Margl Ferenc

A felidézés, a rekonstruálás és az emlékezés lehetőségei, illetve múlt és jelen közötti átjárhatóság és megfeleltethetőség kérdései köré szerveződik a Stúdió Galéria aktuális kiállítása, ahol fiatal, magyar művészek mellett belga, szlovák, holland és román szerzők munkái is helyet kaptak a tárlaton. Így nem pusztán a XX. századi magyar történelem neuralgikus és traumatikus eseményei sűrűsödnek össze a rendszerint személyes kiindulópontok körül, hanem más nemzetek hasonlóképpen terhelt és/vagy fel nem dolgozott múltjából is ízelítőt kapunk.

A térbe belépve egy háromágú és háromszemélyes olvasópad, illetve egy a plafonról belógatott, kötelekből és kampókból összeállított objekt köti le a figyelmet. Ez a beazonosíthatatlan tárgy látható Ştefan Sava Fundata című videóján, ahol ezt vonszolva maga után járja körbe a címben jelzett román falu határát Sava; a faluét, ahova a kommunizmus ideje alatt embereket deportáltak, így a művész nagymamáját is. Egyszersmind megmutatkozik, hogy a tárgy nem funkcionál eszközként. Hálónak nem elég sűrű, nem vág elég mélyre ahhoz, hogy eke legyen – viszont, talán épp a hiányosan funkcionáló jelleg miatt, hatásos allegóriája az emlékezésnek, annak, ahogy mindezt bögölycsípés-szerűen ki kell kényszeríteni, ahogy, még ha csak felületileg is, de felsérti a talajt a művész kvázi-eszköze. A szemközti falon hasonló architektonikus konnotációkat sugallhatnak Bíró Eszter Receptkönyv c. sorozatának képei is, bár itt egyfajta archívumfeldolgozással találkozunk, amely a Bergen-Belsenbe deportált nagymama által lejegyzett és összegyűjtött receptek rekonstruálását célozza az alapanyagokról készült fotók kollázsaival.

Bíró Eszter: Receptkönyv, 2015

Hasonlóképpen családi indíttatású, rendszerint egy generációt átugró, így a nagyszülők életével foglalkozó archívumalkotásra épülnek Schuller Judit Flóra és Kútvölgyi Szabó Áron munkái. Mindkettőjük kutatása egy-egy nagyapa élettörténetébe igyekszik bepillantást nyerni: Schullernél egy az ötvenes évek végén történt kelet-afrikai expedíción és az innen származó múzeumi anyagon keresztül, míg Kútvölgyi-Szabónál a család írásos és szóbeli emlékei és a levéltári anyagok ütköztetése mentén sejlik fel egy polifón mikrotörténet. A korábban említett, háromszemélyes pad is egy archívumalapú munkához kapcsolódik, amely a holland Andrea Stultiens nevéhez fűződik. A bútor arra szolgál, hogy a látogató kényelmesen férjen hozzá az arra rögzített fotó könyvekhez, amelyek a History in Progress Uganda project részét alkotják, amelynek keretében a művész ugandai fotógyűjtemények anyagát dolgozza fel azzal a céllal, hogy a személyes nézőpontokon keresztül a nemzeti történelem és emlékezet kiegészüljön az egyén szintjén megképződő emlékekkel, amelyek a privát szféra termékei és rendszerint nem is kerülnek beemelésre a köztudatba, vagy akárcsak a nyilvánosság elé.

Schuller Judit Flóra: Memory Theatre I., Tanganyika, 2014

A személyes és a történészi-etnográfusi érdeklődés között pozícionálható Kovács Olívia intenciója a kiállításon látható Nekünk is volt c. sorozat festményein. A képek alapját családi albumok képei adják, amelyek között a kapcsolatot a Kádár-korszak egyik jellemző gyermekjátéka egy házat formáló, kisméretű sátor teremti meg. Ennek megfelelően a képeken rendszerint gyermekeket látunk játék közben kertben vagy szobában, de mindig felnőtt nélkül, akinek a nézőpontját mi vesszük fel. A tematikán túl összeköti a festményeket, hogy a kis házakat leszámítva a képek homogenizálva, színtelenítve vannak, egyedül a háztető „cserepeinek” vöröséhez hasonló színnel bíró tárgy – egy-egy kötött, téli ruha vagy épp pöttyös labda – őrzi meg színét. Az emlékképek fennmaradó részei, és így a gyermekalakok is, egynemű barna, kék vagy épp szürke ködszerű, derengő közeggé válnak.

Kovács Olívia: Nekünk is volt, 2014-15

Kútvölgyi Szabó Áron: Töredék egy szürke életből, 2016

Ember Sári brazíliai tartózkodása alatt készített videomunkájának alapvetése jelentősen eltér az eddigi művekétől, mivel itt egy autentikus szereplővel találkozunk, egy 56-os disszidenssel, aki a kamera jelenlétében olvassa fel Illyés Gyula számtalanszor parafrazeált Egy mondat a zsarnokságról című versét. Végig eldönthetetlen, hogy az idős hölgy mikor milyen mértékben játszik rá szerepére és a pátoszra, amellyel a vershez közelít, így ez az eredetinek beállítható hang is kétségeket ébreszt, felveti a retusálás, a megszépítés, a felmagasztalás lehetőségét, amely veszélyek a nem külső tekintetek sajátjai.

Daniela Krajčová és Esterházy Marcell művei egyaránt képek kisajátításából és újrafelhasználásából indulnak ki. Esterházy Autodafé című manipulált fotó a könyvégetés stigmatizált és náci rezsimmel azonosított aktusa áll, de a hírhedt 1933-as könyvégetés csupán „kép a képben”-ként jelenik meg, ahogy egy kar a kép terébe emel egy fotót, amin könyvmaradványok odaillesztett képe jelenik meg, míg maga a képen látható könyvégetés az ’56-os forradalom idején Budapesten esett meg, egy szovjet könyvesbolt előtt. A szlovákiai Krajčová munkája a magyar történelem egyik keveset tárgyalt munkájával, a roma holokauszttal foglalkozik, egy 1946-ban készült, az I. világháborúról szóló film jeleneteiből kiindulva. A jelenetekből kék-piros fázisrajzok készültek, amelyek tapéta formájában, helyspecifikus installációként kerültek elhelyezésre a roma holokauszt által leginkább érintett Ilija (Illés) nevű településen. A kiállítótérben az erről készített dokumentáció töri meg a fázisrajzból készített fotóanimáció képsorait, amelyek közben interjúk és visszaemlékezések hanganyagát halljuk.

Esterházy Marcell: Autodafé, 2015

A kiállítást érdemes nem önmagában figyelni, hanem kontextusba helyezni olyan kiállításokkal, mint a szintén a Stúdióban megrendezett Mi holokausztunk vagy az OFF Biennále alatt egy magánlakásban megrendezett Recollection, amelyek szintén az emlékezés lehetőségei vagy épp lehetetlensége mentén szerveződtek, illetve ahol szintén helyet kaptak a személyes, privát történeteken keresztül rekonstruált történelmi pillanatok és korszakok.

Stúdió Galéria

2016. március 25-ig