Mérlegelt gesztusok

Kováts Albert

1993 decemberében írtam először Wagner János festményeiről egy Vigadó Galéria-beli kiállítása kapcsán, s azóta követem  pályáját. Erre a Magyar Festők Társasága kiállításain szereplő művei jó lehetőséget adtak évről évre. Legelső megfigyelésem János és a művészet viszonyára vonatkozott. Imponált nekem az a teljesen protokollmentes attitűd, ahogyan fütyült trendre és divatra, karrierre és hivatalosságra. Egyszerűen csak festeni akart, és amikor abbahagyta a tanítást, ezt dupla gőzerővel tehette. Minőségre törekedett, nem mennyiségre; csak akkor dolgozott, ha erre erős késztetést érzett. Szerencsére pályatársainak ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Munkácsy-díjra javasolják, amit 2004-ben meg is kapott.

Wágner János: Izzik a galagonya, 2012, olaj, vászon, 120 x 160 cm

Wagner János: Izzik a galagonya, 2012, olaj, vászon, 120 x 160 cm

Kőzet és láva volt a címe az említett korai írásomnak. Ma is úgy gondolom, hogy amióta ismerem a műveit – „tökéletesen absztrakt” képeket festett. Döntő volt azonban az a törekvése, hogy a nem ábrázolás határtalan lehetőségein belül mégis valami természetire, eleven, humánus entitásra utaljon. Így talált aztán a nyers, durva, szemcsés anyagú kőzetre, megdermedt lávára emlékeztető, szinte élő tektonikus felületekre, amelyek megfeleltek  szándékának. Nem lehetett könnyű harc, amíg idáig eljutott. Wehner Tibor szerint „… a

[z így születő] mű nem egyszerűen egy alapot fedő, illuzionisztikus effektusokat hordozó sík, hanem egykori cselekvéssorokat tükröző terep, keserves küzdelmek után hátrahagyott terület, … meditációs lenyomat.” Az anyaggal, illetve a kifejezésért való küzdésnek olykor annyira erőteljesek az utóhatásai, hogy a felület valósággal mozog, földtani elmozdulások jeleit sugározza. A faktúra ilyetén megdolgozásával és festői jelenséggé emelésével abban az időben élen járt Wagner János.

Wagner János:

Wagner János: Fényút, 2010, olaj, vászon, 140 x 110 cm

Ha  újabb műveire, kifejezetten e kiállítás anyagára gondolunk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a korábbi munkák megfontolt véletleneit az eltelt évek során a spontán gesztus változatai váltották fel. De itt is, csak úgy, mint azelőtt, a magasan iskolázott szem, a festői mérlegelés mint megbízható önkontroll van jelen a háttérben. A folytonosság mindenki előtt világos lehet, a felület lüktetését ugyanaz a szenvedély, festői indulat hatja át, mint eddig. A gesztus százféle változatával, az ecsetjárás annyiféle variációjával találkozhatunk, ahány képet látunk, néhol még többel is. És minden tábla színvilága, színkombinációja új, friss plasztikai élmény, más és más hangulat, asszociáció, álom vagy emlék felélesztésére képes. A színtiszta festészet világosan artikulált beszéde.

Wagner János:

Wagner János: Vegetáció, 2015, olaj, papír, 120 x 100 cm

A kiállítás minden darabja a tízes évek, tehát a közelmúlt termése. Ujjongó színek, belülről fakadó festői derű, a világot színek vibrálásában láttató művészet. Halvány jele sincs itt „őszikéknek”, búcsúzásnak, amire a festő célzott. És azt se mondanám, hogy a monokróm fekete képek az élet, a psziché gyászos oldalát idéznék meg. Talán akad ilyen is; kinek nincsenek sötét pillanatai? De én zömmel a kísérletező műhelymunka dokumentumait látom ezekben a képekben (leszámítva egy-két kis remekművet).

Az érzelmes búcsúhangulat egyébként sem áll jól Wagner Jánosnak. Visszavonulás, nyugalomba vonulás? Ha ilyesmi volna, tiltakoznék, személyes érintettségre hivatkoznék: ugyanis egy évben születtem Wagner Jánossal.

 

Körmendi Galéria

2016. április 6. – május 6.   

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:47+00:00 május 5, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!