Palimpszeszt-játékok. Esterházy Marcell – Gerhes Gábor – Forgács Péter: Jelentés

Széplaky Gerda

Az írásbeliség kezdetén a papirusztekercsekről, illetve a pergamenkódexek lapjairól tej vagy titkos főzetek segítségével áztatták le az írást, ha azt akarták, hogy a hordozóanyagra új üzenet kerüljön. Az egyszer már megfogalmazott textusokat ilyenkor kiszorította egy újabb elmondásra váró történet, avagy egy újabb kanonizálásra váró igazság. Így vette kezdetét kultúránkban a felejtés játéka. Az újkorban megfordult a folyamat: a felső réteg törlését immár a megőrzés jegyében végezték el, jelentőséget tulajdonítva az emlékezésnek is. A felejtés-emlékezés, illetve az újraírás-visszakaparás ezen diszkurzív eseményében teremtődött meg a palimpszeszt alakzata, amely egymásra rakódott rétegeket rejt magában. Mai kultúránkban a jelentések palimpszesztekként viselkednek: sohasem pusztán a jelenből bontakoznak ki, hanem a múltból is, a különféle korok, az egymásra íródó textusok dialógusainak dekódolt jeleiből – egy adott szubjektum értelmezéseként. Éppen ezért a jelentésekhez nem lehetséges többé abszolút igazságtartalmat rendelni.

A Jelentés című kiállítás erre világít rá: az egymástól elkülönböződő értelemalakzatok nem vezethetők vissza egyetlen referenciára. Bár látszólag ugyanabban a valóságban élünk, mégis mindannyian másként értelmezzük azt. A visszakaparás (az emlékek, a kultúra, a történelem különféle időszakaiba való visszahelyezkedés) révén feltárt rétegek, melyek felett persze a jelenkor igyekszik felügyeletet gyakorolni, szüntelenül egymásba helyeződnek, és újraírást idéznek elő. A kiállítás azt mutatja be, hogy az újraírásnak miféle módozatai vannak, a különféle palimpszeszt-játékok révén milyen saját narratívák állíthatók elő.

Az egykori Ernst Múzeum épületében, mely Capa Központként maga is a jelentésátírás szimptomatikus esete, tulajdonképpen három különböző kiállítást látunk egymás mellett: három művész jelentéskeresési kísérletét. Hogy minek a jelentését keresik? Éppen az a feszültségkeltő ebben a művészeti projektben, hogy még az sem egyértelmű, mire kérdeznek rá. Látszólag mindhárman a hatalom és az egyén viszonyrendszerét kutatják, jóllehet más és más perspektívában, ugyanakkor mindhárman saját személyes történeteiket mesélik. Különleges esztétikai élménnyé abban a pillanatban válik a kiállítás, amikor rádöbbenünk: a három különböző narratíva csak egymásba íródva tudja megfogalmazni a maga nagy kérdését, melyet mindazonáltal szándékosan nyitva hagy: Hová tűntek az életünket orientáló igazságok? Mi segít a ma emberének eligazodni – akár a privát, akár a hatalmi szférában – itt, a kelet-európai végeken?

