Zúzott terek – PAF kiállítása

Deák Csillag: Fehérarany

PAF: Outer space III., 2015, vegyes technika, vászon, 200 x 100 cm

PAF: Outer space III., 2015, vegyes technika, vászon, 200 x 100 cm

Egy doktori kiállításon vagyok, és nem csak azért, mert doktorandusz a festő. Egy plasztikai sebész elegáns várószobájában is ülhetnénk, kissé didergünk, bár az éles szikét nem látjuk, de érezzük, változás csak általa jöhet létre, szemünkbe hasít. Fehérednek a színek, mintha az Antarktiszt lenne látó közelben, de látni a partot, a természet, az emberi lét egy-egy formai elemét, halványzöld növényt, szigetet, kaput (Outer space III., 2015). A fehér szín dominál, válik néha agresszívvá, hol hideg porcelánfehér, hol gyöngyházfényű. A művész nem igazgyöngyért merül a mélybe, új motívumként, finom jelzésként, aranyat csillant szemünkbe. Kiérlelt felület jön létre, titokzatos belső terek, a rétegződő gesztusok elfedik, kitakarják, felülírják egymást. A mélységet keresi, amely egyszerre rejtett és nyitott tér is, ablak, szemszögtől függően. Egyik térelem születik a másikból, de meg is szűnik, elhal a tér (Vertical VI., 2016). A térelemek változó egyensúlya feszültséget teremt, ki- és szétsugárzik, ami már-már paradoxon is, mert lehetetlennek tűnik a tér, amit látunk.

PAF rábízza magát az absztrakt formák teremtő erejére, innovatív mozdulatai, festési módja révén a kép egyedisége lesz nyilvánvalóvá, ami spontánnak tűnik, az tudatos, és ami tudatosnak tűnik, az spontán lesz. Elválaszthatatlan egymástól a két alkotói attitűd, gesztus, egymásba folynak, szervesülnek. Az értelmezés mezejét tágítja műről műre, újabb és újabb kapcsolati, hálózati elemet hoz létre a kép felületén. Engedi a spontán folyamatok, jelenségek láncolatában megjelenő gondolat és érzés formálódását, mintha valami most születne meg (Purity, 2015). Megszületik.

PAF: Purity, 2015, vegyes technika, 100 x 200 cm

PAF: Purity, 2015, vegyes technika, 100 x 200 cm

PAF: White space black line II., 2016, vegyes technika, vászon, 200 x 50 cm

PAF: White space black line II., 2016, vegyes technika, vászon, 200 x 50 cm

PAF legújabb alkotásai révén a zene világához lép közelebb, mert a képi világ harmóniájából a fehér hangokat halljuk, az ellenpontozást, különösen a White space black line című sorozatnál, színjátszóan. Képei úti füzetként is felfoghatók. A rések, a hézagok a tér spontán változását és dinamikáját hordozzák, a szabad levegővételt, a szabad utat és irányt, magát az árnyékot, amely a fehér színben elnémul, eltűnik. A tér zúzottsága nem evidens, ha PAF azt is tudatja velünk, hogy számára a tér a rombolás helye és ideje is. A festéknyomok a pusztulás gesztusait hordozzák, PAF vívódásainak, küzdelmeinek jeleit (Pure I., 2015). Képes rá, hogy zsigerileg hatoljon a mélybe, és kimetssze magából fájó módon is azt, amit muszáj kivágni, miközben rácsodálkozik a történésre, a váratlan eredményre (Balance I., 2015).

Inkább az alkotás mélyebb világa vonzza, mint a felszín, a látvány. PAF kíváncsi önmagára, meglepetés ez a költemény, írta József Attila, mintha PAF-nak nem évente lenne születésnapja, hanem egy-egy kép létrehozásakor. Számára a szépség spontán jelenség, egy-egy gesztusban gyökeredzik, a pillanat így lesz számára a lét folyamatosságának kifejeződésévé, a tér elveszett hellyé, amelyet ismétlődően keres, kutat. Miként a dzsesszben is a folytonos keresés, az improvizáció az, ami lüktetővé teszi a zenét, PAF-nál a váratlan gesztusok teszik izgalmassá a kép felületét. Mostani kiállítása elmozdulás a lírai absztrakció felé. Psziché és gondolat úgy kapcsolódik egybe legújabb műveiben, hogy már-már távoli szürreális érzéseket keltenek a nézőben. Egyfajta szigetélményt, de nem az elveszettség érzését foglalják keretbe a művek, hanem inkább annak felismerését, hogy saját magunkra vagyunk utalva. PAF a fehérszín regiszterén játszik (White space black line III., 2016), mintha lelke görcsei feloldását remélné ezektől a vallomásoktól. Ez nem plasztikai műtét.

