Kovács Gergely

Célszerűnek tűnik azzal kezdenünk, hogy a „reduktív” melléknév alapjául szolgáló latin eredetű „redukció” szóhoz – melynek jelentése: csökkentés – a hétköznapok szintjén többnyire negatív képzettársítások járulnak. Kár is lenne tagadni. Amikor példának okáért az idő, vagyis egy a redukció körüli filozófiai kérdésekkel szervesen összefüggő entitás óráról órára, napról napra, évről évre történő előrehaladásával az emberben mind fokozottabban ölt testet a veszteség teljesen természetes érzése. A képzőművészet területén ugyanakkor némiképp más a helyzet. Már maga Michelangelo is fejtegette mindezt: a mester szerint a carrarai fehér márványban eredendően benne van a Rondanini Piétájának szubjektuma, pusztán ki kell faragni azt az anyagból. Redukálni kell a matériát. De ismerünk példákat e jelenségre a 20. század művészetében vagy épp a posztmodernben is, gondoljunk csak a minimalizmusra, illetve Jacques Derridának az absztrakt expresszionizmus alapjául szolgáló dekonstrukcióelméletére. Az atomjaira visszabontott, redukált egész szabad asszociáción alapuló újjáépítése valamennyi esetben lehetőségként merül fel. Ennyit feltétlen fel kellett jegyeznünk a kettősségek, a polarizáció margójára.

Kiállítási enteriőr

Kiállítási enteriőr

A mindenkori kiállítás, vagyis a hétköznapok gyakorlati, illetőleg a művészetelmélet teoretikus síkon manifesztálódó világában ugyanis az egyes kérdések, így a redukció különféle megközelítései koherens egészként nyilvánulnak meg. Különösképpen jelen tárlat esetében. Ezekben a percekben talán nehezebb a dolgunk az átlagosnál. Méghozzá egy kiábrándítóan elszomorító paradoxon miatt. Hadd szemléltessem mindezt a kiállításról alkotott személyes benyomásommal: a Bohár András műveiből összeállított vizuális objektum egészét tekintve leginkább egy reliefekkel díszített, monumentális emlékműre, antik sztélére emlékeztet. Adott tehát e tárlat, mely magas szinten képes feltenni a művészeti redukció problematikáját érintő, rendkívül fontos kérdéseket, ám mindezt a tragikusan korán elhunyt Bohár András halálának immáron tizedik évfordulója alkalmából kénytelen megtenni. Hogy mit veszített a kultúra és annak egy speciális szelete: az elektrográfia, jelen keretek közt nem részletezhetem. A filozófus, esztéta Bohár által lerakott alapokhoz, valamint a művész munkásságának egyik legfontosabb szegmenséhez, a rendíthetetlen kontinuitástudathoz kizárólag az életmű folyamatos ápolása, újraértékelése és értelmezése révén lehetünk hűek. Hadd próbáljak meg hozzátenni mindehhez néhány gondolatot, jelen emlékkiállítás apropóján.

Bohár András: Lépcsőházi állvány

Bohár András: Lépcsőházi állvány

A reduktív költészet kifejezés véleményem szerint több egy tizenkét darabból álló képsorozatnál. Sokkal inkább maga a bohári művészeti paradigma. Művei esetében ugyanis legtöbbször ténylegesen vizuális eszközök segítségével életre hívott költészetről van szó. Egyfajta posztmodern képírásról, mely mintha képes lenne variábilisan felhasználni, kombinálni a szó, valamint a vizuális jelrendszer nyújtotta lehetőségeket. Ám magában foglal ez a jelleg még egy, hangulati, így egyszersmind ikonográfiai, ikonológiai és stiláris tényezőt is. A művész által megvalósított képírás ugyanis szinte felfoghatatlan erőket képes egyensúlyba hozni. Méghozzá az egyik által a másiknak az örökös redukálásával és viszont. E művekben egyszerre van jelen archaikus és modern; a tradíció és a haladás eszménye. Már-már atavisztikus képi nyelv, valamint modern grafikai struktúra. És persze biztos hangsúlyozás. Melyek együttesen alkotnak sajátos művészi formanyelven alapuló gondolkodásmódot.

A tradicionalizmus ereje és jelentősége magától értetődőnek tűnik az oeuvre kapcsán. Az a guénoni alapokon kialakuló, kevéssé dicsőséges második szakaszt követően, némileg módosult formában az 1960-as évektől – azaz Bohár életében – vált a nyugati kultúra és gondolkodás szerves részévé. A haladáshoz kapcsolódó idea megvilágításához pedig hadd idézzem a 20. század egy másik „pontos ismerőjét”, Székely Jánost, aki szerint „A világ nem valami felé halad, hanem valamiből épül.” A kellő tradíción nyugvó, kiegyensúlyozott strukturálási folyamat Bohár András esetében tartalmilag leginkább egy klasszikus képfelépítési módon alapul. Ennek alapjául a szellem által mindvégig uralt, materiális redukció szolgál. Ezt a mechanizmust követelte meg a művésztől kora, valamint az alkotáshoz általa választott művészi eszköz. A produktum pedig valamennyi esetben az egyes, a végeredményt tekintve formálisan háttérbe szorított elemekből képzett egészre koncentrál.

Kiállítási enteriőr

Kiállítási enteriőr

A képek által közvetített üzenet önmagában e folyamat művészi reprodukálása miatt is magas szintű. A folyamat azonban nem áll meg itt. Immanuel Kant szerint érzékleteink a rajtunk kívül lévő, tér és idő struktúráján kívül eső valóságból erednek, melyet „magában való dolognak” nevez. Ez éppen azért „magában való”, mert megismerhetetlen. Nagyon úgy tűnik, hogy Bohár András munkássága során elsősorban ezeknek a dolgoknak a felszínre emelését célozta meg. Amely talán összefüggésbe hozható azzal is, hogy egy olyan képzőművészeti műfaj elméleti kutatását és támogatását választotta küldetéséül, amely a művész hagyományos eszközein túl egy további közvetítő segítségével igyekszik a tartalmat megmunkálni. Az elektrográfia művelői, az arról gondolkodók tehát különösen sokkal tartoznak Bohár Andrásnak. Tartsuk ezt szem előtt.

 

MET Galéria,

2016. szeptember 6–19.

Print Friendly