Bár rögtön egyértelművé válik, hogy nem egy, hanem három, egymástól elkülönített tárlatot látunk, mégis egyetlen bevezetés fogad: Forgács Péter két videóműve. Ezek a művek szervesen kapcsolódnak a művész harmadik alkotásához, a Pápainé és fiai című installációhoz, csakhogy törést okoz a közbeékelődő Gerhes-tárlat. A videóművek együttesét ilyen módon szükségszerűen az egész kiállítás előszavaként kell értelmeznünk, és nem csupán a Jelentéstulajdonítás címmel ellátott Forgács-projekt részeként. Mindkét műben a művész családtagjai és barátai a szereplők, akik egy Kafka-levélből olvasnak fel részleteket – ez adja a verbális narratívát. A törések és a mondatok ismétlése révén már itt is érzékeljük azt, ami a vizuális képsorokban még kifejezettebbé válik: a tér- és időpillanatok megszakítását, összekeverését, egymásba helyezését, azaz az idő- és térpalimpszesztek létrejövetelét. A Tudok én is nevetni című videó egy végtelenített képspirál. Alapja az az 1982/83-ban forgatott filmanyag, amelyet az alkotó egy későbbi, 85-ös filmnél (Spinoza rükverc) használt fel oly módon, hogy a képkockákat felnagyította, előmontírozta. A 2015-ös munkában ezt az anyagot tovább rétegelte: szétszedte elemeire, majd újra összeállította, de immár felborítva a kronologikus rendet, az időbeli rétegek egymásra helyeződésének látványát teremtve meg. A másik videómunkában térben is egymás mellé montírozta a szereplőket. A két alkotás nemcsak a palimpszeszt jelenségének reprezentálása okán válik alkalmassá az előszófunkció betöltésére, hanem azért is, mert a személyességet teszi kezdőakkorddá, ami mindhárom kiállítás lényegi karakterjegye.

Still Forgács Péter videóinstallációjából, Jelentés, Capa Központ Fotó: Berényi Zsuzsa

Still Forgács Péter Tudok én is nevetni c. videóinstallációjából
Fotó: Berényi Zsuzsa

Gerhes Gábor kiállítási projektje, a Jelentésfelügyelet szintén magánmitológiai akkorddal indít. Elsőként azzal a színpadiasan installált, falba épített műtárggyal találkozunk, egy herendi porcelántányérral, amelyen a gyermek Gerhes megfestett portréja látható (A jelentéktelenség nagyravágyó igyekezete). A tányért a művész a szocializmusban vezető pozíciót betöltő nagymamája kapta ajándékba egy – minisztériumi hivatalvezetőként az ellenőrzése alá tartozó – kerámiagyártól. A mű a privát emléken keresztül a kádárizmusban működő társadalmi gyakorlatokat reprezentálja: a hatalomhoz való viszonyt a pártállami hierarchia különböző lépcsőfokain. A Motherland is pop artos objekt, de alumíniumból („magyar aranyból”) kiöntött csontdarabként szobrászati megfogalmazást nyer. Rajta feliratként a címadó kifejezés olvasható. A magává az üzenetté lényegülő médium a nemzeti identitás kérdéseit feszegeti („anyaföld”), s látszólag evidens választ kínál. Ugyanakkor ez az üzenet telítődik a vizuális metaforához kapcsolódó jelentésrétegekkel is, melyek új kontextusokat nyitnak fel: a csontdarab egyaránt értelmezhetővé válik hivalkodó dísztárgyként, szakralitást hordozó ereklyeként vagy nevetséges trófeaként. Ekként megnevezhetetlen tárggyá lényegül, mely fölött a jelentések ide-oda mozognak (hasonlatosan Lacan metafora-metaforájához, a kárpitosgombhoz). A direkt módon megfogalmazott nyelvi üzenet ilyen módon nem képes felügyelni az evidensnek tetsző jelentést.

Gerhes Gábor: Négy elem Fotó: Berényi Zsuzsa

Gerhes Gábor: Négy elem
Fotó: Berényi Zsuzsa

Gerhes Gábor: A jelentés nagyravágyó igyekezet Fotó: Berényi Zsuzsa

Gerhes Gábor: A jelentés nagyravágyó igyekezet
Fotó: Berényi Zsuzsa

Az elmozdulást szó szerinti értelemben is megtapasztaljuk A négy elem – Az erő a szépség útja című videóban, amely Adolf Ziegler triptichonját (Hitler egyik kedvenc művét) parafrazeálja. Gerhes az eredeti, a giccs közérthetőségéből táplálkozó mű jelentéstartalmait nem számolja fel, azonban megkérdőjelezi azokat a mozgóképes eszközök révén. A festményt élőképként rendezi be: nem fotót, hanem majdnem mozdulatlanná dermesztett filmet nézünk. Az élő, mezítelen modellek és a körülöttük lévő tárgyak alig észrevehető mozgásba lendülnek: repdes a műfáklya lángja, meglibben a lepel, a haj, remeg a fej és a váll. Mindeközben az élet négy alapelemét szimbolizáló attribútumok is kicsúsznak az örökkévalóként való beállítás uralma alól, ahogyan az értékek is kitérnek a diktátum felügyelete alól.

