A gyönyör visszhangja – ef Zámbó István kiállítása

Deák Csillag: Befőzés

A Ferenczy Múzeum udvarán a 30 fokos melegben két hóember fogad. Vörösek. Csak nem vörös hó hullott? Mintha téglából lennének, de csak mintha, karjuk kürtő. Befűtöttek nekik? A tárlat része a szentendrei Art Capital fesztiválnak, amelynek központi tematikája az idő, az időtapasztalat és az emlékezés.

A Zenés cirkusz az eseményhorizonton (2005–2012) című képen cirkusz a világ, határon innen, határon túl. Nyitva a sorompó, a piros szív befőttes üvegben újabb befőttesbe zárva, és a vágy is, hogy a sötét szív uralta világban tiszta szívből tudjunk játszani. A király zongorabillentyűn szánkáztatja labdáját, skálázna, de nincs keze, teste megkötözött, minden kötött, befűzött, befőzött. A horizonton a táj csavarral szegelve a földbe. Az Egyensúly (2003) szöveges példa is lehetne, hány szív és alma egyenlő két személlyel, mi se tudjuk megoldani, pöttyös labdán egyensúlyozunk, négyszögesítése vonalon felül és alul egyenlő tízes értékkel. A Befőtt tankkal (2015) kép játékosan utal a külső hatalmakra, némák vagyunk, mint a halak, a szívek örömtáncot járnak, glória fejük fölött. Van Igaz befőtt (2009–2010) is, a családot ejti rabul, magát a hazugságot. Befőzi a paragrafust és a lerágott csontot, az ásó is előkerül. Majd az Ásó, kapa, nagyharang (Szövetség oltár, 2010) című képen, nem csak ásunk. Elkapálunk.

efZámbó István: Egyensúly, 2003 Fotó: Berényi Zsuzsa

ef Zámbó István: Egyensúly, 2003
Fotó: Berényi Zsuzsa

A Lejtős táj szívet bekebelező szennyeződéssel (2009) mű lejtmenet, a labda már nem kerek, a szív sziszifusziként még tartja a hatalmas fekete felhőt, a szennyet, de az be fogja kebelezni, a varratok is szétbomlanak, semmi se tart össze.  A Tudásszomj (2015) című műnél nagyobb a tölcsér tartalma, mint a fejünk, agyunk űrmértéke, nem bírjuk feldolgozni a sok infót. Az ördögön lovagló akt a lábtörlő alatt (2015) álomvilágában a lábtörlő varázsszőnyegként lebeg, nem azon utazunk, mégse vagyunk földhözragadtak, Jákob lajtorjája velünk van, de az ördöggel kell cimborálnunk. Az Ördöglétra (2015) sem visz a mennybe, önmagunk körül forgunk, démonjainktól nem szabadulunk.

A 2 végtelen találkozása Szentendrén (2013) a város apoteózisa, emlék és őrzés, ha látjuk is a bomlás, a varrás jeleit. A vak fehér botja utal a művészetre, szem nélkül is látnunk kell, mi van előttünk és mögöttünk. ef Zámbó és feLugossy László találkozása jutott eszembe, eggyé válnak és mégis szét, a középső alak mellkasán a város, mint ikonon a gyerekét ölén ringató anya.

efZámbó István: A zenés cirkusz az eseményhorizonton, 2005–2012 Fotó: Berényi Zsuzsa

ef Zámbó István: A zenés cirkusz az eseményhorizonton, 2005–2012
Fotó: Berényi Zsuzsa

ef Zámbónál a lényeglátás, a tömörítés olyan sajátos jegyekkel társul, amely a formakészségen, az alkotás belső logikáját következetesen felépítő munkán, elképzelésen alapul. Megszólít, perel, kinevettet, és magát is úgy ábrázolja, mint egy clownt, aki ugyan nem cirkuszt művel, hanem az élet elkerülhetetlen ajándékát, a gyönyört élvezi. Segít létezni, a létezés csodáját felismerni. Segít álmodni, valamit elképzelni. A képek harmonikus rendje látszat, ilyen rend nincs a világban. ef Zámbó mégis folytonosan valamiféle belső (kompozíciós) rendre törekszik, még akkor is, ha látjuk, rendje groteszk és lírai, tele konfliktussal és ellentmondással, engedve a gondolat és forma szabadságának.

Az Építő csók (2015) képen bár egybefonódást látunk, fejükbe külső impulzusok hasítanak. Csak nem a CSOK-ra gondolt a művész, hogy ideje gyereket nemzeni új lakás reményében? Kilépek az udvarra, káprázik a szemem, már hárman vannak, megszületett a kis hóember. Mégis vörös hó hullott?

