Deák Csillag: Felhőfogó

Írásom címét Incze Mózestől loptam. Meztelen felsőtestű kisfiú romos fal előtt, sivár környezetben egy tálat tart a kezében. Első látásra az ugrott be, csak nem aranyat mos a gyerek? Közelebb lépve a képhez láttam, a megfoghatatlant tartja kezében. Nem Atlaszt, nem a Földet, az eget tartja tányérjában. A gyerek fején is felfedezhetünk egy piciny türkizkék égdarabot Felhőfogó (2015). A tisztaság és a remény halhatatlan. Látjuk az Incze által oly gyakran használt motívumot, a vörös fonalat, a szalagot, mintha a festő az egész világot körbe akarná ölelni. Ez hol félkör, hol karika vagy aura jelzéseként jelenik meg, hol véd, hol megköt, néhol rejtve, búvópatakként csak éppen hogy előbukkan a kép egy részletében vagy akár négyszögesítve.

Incze Mózes: A csend vége, 2015, olaj,vászon, 35 x 45 cm

Incze Mózes: A csend vége, 2015, olaj,vászon, 35 x 45 cm

A kiállításon a 2015-ös Vásárhelyi Őszi Tárlaton az Új művészet díjával kitüntetett triptichon, a Tisztító (2015) című is szerepel. Incze a figuralitás felől teszi fel a lét kérdéseit, amelyek az élet folytonosságát és reménytelenségét, gyakran röghöz kötöttségét járják körül. Egy nő, egy anya portréján keresztül látjuk a mindennapok tárgyi környezetét, a magánmitológiát, amely korunkhoz köti a képet, miként lesz valamiből jel, miként is kapcsolódunk a világhoz, az információs sztrádához. A legtöbb képen nincs centrális tér, a történet és az esemény egyidejűsége köti össze a képeket, logikai struktúrájuk válik uralkodóvá. A látvány összetett, akár a pók szeme. Incze mindent egyben lát, ha megtörtént, ha nem. Álom és valóság keveredik, a természeti kép, mint egy filmkocka, kivetítődik egy elöltöltős mosógép ablakára, egy alvó ember batyujára (Csukott szemmel, 2016), egy ember agyába, egy kisfiú két tenyere közötti térbe.

Incze Mózes: Csukott szemmel, 2016, olaj, vászon, 120 x 170 cm

Incze Mózes: Csukott szemmel, 2016, olaj, vászon, 120 x 170 cm

Mintha egy Reneszánsz Páholyban lennénk, ahol a reneszánsz gondolatiság az otthonos, ahol a modern és az antik, a biblikus és a hétköznapi témák ötvöződnek, kapnak új jelentést. Személyes reneszánsz ez, a művész és a befogadó részéről egyaránt. Nemcsak újjászületés, hanem újjáteremtés is. Incze Mózes, a figuratív festészet megújítója, az emberhez lép. Mozaikos perspektíváival az emberi test és a tájképek kerültek figyelme középpontjába, méltóságteljes jeleneteit visszarántja a hétköznapokba. Festményein gyakran feltűnnek a mai korhoz kötődő tárgyak, a kábel, a pendrive, a hangszóró, a konnektor, a társadalmi elidegenedést és a technika uralkodását, függőségünket a technikától, de a kapcsolat szükségességét, és hiányát is hangsúlyozza (Korlátolt kilátás, 2016).

Incze képei misztikus belső fényt áraszatnak a sötét tónusok ellenére. Önmagukba zárt figurák, a környezet lesz élettelivé, ez sugárzik be a figurákba is, bennük van a változás lehetősége, képessége. A dimenzióváltások természetesnek, csillagegyüttállásnak, párhuzamos világnak és időtlennek hatnak, hol foltosan, hol olajosan csillogón, aranyszínben, hol robbanásig feszítve, gördítve a látványt. Ecsetvonásai nyomán színnel teli, fölemelő és lebegő, éghez közeli világ tárul elénk. Nem a figurái, tárgyai lebegnek, hanem az a tér, amelyben megjelennek. Képi világa reflektál a mai valóságra, így lesz kortárs festő, akinek gyökerei, világlátása ugyan a reneszánszból ered, de a szmogot is belélegzi, a mulandóság vert aranyait forgatja, nem törődve azzal, hogy azok mennyit érnek. Felhőfogó.