Ugyanez valósul meg az Érzelmek monokulturája – A szavak helyes használatának helyreállítása című alkotásban a képszavak esetében. Az alkotás Viktor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve című művére reflektál. A zsidó származású drezdai professzor a náci hatalomátvételt követően készített ironikus feljegyzéseket naplójába a kialakuló terror jelenségeiről, pontosabban arról, miként lehet egy társadalom „tudatát” megszállni a szavak jelentésén keresztül. A nyelv a legfőbb kommunikációs-manipulációs eszköz, ahhoz, hogy hatékonyan működjön, hogy a tömegek számára is értelmezhető legyen, minél szegényesebbé kell tenni: a referenciális tartalmat meg kell fosztani a lehetséges, de nem kívánatos jelentésalakzatoktól. Ezért kell megteremteni a nyelven keresztül a monolit hatalmi struktúrát is reprezentálni képes egyhangúságot. Gerhes mindezt kritikai attitűddel reprezentálja. Az 54 darab feketére festett, szorosan egymás mellé helyezett üvegtáblán Klemperer művének egy-egy meghatározó kifejezése olvasható: több nyelven. És a többnyelvűség – vizuális leképezése ennek a különböző tipográfia alkalmazása – megfosztja a szavakat az egyhangúságtól, melyek így elmozduló jelentésekként tárulnak elénk.

Gerhes Gábor: Fotó: Berényi Zsuzsa

Gerhes Gábor: Érzelmek monokulturája – A szavak helyes használatának helyreállítása (részlet) / Fotó: Berényi Zsuzsa

Ahogyan miden egyes szavunkra igaz, hogy a különböző nyelveken, a különböző kultúrákban más és más értelmet nyernek, úgy magára a „jelentés” kifejezésre is. Az angol „meaning” szó nem tartalmazza azokat a jelentésrétegeket, amelyek a diktatúrában hosszú ideig élő társadalmak nyelveiben hozzáadódott. A kommunista rezsimek tökélyre vitték a besúgás kultúráját, a megfigyelést, az egymásról való jelentésadást – a kifejezés a magyar nyelvben így erre is utal. A „jelentés” szóalakzatába mi az ügynökök tevékenységét is belehalljuk. Jelentést a diktatúrákban a sebezhetősége révén elcsábított, megzsarolt, erkölcsileg megrontott egyén írt, aki a hatalomtól felhatalmazást kapott arra, hogy a másik privát életének, élete egyes mozzanatainak jelentőséget tulajdonítson. Forgács Péter egy egész termet betöltő installációja ezt az elnyomó hatalommal való együttlétezést mutatja be egy nő életén keresztül. A közel ötszáz darabos privát fotógyűjteményből kibontakozó képi narratíva főszereplője a videóművekben már megismert édesanya, Avi-Shaul Bruria, beszervezési nevén: „Pápainé”. A falakon látható képtenger poézisét mindenekelőtt a művész önfelmutatásának ereje adja, mellyel saját integritását is megsérti, s mely így áldozati gesztussá lényegül; továbbá az emlékezettöredékekből összeállított képmontázs ereje, mely „időtengerként” sodorja magával a befogadót.

