Széplaky Gerda

A Liget Galéria falain kilenc azonos méretű festményt látunk. Ezek első szembetűnő sajátossága, hogy a narratív tartalom egy belső keretben, mégpedig egy ovális formájú képi térben jelenik meg. A festményeket három nőművész festette – a Lilith öröksége csoport tagjai. Képeiket már önmagában az is karakterizálja, hogy az ovális mögé melyik alkotó milyen hátteret helyezett: Oláh Orsolya feketével alapozott, Fajgerné Dudás Andrea zölddel, Kusovszky Bea három különböző színnel (testszínnel, feketével, fehérrel). Az ovális alaprajzú képi tér történetei a háttérszínekből születnek meg. A feketén a kozmikus sötétségből, a nemlétből bomlanak ki a figuratív motívumok; a fehér a semmitapasztalat másik oldalával szembesít, s megtisztulást vagy éppenséggel kiüresítettséget idéz; a testszín az emberi bőr tónusait foglalja magában (itt leginkább egy fiatal nő üde rózsaszínjét); a zöld az orvosi műtők színvilágára utal. Mind a három művész festményén visszatérő motívumként tűnnek fel a fehér orvosi kesztyűkbe bújtatott kezek. A tiszta kezek._1010252 kicsi

Fajgerné beazonosítható figuratív elemei segítenek felfedni, hogy mire is utal a képeken az ovális forma: egyik naturális ábrázolása a női nemi szervet jeleníti meg. Az ovális formára rímel az a kisebb körmotívum, amely a női nemi szerv középpontjának nevezhető, s amely egy orvosi fogóval most nagyra van nyitva előttünk – szemérmetlen lyukként csábítja leskelődésre a nézőt. Ezt az önmagába visszatérő, a kör tökéletességére s ezáltal a teljességre utaló formát Courbet festményének címe alapján úgy is leírhatnánk, mint azt a szimbólumot, amely „a világ eredetét” tárja fel előttünk. Az az egyszerű vizuális elbeszélés ismétlődik ezekben az ovális keretekben, kilencszer is, hogy miképpen képzelhető el az a hely, ahonnan ezen a világon minden származik. A festmények kisméretűek, de az ábrázolás témájává tett „sötét lyuk”, s az abban feltáruló hol narratív, hol absztrakt történetek nagyítottak. Mintha nagyítóval szemlélnénk az intimitást. Közel se kell lépni, akkor is látjuk, miközben fogalmaink aligha lesznek róla, azt, amit az orvosi fogó erőszakos nyitása és a művészeti imagináció tesz letagadhatatlanná előttünk: a méhben az Élet születik meg. Nemcsak a gyermek fogantatása révén, hanem valamiképpen még eredendőbb módon, legalábbis erre utalnak Oláh és Kusovszky képei: náluk a női méh egyúttal a művészi teremtő képzelet helye. _1010205kicsi

A művészetnek nagy utat kellett megtennie addig, míg elérkezett – 1886-ban – Courbet emlékezetes női nemiszerv-reprezentációjához. Az európai festészetben a női, egyáltalán az emberi test ábrázolásának a története a középkorral újrakezdődött: a görög és a római testábrázolás eszményei eltűntek, helyettük a keresztény teológia mentén megfogalmazódó elvárások jelentek meg. A nő elsősorban Mária alakjával vált megfeleltethetővé, aki az evangéliumi interpretációkra épülő ábrázolási típusokban jelent meg. Ez a művészeti hagyomány a nőt gyöngéd és szerető anyaként tételezi. Mária leginkább mint “nem test” jelenik meg a képeken, ugyanakkor, letagadhatatlanul, mint az érzékiségéből fakadó néma érzelemvilág is: gyermeket rejtő uterus, tápláló anyamell, odahallgató fülkagyló, gyöngéd mosoly, fájdalmas könnyek. Mária a hallgatásra ítélt test allegóriája, akit társadalmi státuszát illetően csak az határoz meg, hogy önfeláldozó anyaként teológiailag milyen pozíciót tud elfoglalni.

