A kételkedés nagyszerűsége – Interjú Nyári Istvánnal

Sirbik Attila

Nyári Istvánt leginkább (hiper)realizmus és pop-szürrealizmus határán egyensúlyozó, egész falakat betöltő festményeiről ismerik. Alkotásai kapcsán általában poszthumán víziókat, giccsbe hajló elemeket, abszurd szituációkat és különböző szubkultúrákból válogatott jelenségeket emlegetnek, amelyek szatirikus, már-már ijesztő módon tükrözik a XXI. század fogyasztói társadalmának abszurditásait és tárgyiasult környezetünk nyomasztó fixációit. Az elmúlt 20-25 évben készített festmények számos egyéni és csoportos kiállítást megjártak már, valamint olyan közgyűjteményekben is fellelhetőek, mint a Magyar Nemzeti Galéria, a Ludwig Múzeum vagy a Szombathelyi Képtár.

A kArton Galériában kiállított munkái felteszik a kérdést: mi történt a 90-es évek előtt? És mi rejtőzik a festményeken túl? A kiállítás Nyári István műtermének eleddig ismeretlen bugyraiból válogat, amikor a kiborgok és plasztikbabák még a fiókban pihentek. A részben még sosem látott szitanyomatok, fotók, képregények és grafikák egy látszólag merőben eltérő, mégis ismerős képet festenek fel az Iparművészeti Főiskolán 1977-ben diplomázott művészről, aki a rendszerváltás előtt még az Egyesült Államokban alkotott. Az egyetemi szemeszterek és a New Yorkban eltöltött 5 év anyagát a játékos kísérletezés jellemzi – egyfajta korai fragmentumok ezek, amik nem csak megalapozták, hanem determinálták is az alkotói fókuszt, így a festmények különböző tárgyakból és szimbólumokból összefércelt világa gyakran visszaköszön rajtuk.

Festményei terében bizonyos értelemben kijátssza a hétköznapi dimenziókat azáltal, hogy összevegyíti azt egyrészről szélsőséges megnyilvánulásokkal, vagy éppen deviáns cselekedetekkel, másrészről pedig  a mesevilág különböző elemeivel vagy sience fiction figurákkal. Ebben az összeházasításban aztán már semmi sem hétköznapi. Vagy éppen a hétköznapiság metafizikája az, ami ekkora elemi erővel hat?

Nyári István: Talán az a válasz lenne a legegyszerűbb, hogy igen. A hétköznapiság metafizikája, a populáris lét filozófiája, ha tetszik, a tömegek ízlésrendszerének az összekavarodása, hol véletlenszerűen, hol direkt zűrzavart okozva hat a hétköznapi nézőre. Ugyanakkor kellemesen bizsergető vagy irritáló hatást gerjeszt a művészetet kitanult szemlélőben is.

Nagyon is elképzelhetőnek tartom kiművelt fejek zsigeri ellenállását képeim tartalmának befogadása közben, hiszen alapvető giccstabukat, téziseket emelek be képeimbe, próbára téve türelmüket, pedig ha vennék a fáradságot, talán megkegyelmeznének nekem és a tárgyaknak, újragondolnák megrögzött filozófiájuk elévült igazságtartalmát. Számomra az eltelt idő, az 1974-es évektől napjainkig arra bizonyíték, hogy megtanított a kételkedés nagyszerűségére, a „kitagadott tárgyak, gondolatok” megismerésére, megszeretésére, a tabuk ledöntésére,  a tanultak megkérdőjelezhetőségére. 1

Mit jelent képzőművészeti értelemben a szabadság az Ön számára, egyfajta kitárulkozást és ezzel összefüggésben zavarkeltést is?

Ny. I.: Vizuális szakmai értelemben nincs szó zavarkeltésről. Festészetem közérthetően jelenik meg, nincs szükség magasabb szintű művészeti ismeretekre befogadásakor. A néző azt kapja, amit lát, minden felismerhető, könnyen percipiálható. Tartalmi, jelentésbeli zavar azért természetesen előfordulhat. Minden ember másképpen gondolkodik, más a genetikai hozománya, más a tanulmányi végzettsége, mások a nevelésbeli korlátai, vallásos, ateista stb. Tehát, ha zavarkeltésről beszélünk, azt akár el is fogadhatom, de az nem a közönségnek szól, hanem önmagam filozófiai kísérleteiről a megszokott, a hagyományos, a polgári unalom elleni devianciaként. Ha ezt szabadságnak hívjuk, akkor ez igaz megállapítás, bár a kockázat, amit bevállalok, nem mindig kifizetődő, sőt teljes visszautasítást is szülhet. Örömmel vállalom ezt a fajta harcos szabadságot. 6

Ön szerint mennyiben változott meg az ember fogalma a poszthumanizmus tükrében? A szó ugyanazt jelenti ma is, összekapcsolódva a fogyasztói társadalom abszurditásával, ahogyan a 90-es évek előtti alkotásaiban, amelyeket a kArton Galéria közönsége jelenleg láthat?

Ny. I.: Természetesen a 35–40 év megtette hatását, semmiképpen sem beszélhetünk ugyanarról az emberi közegről, akkor és ma.  Mindenki és minden megváltozott. Gyakorlatilag a Commodore 64-től eljutottunk a tenyérnyi okostelefonokig, amelyek vezérlik életünket, befolyásolják döntéseinket, informálnak percről percre, izgalomban tartanak, persze csak azokat, akik nem totális tagadással utasítanak el mindent, ami a technikai forradalommal zúdult ránk.

