Valami, ami a közvetlen jelenlétből következik – Beszélgetés Keleti Évával

Vass Norbert

Keleti Éva a hazai színházi fotózás egyik legfontosabb alakja, alakítója. Hatvanöt éve kezdett fényképezni. Kontakt című, a Magyar Nemzeti Múzeumban november végéig látható tárlata az Új Tükör (1976–1989) és a Színházi Élet (1989–1990) számára készített színészportréiból közöl személyes hangú válogatást. Béklyókról és megszabadulásról, valamint véletlen zsíros kenyerekről beszélgettünk, de szóba került egy margitszigeti fa is, amelyet kérésére megmászott számos színészóriás.

A kiállításra érkezőt egy Zsótér Sándorról készült Keleti Éva-fotó falra kasírozott matricája fogadja. Játékos, hívogató kép. Mintha azt üzenné: lépj be a világunkba, ismerj meg minket! A jó portrénak eleve feltétele a fotográfus és modellje közötti bizalom, de a Pulszky-teremben látható nyomatok által mintha a látogató is közelebb kerülne a színészekhez.

092_beres_ilona

Béres Ilona

Keleti Éva: A bizalom mellett, azt hiszem, a szeretetről is szólnak ezek a képek. Valamennyi megörökített színészhez erős kapocs fűz, így aztán szeretem a róluk készült fotográfiákat is. Jó érzés végigsétálni a tárlaton, és látni, hogy a látogatók is szeretettel nézik a képeimet. A fotográfia önmagában állítás, de ha ebben az eleve intim térben valaki közelebb lép a nyomatokhoz, rövid kommentárokat is olvashat arról, hogy mit jelentenek nekem az ábrázolt emberek. Szóval szándékaim szerint a tárlat igazán személyes.

Szép, ahogyan a szöveg és kép összeér, elvégre találkozásokat ígér a kiállítás címe is…

K. É.: Pedig nem volt egyszerű rátalálni. A Kontakt mint egy híd jutott először eszünkbe, amely összeköti egymással a színházlátogatót és a színészt. Ennek létrejöttéhez előbb fotográfus és alanya valódi találkozására van szükség. A kontakt értelmezhető persze – ahogy ön mondja – képek és kommentárok egymásba éréseként, de ne feledjük a szó prózai jelentését sem: a kontakt a fotográfiában első másolatot jelent. Valamit ami a közvetlen jelenlétből következik.

A kiállítás az Új Tükörnek, illetve a Színházi Élet című lapnak készült fotóiból, másfél évtized terméséből szemezget. Mi alapján választották ki a tárlaton látható nyolcvanöt nyomatot?

K. É.: Nagyjából másfél évvel ezelőtt határoztam el, hogy az 1976 utáni anyagaimat letétbe helyezem. Biztonságos helyet kerestem, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig roppant rangos intézmény, ráadásul korábban több kollégám is – Ács Irén, Tóth Füles és Hemző Károly például – az MNM Történeti Fényképtárának ajándékozta az életművét. Úgy éreztem tehát, hogy jól teszem, ha én is nekik adom az MTI utáni szakaszban készített fotográfiáimat. Ez a több tízezer negatívból álló hatalmas anyag színházi jeleneteket, portrékat, illetve e kettő közé nehezen besorolható, egyéb képeket tartalmaz. Egy pályaszakasz teljes lenyomatát őrzi.

Amikor a nyolcvanötödik születésnapom kapcsán felmerült egy kamaratárlat rendezésének lehetősége, Szarka Klára kurátorral úgy döntöttük, a portréképek közül mutatunk be válogatást. Az első kört követő nagyjából ezer kép a második rosta után százötvenre csökkent, de a Pulszky-terem méretéhez igazodva tovább kellett rostálnunk. Végül nyolcvanöt maradt, éppen annyi, mint az éveim száma. A mérce nagyon magasra került, hiszen a kedvencek közül nehéz bármelyiket is kihagyni. Számomra nagyon fontos volt, hogy mindazokról legyen a tárlaton fotó, akiket szerettem, és akik a kor színházi világának emblematikus alakjai. Sokat töprengtünk a kiállítás szerkezetén, de amint elkészültek a nyomatok, szinte azonnal „felugrottak” a falakra. Ha most gondolatban végigtekintek a kiállítótermen, a következő arcok néznek rám vissza: Psota Irén és Béres Ilona, Bajor Imi és Gesztesi Karcsi. Aztán néhány műtermi kép a „szexi lányokról”, pár Fülöp Viktorról vagy a Tímár Béláról készült színes fotó, Gobbi Hilda és Kállai Feri azután, majd a „szép fiúk”. Az utolsó Ferenczi Krisztina portréja, végül pedig a színház világáról írt vallomásom olvasható.