Forgács Péter: Pápainé és fiai (részlet az installációból) Fotó: Berényi Zsuzsa

Forgács Péter: Pápainé és fiai (részlet az installációból)
Fotó: Berényi Zsuzsa

Pápainé két fia évtizedekkel később szembesült a szeretett személy „árulásával”. Művészként őket ez a saját identitásukkal való szembenézésre kényszeríti. Ezért kaparják vissza és írják újra azt az 1975 és 1986 közötti időszakot – családjuk, barátaik, közvetlen környezetük privát történelmeként –, amelyben az anya a III/I-es ügyosztálynak dolgozott. Saját múltjukat kell újraértelmezniük és új jelentéssel felruházniuk. A tragikus felismerés után talán csak így folytatható számukra az élet. A szembenézést „Pápai Péter” a Jelentéstulajdonítás című projekten keresztül, „Pápai András” pedig annak a regénynek a megírása révén hatja végre, amely – afféle talált tárgyként – helyet kapott a tárlaton is. Az Élő kötet nem marad című regény elbeszélő főhőse a fiú, aki a szeretetét nyilvánvalóan nem tudja felszámolni, ezért bár a bűnt elkövető ügynököt és a bűnre kényszerítő rendszert egyaránt vádolja, az anyát valamiképpen mégis fel kell mentenie („Égbolt volt ő, ha beborult is”), és ezt csak vallomásos keretek között tudja megtenni. Vallomásnak tekinthető a monumentális fotóinstalláció is. S ahogyan az irodalmi, úgy a képzőművészeti reflexió sem a történelmi kor felmutatása felől ragadja meg Pápainé történetét (habár a III-as ügyosztály hivatalos dokumentumairól készített fotók is megtalálhatók a falon), hanem a személyes élet felől, amelybe a hatalom aljas módon beavatkozott. A mű éppen arra mutat rá, hogy maga a beavatkozó gesztus, a hatalom és az egyén közötti távolság felszámolása az, ami a diktatúrákban elrabolja az emberektől a saját életükhöz való jogot. Alighanem ezért hajtja végre ezt a beavatkozó gesztust a fotókon a művész is, mégpedig visszafelé: „beleront” az élet korábban szépnek tetsző, idealisztikusan megörökített pillanataiba, belerajzol, áthúz, kitöröl – végső soron nevetségessé tesz. Vagy nevetést mímel. Ám ez a nevetés sokkal inkább perlekedésként, kétségbeesésként, vagy azt is mondhatnánk, sírásként visszhangzik.

Forgács Péter: Pápainé és fiai (részlet) Fotó: Berényi Zsuzsa

Forgács Péter: Pápainé és fiai (részlet)
Fotó: Berényi Zsuzsa

A jelentések szüntelenül újraíródnak, ám az újraírás során el is forognak, mert az új értelmező szükségszerűen új nézőpontból közelít. Esterházy Marcell Jelentéseltolás című projektje ezt a jelenséget járja körbe. A Propaganda című műben az alkotó 50-es és 60-as évekbeli diafilmeket használ fel, de a diafilmekből csak a manipulatív mondatokat őrzi meg (mind a stilisztikai, mind a tipográfiai sajátosságokat megtartva), a dekoratív képi tartalmat negligálja. Maradnak a propagandisztikus üzenetek (fekete plakátok aljára hófehér betűkkel felírt mondatok): „Magyarország egyik nagy öröme, hogy szinte már elképzelhetetlenül valóságos”; „Ehhez hasonló, rejtélyes országot a világon máshol sehol sem találni”; „Álmok nélkül, merészen, mindig előre!”; „Korunkat méltán nevezik a semmi korszakának”; „S valóban nehéz felismerés, hogy a jelenben egyre gyakrabban tűnik fel a múlt” stb. Mint láthatjuk, a művész által kiválogatott mondatok korántsem az egyértelmű üzenetek megfogalmazását célozzák, ellenkezőleg, a gazdag jelentéstartalmakkal felruházott, múltbeli idézetek mintha szánt szándékkal állítanák nehéz hermeneutikai szituáció elé a befogadót, őt magát is jelentéseltolásra kényszerítve.