A 90-es évek analóg világa maga volt a nyugalom, a lassú megfontoltság, a kimért tempó, a langyos izoláltság, miközben én akkor is a legutolsó, legkorszerűbb rendszereket, technikákat vontam be munkáim létrehozásakor. Mai szemmel nézve technikai óvódások voltunk. Persze minden mindig relatív. A mai bumm csak a technikai jövő fogantatásának pillanata, hátravan még a kilenc hónap, a születés és a teljes élethossz egy olyan jövőbeli világban, ahol a halál akár több száz évre is kitolhatóvá válik. Az lesz csak a próbatétel a fogyasztói társadalom számára. Információs kataklizma előtt állunk, végtelen lehetőséggel a művészetek számára.  5

Számos tapasztalatot gyűjtött Amerikában még a rendszerváltás előtt. Tudatosan került kapcsolatba az akkori, „újvilágbeli” underground művészettel, vagy ez a véletlennek, az adott életkörülményeknek tudható be? A magyarországi underground az ottanihoz képest milyen eltéréseket mutatott és mutat ma?

Ny. I.: Amerikai kiutazásom, 1985 előtt, már itthon is próbálkoztam az underground művészettel. Első politikus, kisméretű hiperreál festményem 1974-ből való (látható a kArton galériában), szitanyomataim is az akkor trendi amerikai pop art jegyében születtek, körülbelül öt év késéssel, de az akkori információs és utazási stop sem volt képes a teljes mentális és vizuális karanténba zárásra. Az Iparművészeti Főiskolán majdnem minden pop art könyv megvolt, tehát csak rajtunk múlott, hogy up-to-date-ek legyünk. Az életérzés, a zene, a divat pedig átszivárgott a vasfüggönyön keresztül. Az 1976-os Dinamikus kép kollektív megvalósításának kísérlete című festményünk Nagy Péterrel a magyar pop art születésének egyik fontos pillanata volt.

A mai magyar művészet nem mutat lényegi eltérést az Amerikában látható, neten elérhető alkotásokkal összevetve, kivéve, ha olyan médiákkal kell versenyezni, ahol a pénz döntő lehet mind a méret, mind a minőség tekintetében. Az anyagi lehetőségeink nagyon elmaradottak, összemérhetetlen a különbség! Az „állam” sajnos  nem foglalkozik a mai magyar kortárs művészettel, és teljesen mindegy a kormányok színe, összetétele.  7

Amerikában, de vonatkozik ez a kérdés Magyarországra is, kapcsolatba került olyan elméleti-teoretikus irányzatokkal, amelyek meghatározták, befolyásolták képzőművészetét?

Ny. I.: Filmrendezők: David Lynch, Jim Jarmusch, Takeshi Kitano, Quentin Tarantino, Robert Rodriguez, Lars von Trier, Tom Ford, Tarr Béla. Színházrendezők: Robert Lepage. Fotóművészek: Man Ray, Richard Avedon, Robert Mapplethorpe, Pierre and Gilles, La Chapelle. Divattervezők: Leigh Bowery, Vivienn Westwood, Alexander McQueen, Tom Ford. Táncművészek: Michael Clark Company. Zeneművészek: David Bowie, Eno, Peter Gabriel, Clash, Der Plan, Trio, Die Antwoord, Sia. Képzőművészek: Robert Rauschenberg, Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg (szobrászat), Jean-Michel Basquiat, Lucien Freud, Anselm Kiefer, Jeff Koons, Damien Hirst, Mark Ryden, Robert Williams, a low brow művészet és művészek.

Képei befogadhatóságát sokszor hasonlítják a zene hatásmechanizmusaihoz. Önre, illetve képzőművészeti világlátására hatott konkrét zenei élmény, stílus, korszak?

Ny. I.: Valószínűleg  hatott, de konkrétan nincs munkám, amelyik közvetlenül köthető zenei élményhez. Velem van a mindennapokban minden amit befogadok, látok, hallgatok, beépül, elterül, az énemmé válik. Nem is veszem észre a hatását, nem ülök rá direkt a zenére, szintetizálom a különböző művészeti ágak zenei, vizuális, esztétikai benyomásait, azután rárobbantom egy új festményre. 12

Egykor a politikai és közéleti témák beszűrődtek a képregényeibe. Foglalkoztatják-e Önt ma is ezek a kérdések?

Ny. I.: Az utóbbi 25 évben képeimben kifejezetten eltoltam magamtól a közvetlen politizálást. Műveimben tudatosan nem reagálok sem az angol (10 éve Nagy-Britanniában is élek), sem a magyar aktuális politikai eseményekre. Pedig megvan a véleményem a politikáról, követem is mindennap, de mivel beszállni nincs se kedvem, se időm, ezért mint egy jó kozmopolita, általános érvényű vagy csak engem izgató, a világon mindenhol érthető tartalmakkal foglalkozom.

Milyen párhuzamok vonhatók a kArton Galériában kiállított művek és a mai festményei, alkotásai között? Vagy ennek felfejtését inkább a műkritikusokra és az analitikus gondolkodókra bízza?

Ny. I.: Nem hiszem, hogy az én dolgom lenne felfejteni az összefüggéseket a kArton Galériában kiállított, 40 évvel ezelőtti művek és a mai festményeim között, bonckés alá tuszkolni önmagam befejezetlen művészeti pályáját. Remélem még lesz pár izgalmas alkotói évem.

 

Nyári István: MÁS/KOR (1974–1990)

kArton Galéria

 2016. március 4. – április 8.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:49+00:00 április 8, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!