Voltaképpen egy véletlen folytán vált a színházi világ egyik legfontosabb hazai krónikásává. Ha Farkas Tamás – aki a terület fotósa volt az MTI-nél az ötvenes években – nem hagyja el Magyarországot 1956-ban, talán más lenne a mostani tárlat témája is.

K. É.: Tényleg a véletlen hozta, hogy a távirati irodánál főként színházat fotografáltam, de ez a világ előtte sem volt idegen számomra, sőt. A férjem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett, rajta keresztül számos színésszel ismerkedtem össze, életre szóló barátságok köttettek. Szívesen látogattam a próbákat, de még a tanórákra is bejártam, hiszen rendkívül izgalmas dolgokat lehetett ott ellesni. Egy idő után a színészek megszokták, hogy köztük élek, elfogadták, hogy része vagyok a társadalmuknak. Pedig akkor még nem is fotografáltam őket.040_almasi_eva

A személyes kapcsolat a szakmai bizalmat is megalapozta, ha jól gondolom.

K. É.: Persze. De hozzá kell tennem, hogy a kezdeti időkben nem volt egyszerű megtalálnom az egyensúlyt a magánember és a fotós között. Lehet, hogy éppen emiatt volt számomra magától értetődő az is, hogy soha nem adtam ki a kezemből olyan képet, amit a modelljeim nem szerettek volna. Számos anyagomat jóval később publikáltam ezért, mint ahogy elkészültek, mert az első elutasítást követően, amikor tettem még egy kísérletet, néhányan mégis beleegyeztek a közlésbe. Igyekeztem rádöbbenteni a színészeket, hogy nem mindig az arcazonos, szép fotók a leginkább kifejezők. Sok esetben hosszú beszélgetéseken keresztül vezetett idáig az út. Ilyenkor félretettem a fényképezőgépet.

Elengedhetetlenek ezek a beszélgetések.

K. É.: Naná! A hatvanas, hetvenes években a legkülönbözőbb emberek fordultak meg nálunk a lakásban. Édesanyám zsíros pirítóssal és teával kínálta őket, párnákon ültünk, és figyeltünk egymásra. Ez a közeg természetesen helyzeti előnyt jelentett számomra, amikor fotografáltam egy-egy színészt, de ettől még természetes, hogy a titkaikat – mint mindenki más – az objektív előtt ők sem szívesen fedték fel. A feltétlen bizalom minden esetben megelőzte a kitárulkozást. Volt egy mércém. Úgy tartottam, akit rábeszélek, hogy másszon fára, utána bármi másra is rá tudom venni. Ma is áll a Margitszigeten az a fa, amit Béres Ilona, Kállai Feri, Kálmán Gyuri, Tordai Teri és Törőcsik Mari is megmászott a kedvemért.

A kiállítási térben olvasható vallomásában arról ír, hogy míg az MTI-fotó számos normának kell megfeleljen, addig az Új Tükörnél túl lehetett végre lépni az emberábrázolás megszokott keretein. Azt hiszem, az említett fára mászós fotók jól példázzák ezt. Érdekelne, hogy a távirati irodának készülő képek esetében mik voltak irányadók?