 

Kölüs Lajos:  Halhatatlan horzsolások

PAF nem látványorgiát fest, ha tudatosan fel is használja a színek egymáshoz való viszonyát, térbeli súlyukat és sorsukat, a látás pszichológiáját. Bekerülünk a látótérbe, majd kikerülünk onnan. A kép látóvonala művekként változik, a téma viszonylagos azonossága ellenére sem érezzük, hogy tartalmilag ismétlődéseket látunk (Balance I., Balance II., 2015), a keresztmotívum piros vércseppé válik.

PAF kimozdítja a néző pillantását és figyelmét, megtöri a szokásos perspektívát, a párhuzamosai nem tartanak össze az adott térben, de a végtelenben sem, szétfutnak. A vonalvezetés és a perspektíva révén a fény úgy jelenik meg, mint egy folytonos mozgásban lévő test. Hol a magasból tekintünk le (Outer space III., 2015), hol a síkból menetelünk felfele, sőt keresztbe-hosszába. Ez lenne a káosz? Káoszban élünk? A régi festői szabályok vesztik érvényüket, a távolodó formák összetartandónak jelölendők, a függőlegesek párhuzamosként ábrázolandók stb. A geometriai törvények felfüggesztődnek egy-egy térrészletben vagy átmenetben (Oxidacion I., 2016). PAF térreprezentációja folytonosan feszültségeket hordoz, anélkül, hogy feloldaná őket.

Billenő terében, a feje tetejére állított térelemekben és viszonyokban (Pure I., 2015) a közel és a távol örökös harcát látjuk. A csápként ki- és elnyúló festék vonalai a kiszolgáltatottság jegyeit hordozzák, súlytalannak látszanak, de elhelyezésük módja jelzi, rajtuk a világ szeme, fontos részek, ha nem is küldetésük, de funkciójuk van, a szubjektumot képviselni, az egyéniséget. Szembenállások is ezek a festéknyomok, csíkok, sávok és vonalak (Purity, 2015). A vizuális tapasztalatainkat kérdőjelezik meg, írják felül (Smashed lines, 2015).

PAF: Smashed lines, 2016, vegyes technika, vászon, 100 x 200 cm

PAF: Smashed lines, 2016, vegyes technika, vászon, 100 x 200 cm

Képei jellemző tulajdonságokkal bírnak, festői ablakokkal és folyásirányokkal, menedékhelyekkel, mintha a lavina elől menekülnénk, (Vertical I., 2015). A belső terek hálózata olyan erős, hogy a széttartó elemeket is összerántja, összefogja. Mert PAF-nál mindig kérdés, hol ér véget a kép, mivel nincsenek rámák, a vászon szélei, a rámára kifeszített is, része a képnek, belsőleg és külsőleg. A kölcsönös egymásra utalás révén képeinek erőtere nem rendelkezik központi térrel, centrális elemmel. Ez a mellérendelődés a részletek hatását nagyítja fel és egyben hordozza is a jelentésüket, a viszonylagosságot. Befogadás és értelmezés párhuzamosságát igénylik a képek, spontán és állandó módon. Folyton felvetve és nem elvetve azt a kérdést, mit is lát a néző, mit is látott a festő, sőt mit akart festeni és hogyan, másként mondva, ami előttünk áll kép formájában, mennyiben hordozza az alkotója szándékát, szabadságát, művészi invencióját. PAF-nál nem áll be a jég (Vertical V., 2016). Képein rendre ott az átkelés lehetősége a másik partra, a túloldalra, akkor is, ha baljós jeleket látunk, pirosat, szürke mellett feketét. Néha didergünk a kép előtt, talán PAF is didereg olykor, fűteni kell. Nála folyton zajlik a jég, sodorja a jégtáblákat. Nem fagynak egy tömbbé.

Boldog ablakon ciráda, hajlongó/ faág! Ó, halhatatlan horzsolások: ó, hány/Hangjegy cikázik angyal bársonyán…/ – írja Kovács András Ferenc (Die Kunst der Fuge). PAF művei is horzsolások, az emberi kapcsolatokról szólnak, absztraktságuk ellenére, a viszonyokról (Vertical VI., 2016). A világhoz való viszonyunkról, a másik emberhez való viszonyunkról. Ha a boldogság és a szépség olyan, mint PAF képei, talán elfogadjuk, PAF révén önmagunkra ismerünk, felismerjük, hogy a sötétség olykor fehér színben jelenik meg. Világosság van, de nem látunk a fénytől. Zúzzuk porrá a teret, a köveket, a fényt. A tér és a kő átlényegül, zúzottá válik a kavics, őrleménnyé, vonallá (White space black line III., 2016). Miénk a tér.

2016. 02. 11. – 2016. 04. 15.

Art Salon Galéria

 

 

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:49+00:00 március 30, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!