Aztán a reneszánsz egyre világiasabbá váló festészete vissza mer térni a görögség mezítelenségkultuszához: megjelennek a Vénusz-ábrázolások. A lecsupaszított női aktok, amelyeken immár nem a ruha színe vagy redője fejezi ki a személyiséget, hanem a testnek mint afféle legsajátabb tulajdonnak/tulajdonságnak a felmutatása. A bőr, a hús, a mell, a fenék, s más intim testrészek felmutatása. Persze az alvó, fésülködő, tükörbe néző Vénuszokat is kisajátítják azok az attribútumok, amelyekkel fel vannak ruházva: az ékszerek, a hajzuhatag, a drapériák. Egyvalami szinte minden ábrázoláson közös: a nemi szerv takarásban van. Azt a vagy a kezével fedi el nő, vagy szemérmesen összeszorítja a lábát, netán a teste köré csavarodó leplet húzza rá.  Ezzel szemben Ámornak, a szerelem istenének a hódításra szánt fegyvere feltárható, mi több, azt éppenséggel láthatóvá is kell tenni – gondoljunk például Caravaggio ikonikus festményére, amelyet a szerelem istenéről készített (Amor Vincit Omnia, 1602). A nő nemi szerve azonban tiltás alatt van: titkolandó. Ahogyan Mária nem fedhette fel a testét, mert kizárólag az anyai funkció jelölője volt, úgy Vénusz sem bújhatott ki a ráosztott szerep alól, nevezetesen, hogy az erotika tárgya legyen, melyhez ugyebár hozzátartozik a titok._1010180 kicsi

Látszólag Courbet a női test kisajátításának a történetét írja (festi) tovább. Annyiban valóban ezt teszi, hogy a férfitekintet által tárgyiasított Vénuszt ábrázolja ő is, ám immár csak egyetlen részletét – és ez a részlet az egész világ középpontja. Felmutat valamit, ami addig – legalábbis a magas művészet kanonizált diskurzusában – ábrázolhatatlan volt. Addig a szexualitás repressziója (az elfojtás gyakorlataként) a „férfiuralom” ideológiájának megfelelő erotikát jelölt ki a női test számára: a nő lemeztelenített teste a megszégyenítettséget és az alávetettséget képviseli az agresszorként fellépő férfi megnyilvánulásaival szemben. Courbet viszont középpontba állítja az önállósodó női aktivitást.

De mit is látunk Courbet festményén? És még inkább: mit látunk most itt, a Tiszta kezekben című kiállítás ovális képein? Egyszerűnek tűnik a válasz: az anyaméhet.

Az anyaméh eredeti, görög nevén, amit az orvosi szótár azóta is használ: uterus. Érdekes módon ebből a görög megfelelőből származik a hisztéria kifejezés. Az uterus a kultúrán túliságot, a megnevezhetetlenséget jelenti: a szexualitás misztériumában az eggyé válás gyönyörét, a születés misztériumában a meghasadás fájdalmát. De akármilyen kontextusban, s akármilyen jelentésben nézzük is, mindig a testiességet tanúsítja, szemben a ráció által felügyelt tudománnyal és a morál által szervezett társadalmisággal. Az uterus az ösztönvilág abszolút jelölője. Kristeva így ír a kultúránk szavaival kimondhatatlan szülésről-születésről: „Fekete kicsavarodás, a hát, a karok, a combok fájdalma – rosttá vált harapófogók, az erezetet szétrepesztő izzás, a csontot összezúzó kövek: terjedelmek, kiterjedések, térségek, vonalak, pontok őrlőmalmai. (…) s akkor lassan egy árny gyülemlett össze, levált, barnállott, kirajzolódott élesen (…). Csendélet, halott természet vagy talán ő az, az ő húsa lenne az, ami tegnap még az enyém volt? A halál, tehát…”[1] Nos, ez történik ott belül minden születéskor. Az uterus egy gravitációs középpont, egy hely: a jelenidejűség, az események megfeszített, görcsben feltáruló történéseinek hiszterizált (és nem historizált) helye. Hús, amely egy eredendően megszabott vágás mentén kettényílik, sebbé lesz, sebhellyé: hogy lelket adjon, lelkesített húst, arcot. Másikat. _1010238 kicsi