Esterházy Marcell: Propaganda (részlet) Fotó: Berényi Zsuzsa

Esterházy Marcell: Propaganda (részlet)
Fotó: Berényi Zsuzsa

„Majd egyszer egy írás ezen a ponton fog befejeződni.” – ez a fakéregre írt mondat egy másik műalkotáson olvasható, reflexió gyanánt a művész részéről édesapja egy korábbi művére, amelyben ő Roskó Gábor egyik korábbi rajzára reflektált, aki pedig szintén valaki más korábbi munkájára reflektált stb. Esterházy Péter megidézett szövegét a következő mondattal fejezte be: „Majd egyszer egy írás ezen a ponton fog elkezdődni.” A művészek egymásra való reflexiója palimpszesztként viselkedik: egymásba íródik. Ez egyfelől a másik művész teljesítményének ki- és elsajátítását jelenti, másfelől a saját nézőpontból adódó elforgatást, ami újraíráshoz vezet. Itt egy különös szituáció teremtődik: a fiú sajátítja ki az apa örökségét. Avagy amit az apa elkezdett, azt a fiú fogja befejezni. A jelentések átírásának, megváltoztatásának szándékolt dimenziója mellett azonban mindig van egy uralhatatlan réteg is, amit mintegy a sors, a véletlen, a jelen kiszámíthatatlansága idéz elő. Nevezetesen: Esterházy Marcell a szülei kertjében álló jegenyefa törzsébe véste bele a saját mondatát, amelyről a fotót készítette. De nem számolt előre azzal a ténnyel, hogy a mű kiállításának idejére az édesapja megbetegszik, s így az általa kódolt jelentéstartalom szándékolatlan vonatkozásokkal telítődik.

Kiállítási enteriőr Esterházy Marcell Fotó: Berényi Zsuzsa

Enteriőr Esterházy Marcell Jelentéseltolás c. kiállításán
Fotó: Berényi Zsuzsa

Mint ahogy a három művész sem számolhatott előre azzal, hogy projektjeik egymás mellé helyezése révén milyen jelentéstöbblet szabadul fel a kiállításon. Hogy privát történeteik és az azokon keresztül reprezentált társadalmi-politikai narratívák miképpen olvadnak össze egy közös múlttá és egy közös jelenné. Hogy a három tárlat csak együttesen adhatja meg a hiányzó jelentés(ek) jelentését. A három művész konceptualista gondolkodásmódot sejtető műveinek összességéből erőteljes intellektuális tér teremtődik. Hozzátehetjük: ez aligha bírt volna el egy erőteljes kurátori jelenlétet. Mucsi Emese nem is törekedett erre: megfontolásaival háttérbe húzódott, s pusztán arra vállalkozott, hogy az egyes alkotásokat minél autentikusabb tér- és műkapcsolatokkal vegye körül. Illetve arra, hogy a személyességet előtérbe helyező kiállításon a művészeket magukat is előtérbe állítsa – ami máshol talán tolakodóan hatna, itt helyénvalónak érezzük.

De mi is a hiányzó jelentés(ek) jelentése? A kiállítás roppant ironikus megfogalmazásokon keresztül vezet el a válaszhoz, ami mindazonáltal kérdés marad. A „jelentés” megrendülése mögött végső soron az az európai filozófiában és a 20. századi európai történelemben egyaránt bekövetkezett válság tapogatható ki, amely Nietzsche emblematikus mondatában fejeződik ki: „Isten meghalt.” Ha nincsen Isten, amelyben hihetnénk, és nincsen igazság, amely eligazítást adna, akkor a világról alkotható ítéleteink referencia nélkül maradnak, s a szavak elveszítik biztos jelentésüket. És nemhogy azt nem tudjuk, miképpen találhatnánk meg újra az elveszett Jelentést, hanem azt sem, hogy egyáltalában elveszítettünk-e bármit is.

 

(Az írás az Új Művészet februári-márciusi összevont számában megjelent cikk teljes terjedelmű változata.)

 

Capa Központ

2016. március 13-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:52+00:00 március 9, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!