Paksi Endre Lehel

A festészet ellentmondása a modern, fotográfia utáni festészetben két hagyományt vitt tovább: az egyik az eredeti, amikor a festmény letagadja önmagát, és egy látványt idéz, a másik pedig az, amikor fennen hangoztatja, hogy anyagból van. Hibrid megoldások is ismertek természetesen, csak a kortársból is, amikor például két felületből montázsolnak a vásznon. Ilyen a lipcsei iskola tanulságait megfontolók festészete, ahol az anyagban elbizonytalanodott, foszló vagy alakuló világot láttatják e két heterogén felület egymás mellé tételén keresztül. Nagy Zsófia megoldása is hibrid e két hagyomány között, azonban nem a felületi montázst alkalmazza illuzórikusabb és absztraktabb felületek egymásmellettiségével, hanem egyensúlyoz a látvány szuggerálása és a szuggerálás anyagi hordozójának láttatása között, egyikről sem mondva le.

02

Tudhatjuk ezt onnan, hogy milyen döntéseket tesz. Formailag egészen egyszerűen körbehatárolható, hogy milyen elemeket vonultat föl vásznain: leginkább egyszínű vagy csupán tónusbeli színátmenettel modulált, mértani vagy szabad gesztusú alakzatokat, éles kontúrokkal vagy egészen szárazon fölvitt, eloszló folthatárral. Elemeit tekintve tehát ez lehetne egy absztrakt expresszionizmus is, mert gesztikulál, ami közben konkrét művészet is, mert geometrizál, vagyis ezeknek az egészen eltérő megfontolásokból következő technikáknak és formai jegyeknek valamilyen strukturális szintézise is. Nagy Zsófia formailag mindenképpen tisztában van ezen indíttatások eszközeivel, de nagyon távolinak látom a festészetét ettől. Sem a nyelv java részét elvető maximális önkifejezés érzelmi extrémje, sem a hivatkozásoktól való megszabadulás szellemi szabadságának extrémje – e két irányzat céljai mintha szintézisként sem lennének Nagy Zsófia indíttatásában kiemelkedő jelentőségűek.

05

Még leginkább az op arthoz állhat megfontolásaiban közelebb, legalábbis mindenképpen közelebb az előző kettő említettnél. Az ismertetett elemeket ugyanis kedveli olyan kellemetlen helyzetbe hozni, ahol az érzékelés határeseteinek megtapasztalására nyújt nekünk alkalmat. Túl kis tónuskülönbségekkel is operál. Le kellett takarítanom a monitoromat, amikor átküldte a fotókat. Még utána is húzogatni kellett magukat a fotókat a monitoron, hogy most akkor tényleg? Ez az idegesítő szituáció, amikor a nézéskor egy pillanatra megállapodik a mindenféleképpen értelmet föltárni igyekvő, kereső tekintet, cikázáskor éppen annyit pihen, ami által az erős kontrasztok egyből a retinába égetik az utóképeket, tökéletesen akkora tónuskülönbségeket generálva, hogy a kép nézése az értelmi üzenet megfejtése helyett átfordul egy neurológiai kísérleti szituációba. Most azt mondtam, hogy Nagy Zsófia olyan képeket fest, amelyeket valójában lehetetlen látni. A megszokott cikázásunkkal tüntetjük el a képet, ami az abszolút sikertelenségélmény. Ráadásul a képek mérete is pontosan akkora, mint amekkorát nagyjából egy ilyen nézési távolságból az éleslátásunk befog. Továbbá a képek egymáshoz közeli elhelyezése is fokozza ezt a hatást, az utóképek egyre jobban egymásra rétegződnek. Ha valóban ez Nagy Zsófia megfontolása, akkor leginkább az op rokona, vagyis egy olyasfajta serkentő élményt ad képeinek nézése, ahol a magabiztosnak gondolt mindennapi idegműködésünk, a rutinos idegpályák sokkot kapnak, ami által szólnak a magasabb funkciójú pályáknak, ezt pedig úgy éljük meg, hogy a jelenlét érzése fölfokozódik. De van itt egyéb is.

 

01

Mindahhoz, hogy rávegyen bennünket arra, hogy tekintetünkkel elidőzzünk képei előtt, egy olyan csalit használ, amelyet legtöbbször Moholy-Nagy László és az ő tanulságait megfontolók festészetét nézegetve lehet megélni: a kvázi háttér előtt megjelenő határolt, egymást gyakran átfedő színfelületek mindenképpen szuggerálni kezdenek valamilyen térbeliséget. Ez is alapvető látáspszichológiai tulajdonságunk, mihamarabb igyekszünk föltérképezni a dolgok tőlünk való távolságát, az egymás előtti-mögötti viszonyokat. Vagyis Nagy Zsófia nem akarta azt végleg elfedni, hogy absztrakt elemekből álló képei a tájkép elemzéséből erednek – bár arról nem tudok, ehhez milyen anyagon túli, más magyarázó elveinek tudását használta, mint Kandinszkij vagy Mondrian. Nagyon gyakran jelenik meg maga a keret motívuma, mint egy színfoltréteg – valójában ez az egyetlen, amit festészetében motívumként elismerhetünk. Ezzel egyfelől reflektál magának a képnek a keretére, a fölfeszített vászon fizikai határára, és azt súgja: tudod, hogy egy képet nézel. Egyben finom jelzésként emlékeztet bennünket arra a konvenciónkra, hogy képet keretén keresztül értelmezünk, a kép határa maga a kép. Hogy mit nem mutat meg már, mert ezt vágta ki, és nem többet – ugyanúgy, ahogyan a látás során a figyelmünk nem szól egyébről, minthogy legjobb szándékunk szerint zárjuk ki a nem információt, és vágjuk ki belőle a lényeget.

04

Itt válik Nagy Zsófia festészete a neurológiai aktiváción túl líraivá, amikor a keretet megmutatva megmutatja azt is, hogy a keretek is konstrukciók, esetlegesek, elforoghatnak, széthullhatnak, s nem egyebek, mint amit bekereteznek, vagyis a tartalmuk. Az ilyen változásoknak, a folytonos “keret-ami-tartalom” keletkezésnek időben kibomló és tőlünk idővel távolodó, fakuló jellegét is lehetne a tárgynak tekinteni, amit Nagy Zsófia festészete ábrázol. Olyan ez, mint amikor egy teherrepülőgép hátsó rakodó ajtaja fönn a repülés közben kinyílik, és maga az ajtónyílás hullik ki rajta szakadatlanul, szabályos időközönként: az lesz a ledobott csomag. S mivel a művész nem számtalan réteget használ mindennek izgatásához, láttatásához és föloldásához, ezért végig érzékeljük, hogy mindez csak vásznon festék.

 

Fészek Galéria, 2017. február 10-ig

Print Friendly