A képeken azt látjuk, ahogyan ez a vágás, mely Courbet képén még dús, fekete szőrrel borítva, mint selymes húsú vadállat feküdt a „fehér lepedőjű fövenyen”, kettényílik. Már nem esztétizált tárgy, hanem kifordított, szemérmetlen, nézhetetlen bensőség. Kinyitott anyaöl, mely mintha egyenesen a Szűz Mária-toposszal szentesített nőiség-eszmény felszámolására törne. A feminista művészet gyakorta kísérletezik a láthatóság és nézhetőség határainak a megsértésével, azért, hogy az abszolút természetit, a kultúra nyelvére lefordíthatatlant ne kelljen meghamisítania.

Itt három nőművész állítja elénk azt, amit az anyaöl belsejében látni vélnek – ironikus módon az orvosi eszközzel, a hírhedt fémfogóval kitárt uterust mutatják. Az uterust ugyanis nemcsak a művészet hamisította meg és takarta ki a látványból évszázadokon át, hanem az orvostudomány is. Az orvosi megközelítés teremtette meg a testhez, és hangsúlyosan a női testhez való skizofrén viszony másik oldalát. Az uterusba persze, amelyben egy másik élet megfogan, növekszik, s idővel szükségszerűen kikívánkozik, szükségszerűen be kell hatolnia az idegen kezeknek. A születés misztériumát az orvosi behatolás, és ennek nyomán a tudományos objektivizálás – a megragadhatóvá, vizsgálhatóvá, „gyógyításra szorulóvá” tétel – számolja fel.

A három nőművész a tudományosságra ironikusan reflektál, amikor a fogóval széttárt uterus belsejébe bevezet, s színek, formák kompozíciójával elbeszéli, értelmezésükben miképpen ragadható meg a nő mint a megrázó biológiai folyamatok alanya – a kultúra világán innen és a kultúra világán túl. Bevezetnek a legintimebb térbe, az uterusba, a méhbe, a vaginába, a pinába, folytathatnánk a megnevezést – oda, ahol sejtek, molekulák, atomok adódnak össze, osztódnak és sokszorozódnak… Oláh Orsolya képein mintha ezeket a sejteket és atomokat látnánk felnagyítva, absztrakttá stilizálva. Fajgerné Dudás Andrea képein a nyers valóság tárul elénk, a hús, mely aztán mégis költői virágzuhataggá változik. Kusovszky Bea képein pedig azt követhetjük nyomon, ahogyan a nő legbensőbb énjét idegen kezek kisajátítják. És a kesztyűs kezek egészen az égboltig hatolnak.

A kiállítás megnyitóján egy performanszot láthatott a közönség a Lilith öröksége csoport előadásában. A festmények előtti térben ott állt a három művész hentesviseletet idéző, fehér kötényben: halottas tepsiben mosták a kezeiket, hangtalanul, elmélázva. Az akció elsődleges értelmezése szerint azért tették ezt, hogy tisztelettel adózzanak Semmelweis Ignác életmentő higiénés eljárása előtt, amellyel bevezette az orvoslásba a fertőtlenítő kézmosást, csökkentve a gyermekágyi láz halálozási arányát – a kiállítás ugyanis az orvos-tudós születésének évfordulójára készült. Valójában azonban nem klórral, hanem azzal a szappannal mosakodtak, amellyel a festőecseteket szokás tisztítani. Azaz valójában önmagukat, nőművész énjüket mosták tisztára a közönség előtt, hiszen éppen feltárni készültek – vásznaikra vaginákat festve – személyiségük legmélyebb titkait. Nem egyszerűen a test, hanem a testbe zártan a lélek titkait is.

[1] Julia Kristeva: A szeretet eretnetikája (Gyimesi Tímea fordítása). Helikon, 1994/4. 496-497.

A Lilith Öröksége csoport performansza április 13-án látható ismét, 17 órai kezdettel.

Liget Galéria

2016. április 15-ig

Print Friendly