Várady Róbert: Szoba kilátással…

Készman József

Mintegy egytucatnyi, az utóbbi időkben készült festményt láthatnak Várady Róberttől a kiállítótérben. Mint minden szelekció, ez is a kényszerű kiválasztás és lemondás, gondos mérlegelés végeredménye (a kiállítást rendezte: Bárdosi József). Azaz valamiféle összegző tabló, amolyan digestivo, absztrakt – abból a kutató-megjelenítő tevékenységből, ami az alkotót legutóbbi éveiben foglalkoztatja. A kiállításon most tehát eltérő tematikus sorozatokhoz tartozó, egészen új, vagy éppen „másként friss” festményeket láthatnak a tisztelt érdeklődők.

Első pillantásra szembeötlő, hogy Várady utóbbi években készült munkái nem annyira a formák és fogalmak mint szabad entitások bűvöletében bontakozik ki, hanem a tér és az emberi figura kettőssége körül forognak. A tér lehetőségei és ambivalenciái nagyon konkrétan, mondhatni tényszerűen jelennek meg; és ugyanakkor mint a térben-környezetében mozgó-létező ember életvilágának lehetséges peremfeltételeit testesítik meg. A saját terében tájékozódó ember, a csetlő-botló, vagy éppen az egészet távolról áttekinteni tudó egzisztencia tapasztalatai és világképe ábrázolódik általuk. Játsszunk a térrel, néha bolyongunk-eltévedünk, összekeverednek az irányok, megtévesztődünk benne; de legyünk mindig észnél! Részint persze mi alkotjuk, hozzuk létre sajáttereinket, részben külső meghatározottságként állunk szembe vele. Azt is mondhatnánk, olyan tér vesz körül bennünket, amilyet megérdemlünk, értsd: amilyet imaginálunk magunknak! Terek és emberek: a festményeken különös ellentét húzódik a konkrétságában is többértelmű tér és a portrészerű emberi figurák között. Az adott személyhez, annak képéhez köthető alakok néhol idegenül állnak az adott helyen, máshol bűvös természetességgel foglalják el pozíciójukat a képeken. Vajon ilyennek képzeljük el, ekként jeleníthetjük meg a megjeleníthetetlent? Pl. virtuális tér, cybertér? Szerves anyag és szervetlen tér megkomponált találkozása a festővászon felületén…  talán ezért, és ennyiben van valamiféle mágikus karaktere ennek a találkozásnak.

Várady Róbert: Virtuális II., 2016, olaj, vászon, 160 x 190 cm

Várady Róbert: Virtuális II., 2016, olaj, vászon, 160 x 190 cm

Kik is a Szoba kilátással szemlélődői, jobb időkre váró spotterei? Hol vannak ennek a mindannyiunk számára ismerős, különös kelet-európai „belvedere”-nek a horizontjai? A festészet alapvető alakzatainál járunk: doboztérben (Raumkasten), a világra nyitott ablakként (fenestra aperta) most betekintést nyerünk. Mire enged rálátást a kitekintő férfi és nő pillantása? Alighanem egy olyan külső valóságra, amelyet éles szemmel lát és figyel az alkotó. Kritikus, vagy kritikai pillantás arra az adottságra, ami éppen van. A művész folyamatosan szkenneli az őt körülvevő teret, és kiválasztja belőle a látványt leginkább reprezentáló karaktereket. Nem szenvtelen animálást végez, hanem fájdalmas társadalomrajzot alkot, tipikus karakterek és élethelyzetek felvillantásával. Azt is mondhatnánk, Várady festészetében több lett a külső, társadalmi-környezeti elem, miközben cseppet sem lett kevesebb az analitikus szemlélet. Önmagában nem lenne meglepő, hiszen láttunk már falon pókot: csak a magyarországi művészet történetében jó néhány példát ismerünk, amikor egy alkotó érdeklődése, stílusa megváltozott (lásd Birkás Ákos).

Várady társadalomrajza úgy gúnyos, hogy nem bánt vele senkit. No, jó, legfeljebb a kopasz, kigyúrt, bakancsos ős-szellem őrzőit. A butaság értelemmel, vagy értelem-hiányban már kifejezhetetlen mindennapi jelenségeit. De a lapos, talajmenti bunkóság e suttyó növendékei úgyis mérföldekre állnak a szellem bármiféle fogalmától… Legjobb lenne, ha Heidegger, miután merített a lét vizéből, jól nyakon loccsintaná ezeket a macskajancsikat, hátha attól magukhoz térnek – gondolhatnánk magunkban némi elégtételt érezve. Bár ki tudja, lehetséges, hogy ideológiailag éppen egy asztalnál ülnének, noha soha egyetlen szót sem szólnának egymáshoz, lévén nem ugyanazt a nyelvet beszélik…

Minden profizmus és részletgazdagság mellett Várady képeinek karaktere egy különös köztes mezőben lebeg: nem fotórealista alkotások, még részleteikben sem. Van bennük valami hideg távolságtartás, a megfigyelő csaknem preparátori manipulációja, pontosabban: animációja. Körüllengi őket a panoptikumok hűvös magánya, mélységes csendje. Szemléletét tekintve, vagy festészeti nyelvezetét illetően leginkább hibrid alkotásoknak kell/lehet tekintenünk őket. Olyan tájékok, ahol semmi nem egyoldalú, hanem ellenkezőleg, összetett és sok szempontú, ugyanakkor minden konkrét és egyértelmű. Finoman adagolt, intellektuális irónia fűszerezi a képeket: éppen csak annyi hullott rájuk, ami visszatartja a cinikus szarkazmustól, de eltávolítja a naiv rácsodálkozástól, vagy a heroikus pátosztól a képek hangoltságát. Heidegger talán azt mondaná rájuk: nem visszatükröznek, hanem felnyitnak egy világot. Készüljünk hát a művek felnyitásához!

 

Görög Templom Kiállítótér, Vác

július 2-ig

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:24+00:00 június 28, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!