Történetekből összeálló történelem – Ongoing h/Histories a Stúdió Galériában
Margl Ferenc
A felidézés, a rekonstruálás és az emlékezés lehetőségei, illetve múlt és jelen közötti átjárhatóság és megfeleltethetőség kérdései köré szerveződik a Stúdió Galéria aktuális kiállítása, ahol fiatal, magyar művészek mellett belga, szlovák, holland és román szerzők munkái is helyet kaptak a tárlaton. Így nem pusztán a XX. századi magyar történelem neuralgikus és traumatikus eseményei sűrűsödnek össze a rendszerint személyes kiindulópontok körül, hanem más nemzetek hasonlóképpen terhelt és/vagy fel nem dolgozott múltjából is ízelítőt kapunk.
A térbe belépve egy háromágú és háromszemélyes olvasópad, illetve egy a plafonról belógatott, kötelekből és kampókból összeállított objekt köti le a figyelmet. Ez a beazonosíthatatlan tárgy látható Ştefan Sava Fundata című videóján, ahol ezt vonszolva maga után járja körbe a címben jelzett román falu határát Sava; a faluét, ahova a kommunizmus ideje alatt embereket deportáltak, így a művész nagymamáját is. Egyszersmind megmutatkozik, hogy a tárgy nem funkcionál eszközként. Hálónak nem elég sűrű, nem vág elég mélyre ahhoz, hogy eke legyen – viszont, talán épp a hiányosan funkcionáló jelleg miatt, hatásos allegóriája az emlékezésnek, annak, ahogy mindezt bögölycsípés-szerűen ki kell kényszeríteni, ahogy, még ha csak felületileg is, de felsérti a talajt a művész kvázi-eszköze. A szemközti falon hasonló architektonikus konnotációkat sugallhatnak Bíró Eszter Receptkönyv c. sorozatának képei is, bár itt egyfajta archívumfeldolgozással találkozunk, amely a Bergen-Belsenbe deportált nagymama által lejegyzett és összegyűjtött receptek rekonstruálását célozza az alapanyagokról készült fotók kollázsaival.
Hasonlóképpen családi indíttatású, rendszerint egy generációt átugró, így a nagyszülők életével foglalkozó archívumalkotásra épülnek Schuller Judit Flóra és Kútvölgyi Szabó Áron munkái. Mindkettőjük kutatása egy-egy nagyapa élettörténetébe igyekszik bepillantást nyerni: Schullernél egy az ötvenes évek végén történt kelet-afrikai expedíción és az innen származó múzeumi anyagon keresztül, míg Kútvölgyi-Szabónál a család írásos és szóbeli emlékei és a levéltári anyagok ütköztetése mentén sejlik fel egy polifón mikrotörténet. A korábban említett, háromszemélyes pad is egy archívumalapú munkához kapcsolódik, amely a holland Andrea Stultiens nevéhez fűződik. A bútor arra szolgál, hogy a látogató kényelmesen férjen hozzá az arra rögzített fotó könyvekhez, amelyek a History in Progress Uganda project részét alkotják, amelynek keretében a művész ugandai fotógyűjtemények anyagát dolgozza fel azzal a céllal, hogy a személyes nézőpontokon keresztül a nemzeti történelem és emlékezet kiegészüljön az egyén szintjén megképződő emlékekkel, amelyek a privát szféra termékei és rendszerint nem is kerülnek beemelésre a köztudatba, vagy akárcsak a nyilvánosság elé.
A személyes és a történészi-etnográfusi érdeklődés között pozícionálható Kovács Olívia intenciója a kiállításon látható Nekünk is volt c. sorozat festményein. A képek alapját családi albumok képei adják, amelyek között a kapcsolatot a Kádár-korszak egyik jellemző gyermekjátéka egy házat formáló, kisméretű sátor teremti meg. Ennek megfelelően a képeken rendszerint gyermekeket látunk játék közben kertben vagy szobában, de mindig felnőtt nélkül, akinek a nézőpontját mi vesszük fel. A tematikán túl összeköti a festményeket, hogy a kis házakat leszámítva a képek homogenizálva, színtelenítve vannak, egyedül a háztető „cserepeinek” vöröséhez hasonló színnel bíró tárgy – egy-egy kötött, téli ruha vagy épp pöttyös labda – őrzi meg színét. Az emlékképek fennmaradó részei, és így a gyermekalakok is, egynemű barna, kék vagy épp szürke ködszerű, derengő közeggé válnak.
Ember Sári brazíliai tartózkodása alatt készített videomunkájának alapvetése jelentősen eltér az eddigi művekétől, mivel itt egy autentikus szereplővel találkozunk, egy 56-os disszidenssel, aki a kamera jelenlétében olvassa fel Illyés Gyula számtalanszor parafrazeált Egy mondat a zsarnokságról című versét. Végig eldönthetetlen, hogy az idős hölgy mikor milyen mértékben játszik rá szerepére és a pátoszra, amellyel a vershez közelít, így ez az eredetinek beállítható hang is kétségeket ébreszt, felveti a retusálás, a megszépítés, a felmagasztalás lehetőségét, amely veszélyek a nem külső tekintetek sajátjai.
Daniela Krajčová és Esterházy Marcell művei egyaránt képek kisajátításából és újrafelhasználásából indulnak ki. Esterházy Autodafé című manipulált fotó a könyvégetés stigmatizált és náci rezsimmel azonosított aktusa áll, de a hírhedt 1933-as könyvégetés csupán „kép a képben”-ként jelenik meg, ahogy egy kar a kép terébe emel egy fotót, amin könyvmaradványok odaillesztett képe jelenik meg, míg maga a képen látható könyvégetés az ’56-os forradalom idején Budapesten esett meg, egy szovjet könyvesbolt előtt. A szlovákiai Krajčová munkája a magyar történelem egyik keveset tárgyalt munkájával, a roma holokauszttal foglalkozik, egy 1946-ban készült, az I. világháborúról szóló film jeleneteiből kiindulva. A jelenetekből kék-piros fázisrajzok készültek, amelyek tapéta formájában, helyspecifikus installációként kerültek elhelyezésre a roma holokauszt által leginkább érintett Ilija (Illés) nevű településen. A kiállítótérben az erről készített dokumentáció töri meg a fázisrajzból készített fotóanimáció képsorait, amelyek közben interjúk és visszaemlékezések hanganyagát halljuk.
A kiállítást érdemes nem önmagában figyelni, hanem kontextusba helyezni olyan kiállításokkal, mint a szintén a Stúdióban megrendezett Mi holokausztunk vagy az OFF Biennále alatt egy magánlakásban megrendezett Recollection, amelyek szintén az emlékezés lehetőségei vagy épp lehetetlensége mentén szerveződtek, illetve ahol szintén helyet kaptak a személyes, privát történeteken keresztül rekonstruált történelmi pillanatok és korszakok.
Stúdió Galéria
2016. március 25-ig