Incze Mózes: Felhőfogó, 2015, olaj,vászon, 110 x 140 cm

Incze Mózes: Felhőfogó, 2015, olaj,vászon, 110 x 140 cm

 

Kölüs Lajos: A csendből kiszökött hangok

Kis csodát látunk Incze Mózes kiállításán, kétszeresen is. Az egyik mű címe: Kis csoda (2016), a vonal fölé emelkedik a láb, rés keletkezik a test és a föld között. A fiatalság felhőjárását meg a hit erejében bízó kortalan szellem vonását fedezhetjük fel, ahogy az összekötözöttség ellenére a mindennapokon túllép és túllát, a jóra való reményt hordozva. Azzá lehet, akivé szeretne válni, akár istennel vagy isten nélkül. A második csoda a képek együttese, a nagy táblaképek és a miniatűrök hangulata, látványa.

Incze Mózes: Remény, 2016, olaj, vászon, 50 x 50 cm

Incze Mózes: Remény, 2016, olaj, vászon, 50 x 50 cm

Átnyúl egy kézfej a falon, megtöri a csendet, egy követ ejt el a fodrozódó vízbe. A csobbanás előtt vagyunk A csend vége (2015) című képen. Ismét a rés, ezúttal a falban, ezúttal is a lebegés, a kő se lent, se fönt, még nem ért célba, úton van. Incze Mózes is mozgásban van, jönnek az újabb motívumok, Bekerítve, Csukott szemmel, Eső után. Incze öniróniája is emberi, hagyja kilógni a lólábat, a ló jobb mellső lába zsinórokba fut, mint valami fúria fejéből a kígyók. Elegáns lépés. Miként is kommunikálunk a világgal, kapcsolódunk-e vagy inkább kapcsolatlanul botlunk, botladozunk, keressük a helyes lépést, a ritmust, keressük önmagunkat.

Incze Mózes: Irányváltó, 2016, 30 x 35 cm

Incze Mózes: Irányváltó, 2016, 30 x 35 cm

Az Ég felhőkkel (2016) című kép mintha a Felhőfogó folytatása lenne, valaki levette maszkját, kezében tartja, és arca helyén kék eget és felhőket látni. A természet és a világ ott van bennünk, nem tudunk elszakadni tőle, akkor sem, ha maszkot hordunk. Folytatódik a Folytatás előtt (2016), egy megfeszülő, görnyedő hátat látunk, a nő valamit mos, facsar a két kezével, mellette egy tál leves. A tál alól kígyóként előretörő dugalj és zsinórja a kapcsolat lehetőségét, de ennek meg nem valósulását is hangsúlyozza. A térdeit felfedő nő mintha várna valamire, az ételre, arra, hogy lábait valaki megmossa. A nem létező lábait, amelyek most csonkán néznek ránk a képről. Incze képalkotási módszere az asszociációkra épít, hogy a képet néző tekintete majd összefűzi a kép részleteit, a néző tekintete fejezi be a művet, fejti meg a látványt. A gondozás, a gondoskodás, az összetartozás és a magány dermesztő pillanatát látjuk, a kiszolgáltatottságot, az ember esendő életét. Talán egy embert látok, két testhelyzetben, a magányt tűrő, elviselő embert, a túlélőt.

A Remény (2016) című képen a fényképezőgép olyan erőtérbe kerül, amely révén a tárgy szárnyas angyallá változik, fölötte az ovális felhő, mint glória. A gép lebeg, szállni készül. Mit kap el a pillanatból a gép, mit őriz majd, amire idővel emlékszünk, legyen az kedves vagy kevésbé kedves, szomorú emlék. A gép bennünk is ott van, szemünk is őriz valamit, mi vagyunk a gép, mi akarunk szárnyalni, irányt váltani (Irányváltó, 2016 )? Incze színei rozsdásak, rézbe, aranyba, homokszínbe hajlók, kékek, feketék, testszínek, foltosak, a folytonosságot tagadók, tereket és időt átszelők. Ezek a színek egy rozsdatemetőt, egy roncstelep világát is idézik. Mintha a végítéletre várnának Incze figurái, csendben, el- és otthagyottan, élőhelyük háborítatlan, őserdei kilátással.

 

 

 

Print Friendly