 

Kölüs Lajos:  Ne vénülj meg!

Ki az, ki megéri, hogy élni megéri – áll a neoavantgárd, popkultúrás Ginsberg Ne vénülj meg című versében. A mondat vicc, élc, és úgy hiszem, hogy a sokoldalú (festő, anyagot formázó, filmező, zenélő) és formabontó ef Zámbó is kortalan és időtlen, a jelenre reflektál műveivel, a jelenben él, és távol áll tőle a szomorúság, a melankólia. Egy életidegen környezetben is felmutat valami pozitívumot, egy jelet, egy jelegyüttest, amely révén emberivé válik az addig élhetetlennek hitt helyzet. Mérleget von, vonal alá és fölé, befőttes üvegbe helyezi gondolatjeleit, létrehozza a “belül vagy, kívül vagy” érzést, valami eldönthetetlen, nem lehet megkerülni a kérdést, még akkor sem, ha tudjuk, nincs helyes válasz. ef Zámbó univerzuma egységes, de elemeiben változatos, és nem tudni, ki vigyáz erre a világra.

Néha úgy érzem, ez lehetne egy börtönvilág is, de nem az, csupán ef Zámbó sosem felejti a hat hónapos vizsgálati fogságot, a kiszolgáltatottságot, a szabadság korlátozását, a szuverén egyén megtörésének élményeit. Spiró György Fogság című regényében olvasható: … elvégre ő

[Uri] a nyomorult életének egészével mást sem tesz, mint az Isten tudomására hozza: létezik.

efZámbó István: Száraz halpuszi locsolókannával, 2010 Fotó: Berényi Zsuzsa

ef Zámbó István: Száraz halpuszi locsolókannával, 2010
Fotó: Berényi Zsuzsa

 

Az Akt a háztetőn (1997) című képen bármelyik irányba nézünk, a ház kicsinyített formáját látjuk, a világ úgy forog, hogy mindig a ház tetején állunk. Aktként. A családi tűzhely utáni vágy groteszk módon jelenik meg a képen, mert maga a ház lesz akttá, nagy mellekké. Melleket mereszt, és nem szemeket. Nem kacsalábon forgó ház, ajtaja sincs, meztelen csigák lettünk, a háztetőn se állhatunk meg, leborul a ház. Az Akt a szobában (2007) olyan kép, amely elüt a többitől, belső teret ábrázol, ahol a nő uralkodik vagy csak egy házi alkalmazott, az ő világa, kis alagúttal a szabadba. A gyógyuló ikon fűrésszel (2000) beszédes címével betétdalnak hat, talán túl direkt, ám ef Zámbó formavilágától nem idegen, a fűrésznek is gyógyulni kell, össze kell kötözni, önmaga ellentétébe fordul, így válik ikonná.

Improvizatívan döntöm el, hogy mikor mit csinálok. Nem tervezek előre semmit, és minden tevékenységem hatással van minden tevékenységemre – nyilatkozta egyszer. Összművészetet képvisel, nála átjáróház a művészet, nincsenek határok, illetve folyton a határokon jár, mint egy végvári vitéz vagy lantos. Beleszól önmaga életébe, hozzászól mindennapjaihoz, a történésekhez, vele és általa válik valami valamivé. A folytonosságot képviseli, ef Zámbó hagyománytisztelő is, önmaga hagyományát teremti meg újra és újra, de avantgárd módon teszi ezt, a folytonosság diszkrét báját is felmutatva, azaz a folytonosság hiányát. Meglepi a nézőt, hiszen az elvártat hozza, de olyan formán, amely az elvárást kérdőjelezi meg. Kontextusai mindig átértelmezik a jel köznapi értelmét, és ez a kritikai attitűd az, amely ef Zámbó művészetének egyik fontos és felismerhető vonása.

efZámbó István: Az Álomi Reményfűző Intézet (vázlat) Fotó: Berényi Zsuzsa

ef Zámbó István: Az Álomi Reményfűző Intézet (vázlat)
Fotó: Berényi Zsuzsa

Képeit látva úgy érzem, hogy ef Zámbó Bulgakov rokona. A Mester és Margarita világát tárja elénk, benne az ördögöt. Groteszk világ, ahogy mindennapjaink világa is az. Színes égi hetilap. Filmszerű, sőt filmes. ef Zámbó szatirikus festő, olyan, mint aki a fején néha sapkát hord, amelybe láthatatlan szálakkal valaki beleszőtte az M betűt. Mester.

 

 

A Ferenczy Múzeum Szentendre Terme

2016. 10. 23-ig

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:39+00:00 október 10, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!