Törőcsik Mari

Törőcsik Mari

K. É.: A fő szempont nagyon röviden az volt, hogy a készülő kép mindenkinek jó legyen. A fotográfiának passzolnia kellett az MTI portfóliójához tartozó olyan különböző arcélű lapok szellemiségéhez, mint a Népszabadság, a Nők Lapja vagy az Érdekes Újság. Miután napilapokat és magazinokat egyaránt elláttunk, az MTI-nél a kiugrót, a rendkívülit nem igazán szerették. Nem lehetett csúnya az arc, de a fotografált helyzet sem lehetett konstruált. Nem dolgozhattunk továbbá kisfilmre, hiszen a megrendelőink olykor méteres nagyítást kértek. Ez a szabály annyira markánsan megmaradt egyébként bennem, hogy jó ideig az MTI-től való távozásomat követően is nagy géppel dolgoztam. A műszaki adottságok, valamint a kereskedelmi feltételek olyan mértékben meghatározták a távirati iroda kulturális területről készült képeit, hogy a politikai szempontok jóformán nem is számítottak. Bármennyire is az MTI-nél tanultam tehát meg a szakmát, igazán felszabadultan az Új Tükörnél töltött éveim alatt fotózhattam.

Említett szabályok feltehetően nemcsak önnek, hanem mindenki más számára is béklyót jelentettek. Mit szóltak az új irányhoz a színészek, mit gondoltak róla a szerkesztők?

K. É.: Az Új Tükör szerkesztősége kezdettől nyitottnak mutatkozott a változásokra, hiszen az akkori irodalmi élet legjobbjai újságíróskodtak a lapnál. Csanádi Imre volt a főszerkesztő, Benjámin László a helyettese. Ott dolgozott továbbá Csaplár Vilmos, Csurka István, Göncz Árpád, Kalmár György és Szász Imre is többek között. Az ő szemléletükhöz passzolt a progresszív képszerkesztés, s persze hálásak voltak érte a színészek is. Rangot jelentett ugyanis megjelenni egy, a fénykorában 150.000 példányban nyomott lapban.

Ügynökségi képszerkesztő munkája során biztosan találkozott egyazon eseményről szóló, egészen másképpen hangolt fotóriportokkal. Ez alapján – minden béklyó ellenére, vagy azokon felül – miben ragadható vajon meg a magyarországi, a közép-európai fényképészet karaktere?

056_zsoter_sandorK. É.: A képek jellege alapján pontosan elkülöníthetők egymástól az amerikai és az európai, de az ázsiai és afrikai fotósok munkái is. És hát a kelet- és a nyugat-európai fotográfusok felfogása között is találunk természetesen eltérést. Az amerikai kollégák mindig a szenzációt keresik. Sajátos beállítást, valami mellékesnek tűnő, de izgalmas, extrém aspektust mutatnak meg az eseményből. A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve egyre naturalisztikusabbá, véresebbé, drámaibbá váltak ezek a kompozíciók, hiszen abba az irányba mozdult a piac, hogy minél torokszorítóbb egy fotó, annál nagyobb rá a kereslet. Bár manapság is a szélsőségesen negatív képek a leginkább eladhatók, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot árasztó fotókkal alig találkozni a World Press-katalógusokban, ez a tendencia tetőzni látszik. Mi, kelet-európaiak a kilencvenes években megpróbáltuk felvenni a versenyt a szörnyűségek ábrázolása tekintetében a nyugatiakkal, de ez a hullám mostanra mintha itthon is csillapodna. Helyette kezdi visszanyerni régi tekintélyét a szociofotó. A történelem megtanította rá Kelet-Európát, hogy az élet számos rendkívül szélsőséges helyzeteket tartogat. A szociofotós iskola pedig arra törekszik – ahogy én látom –, hogy olyan sorozatokat készítsen ezekről a nem mindig szép pillanatokról, amelyek utat találnak az emberek szívéhez. A kelet-európai – és a magyar – fotográfia mindig az érzelmekre hatott, és csak aztán az agyra.

Azt hiszem, ez a megállapítás az ön fotóira is jellemző. Egy interjúban azt mondta: jól döntött, hogy Magyarországon maradt. Felmerült valaha az életében annak a lehetősége, hogy elhagyja az országot?

K. É.: Nézze, én magyar vagyok, itt érzem jól magam. Háromszor kerültem döntéshelyzetbe, de mindhárom alkalommal úgy határoztunk a férjemmel, hogy itthon maradunk. Bár a szakmám megengedte volna, hogy külföldön folytassam, engem minden ideköt. Jó érzés besétálni egy körúti közértbe, színházba menni és a barátaim között élni. Jól esik itt képekre, életekre emlékezni.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:37+00:00 november 3, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!