitkárokat, ahol minden lépésünket kamera figyeli, ahol megemlékezések – és persze tüntetések – zajlanak akár több tízezres tömeg előtt és ahol, mondhatnám pátosszal, egy ország sorsáról döntenek a hatalmasok, egy a Kúria épületében megbújó galériában rendezték meg a Gyulai Művésztelep kiállítását. A helyiség kicsi, de meghitt, otthonos, és az atmoszféra, amely a kiállított művek sajátja, épp az ellenkezője az előbb felsorolt kinti környezetének. Benn nincs fennköltség, pompa és pátosz. Hétköznapiság van, egyszerűség és alázat. Egy másik világ, vagy azt is mondhatnám, a „valóságos világ”, a maga mindennapiságában.

Hűlt helye, 2011, olaj, vászon, 100 x 80 cm

Pethő Anikó: Hűlt helye, 2011, olaj, vászon, 100 x 80 cm

A Gyulai Művésztelep tagjai, a „gyulaiak” – immár a második generáció is – biztos kézzel nyúlnak ehhez a mindennapisághoz mint témához, és mindehhez realista, naturalista eszközöket választanak. Ennek a már a 60-as évek vége óta működő műhelynek a jellemzője, hogy tagjai sosem követtek aktuális festői irányzatokat, hanem – ahogyan előttem többen is fogalmaztak – egyszerűen csak a valóságot festették, realista eszközökkel, amely talán, valljuk be, néhányak szemében idejét múltnak tűnhet. De valóban idejét múlt ez a szemlélet?

„A művészet története olyan régi, mint a realizmus története. A realizmus pedig nem más, mint mimézisen alapuló világmegismerés” – idézem Bárdosi Józsefet, aki a mimézis, vagyis az utánzás elmélete mentén gyarapítja a váci Tragor Ignác Múzeum gyűjteményét. A platóni mimézis, az ideák utánzása nem más, mint a tapasztalat által percepcionált valóság korrigálása, átalakítása, leképezése a gondolkodás által. Ez a nézet többnyire az eszményi szépséget állítja szembe a valósággal. A mimézis arisztotelészi elve már közelebb áll a természetutánzás fogalmához, mivel fogalmi és gondolati korrekció nélkül ragadja meg a fenomenont, azaz a valóság látványát.

Mit „utánoznak” a most látható alkotások? Megtalálhatók műveken a vidéki élet helyszínei, tárgyai és szereplői – a kertben hagyott, málló-múló bútor, az ottfelejtett szerszámok, az ablakkilincsre lógatott kabát, a hokedlin maradt edény, a falusi üres iskolaterem csakúgy, mint a mai kor lenyomatai: a lábtörlő mellett leparkolt műanyag kismotor, a mountain bike, a család összes kinn hagyott cipője. Mi a közös bennük azon túl, hogy valósághűek? Hogy a múló időt ragadják meg, az „otthagyottságot”, amit a címek is éreztetnek: Hűlt helye, Elfelejtett múltunk… De nem tragikusan teszik ezt, sokkal inkább szeretettel, együttérzéssel, természetességgel, talán némi nosztalgiával. A realizmusuk naturalizmussal párosulva lágyul, finomodik oly emberivé, megérthetővé, és sejtet meg valamit a kisember életéből, egy letűnőfélben lévő vidéki élet láttatása által, időnként áthelyezve a helyszínt a városi környezetbe. Közös a belőlük áradó nyugalom, az elmúlásban érzékelhető harmónia, a melegség, a beletörődés. Lírai munkák ezek, de költészetük mellőzi a manírt, a pátoszt, s egyszerűségében válik szerethetővé.

Vancsura Rita: Hatodik emelet I., 2014, akvarell, papír, 60 x 90 cm

Vancsura Rita: Hatodik emelet I., 2014, akvarell, papír, 60 x 90 cm

És még valami közös ezekben az alkotásokban: a mesterségbeli tudás, a ragaszkodás a szakmai tradíciókhoz. A földszínek természetessége, a tompa, meleg fények a „megállt az idő” érzését keltik, derűt csempészve ezzel az elmúlásba. Még egyszer tegyük fel a kérdést: valóban idejét múlt ez az ábrázoló szemlélet? A kisemberek realista láttatásának megvan a hagyománya az irodalomban is. Gondoljunk csak Móriczra, de ne feledkezzünk el a kortársakról sem, akiknek nagy tudása van a korábbi generációk által megélt huszadik századról és a rendszerváltozás előtti évtizedekről egyaránt, a 70-es évekről például, amely időszakra környezetünkben ugyan a stílustalanság, az igénytelenség volt a leginkább jellemző, de amelyben mégis megbocsátható rendezetlenségben, harmonikus fésületlenségben volt együtt a múlt és a jelen.

Lukács István: Felhőjáró, 2012, fa, 26 x 26 x 13 cm

Lukács István: Felhőjáró, 2012, fa, 26 x 26 x 13 cm

A Gyulai Művésztelep keresztmetszetét adó, kompakt kiállításról Grecsó Krisztián egyik regényének pár sorát idézem, amelyben az időről van szó: “Az idő, persze, leginkább almakompót, a forróbbik, éppen kifőtt fajtából, az időt éppen most kanalazza ki anya, friss kompót, ízletes, de a kompót hidegen jó, meg ha már állt egy fertályórát legalább, hogy összeérjenek az ízek. Ilyen az idő: az asztal lábát tévedésből egy P. Howard regénnyel pockolja ki anya, nem billeg, éppen passzent, de apa nem lát a dühtől, ez a legjobb Rejtő-könyv, a betyáréletbe!”

Szakáll Ágnes: A Munkaérdemrend Arany fokozata, Nádházi András, 1980, olaj, tojástempera, vászon, 100 x 120 cm

Szakáll Ágnes: A Munkaérdemrend Arany fokozata (Nádházi András), 1980, olaj, tojástempera, vászon, 100 x 120 cm

Kiállító művészek: Bodor Zoltán, Lakatos József Péter, Lukács István, Pethő Anikó, Szabó Éva Mária, Szakáll Ágnes, Székelyhidi Attila, Szőke Sándor, Tömpe Emőke, Vancsura Rita.

Megtekinthető: a Napvilág Könyves Galériában, 2016. március 15-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:52+00:00 március 1, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!