A különös szép – Nagy Attila szobrászművész kiállítása

Wehner Tibor

Egy 1966-ban született szobrászművész, Nagy Attila kiállításáról lévén szó, elsőként talán a korról, a szobrásszá válást és a szobrászi munkásságot meghatározó körülményekről kell meditálnunk. Arról, hogy a késői, hanyatló Kádár-korszakban, 1981-ben kezdte meg, majd már az ún. rendszerváltás után, 1999-ben fejezte be kissé hosszúra nyúlt, több mint másfél évtizedig tartó, gyakorlati munkával is gazdagított művészeti stúdiumait: a szegedi Tömörkény Istvánról elnevezett művészeti gimnáziumban, majd a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, amelyet aztán a pécsi DLA-képzés évei zártak le. Kitűnő mesterei sorában Somogyi Józsefről, Bencsik Istvánról, Karmó Zoltánról és Rétfalvi Sándorról emlékezhetünk meg. Vagyis csak a tanulmányi időszakot, az aktív alkotói periódust nem törték meg a történelmi-társadalmi váltás konfliktusai és furcsa átmenetei, a pályakezdés évei már az új rendszer kulisszái és díszletei között zajlottak.

A dolgok, az események, a történések tudati szintű feldolgozására azonban elengedhetetlenül szükség volt. A körülmények között fontos mozzanat a művész születési helye is: Hódmezővásárhely, amelyet az ún. alföldi festészet fellegvárának nevezhetnénk, ha az Alföldről lévén szó nem okozna ez kép- és fogalomzavart, de annyiban mindenképpen fontos ez a hivatkozás is, hogy ezen a tájon  – bár természetesen jelentős szobrászéletművek is kapcsolódtak e térséghez korábban, és kötődnek napjainkban is – a szobrászat csak mintegy másodrendű szerepű művészeti jelenség a piktúra mögött. Lehet, hogy ez a körülmény is közrejátszott abban, hogy Nagy Attila a pályakezdés első éveiben Nagymaroson élt és dolgozott, és csak ezután tért vissza szülővárosába, ahol immár túl az ötvenedik életévén, napjainkban is alkot. És persze a körülmények között mérlegelnünk kellene a művészetföldrajzi környezetet is: azt, hogy a múlt század utolsó harmadában a magyar művészet előtt is megnyíltak a modernizmus, a neoavantgárdnak nevezett művészeti világ kapui, amely művészeti közegben talán a hajdan egyértelműen és szabatosan szobrászatnak nevezett, de már tág érvényességűvé vált alkotóterület vagy művészeti szféra átalakulása, megújulása volt a legradikálisabb és legtöbb újdonságot hozó jelenség.

 

_dsc8520-k

Szobrászművész kiállításáról lévén szó, ebben az esetben is fontos tájékozódási pontjaink a tárlaton nem szereplő művek: azok a munkák, amelyek méretük, funkciójuk, helyhez kötöttségük miatt nem mutathatók be a kiállítótermi körülmények között. Az új, meglehetősen kaotikus, a politikai emlékművekre és újabban zsánerszobrokra koncentráló magyarországi köztéri rendszerben érdekes, különálló jelenség Nagy Attila szobrászata, amelyről a monumentális munkák tanulságait tömören összegezve így fogalmazott a művész egyik levelében: „50 éves lettem, van vagy húsz köztéri szobrom, sok szakmai díjam is, és egészen nehéz életem, amibe belefér a hopp és a kopp is.”/1.

Ez a kopp valószínűleg annak is köszönhető, hogy ebben a köztéri Nagy Attila-szoborgalériában nem lelhetünk meg politikai emlékműveket vagy divatos zsánerszobrokat sem, hanem a megszokott szobrászfeladatok – portrék, mellszobrok – megoldása mellett szakrális jellegű alkotások és a művész önálló szobrászi programja szellemében készült kompozíciók sorakoznak. Az együttesből mindenképpen kiemelésre érdemes a már az ezredforduló utáni években készült nagymarosi Szent Márton és a koldus (2006) című, mozgalmas kétalakos együttes, illetve lovasszobor-kompozíció és a zebegényi Szent Antal-szobor (2002), valamint a szülővárosában két, fa és bronz változatban is elhelyezett Vásárhelyi Vénusz (2003), illetve az ugyancsak két variációban álló Sebesség I. és Sebesség II. (2011) című kompozíció. E munkák szemléleti sajátosságairól és stilisztikai jellemzőiről már a kiállított művek, a kisplasztikák és a kisszobrok, a kiállítótermi plasztikák bemutatása kapcsán az alábbiakban megfogalmazottak érvényesek, de a Vásárhelyi Vénusz-szoborról érdemes idéznünk Dömötör János művészettörténész megállapításait, amelyek a különössé avatott szépség egyik fontos, e szobrászatot meghatározó voltáról értekeznek: „Nagy Attila a gyöngédséget helyezte előtérbe a Vásárhelyi Vénusz megoldásánál. Kifejezi ezt a test finom vonalainak, karcsú, lágy formáinak hangsúlyozása. A természetes szépséget sikerült a művészi szép formájába átkölteni, a szép modell esztétikumának feláldozása nélkül. A természeti és a művészi szépség egységét alkotva hozta létre a kitűnő szobrot Nagy Attila.”/2.

_dsc8242-k„Nemes anyagba szublimálom álmaimat” – fogalmazta meg az 1994 és 2017 között született művek közül válogatott, a szolnoki művésztelep Kert Galériájában bemutatott kollekció műveiről Nagy Attila /3., és valóban: bronzba öntött, agyagba gyúrt, kerámiába égetett, kőbe, márványba és fába faragott kompozíciók készülnek műhelyében, vagyis a szobrászat ősi anyagait és több évezredes alkotómódszereit, a mintázást, a hozzáadással való formázást és az elvétellel, a faragással való alakítást alkalmazza munkája során. Klasszikus metódusokat idéző a tárgyválasztása, műveinek tematikája is: az ember és kiemelt szereppel, jelentőséggel az állatok, a lovak, a kutyák és a nagymacskák. Vagyis a szobrászat minden korábbi konvenciót szétziláló törekvései közepette Nagy Attila a tradícióra, az európai szobrászat avantgárd hullámai előtt, mellett épülő áramlatához kapcsolódva, a magyar szobrászat klasszikus értékekre alapozó figuratív örökségét továbbvivő törekvéseket éltetve, a valóságra hivatkozva és a valóságra reflektálva dolgozik. De nem leképez, nem másol, hanem a kifejezés érdekében hangsúlyoz, kiemel, a lényegre tör, átformál, stilizál, új minőséget teremt. A figuratív formarendet, a realista láttatást az expresszív formálás avatja szuggesztív sugárzásúvá. Az állatszobrok kapcsán – amelyeknek ábrázolási tradíciója több XX. századi, köztük hódmezővásárhelyi magyar szobrász munkássága által körvonalazódó, erőteljes tendencia – Szöllősi Endrére, Götz Jánosra és Samu Katalinra hivatkozhatunk. Indíttatásait így fogalmazta meg Nagy Attila: „Az állat belső tulajdonságait kívántam megjeleníteni oly módon, hogy szinte beletorzítom abba a mozgásba, ami kifejezi, az állat milyen belülről.”/4.  A mozgásmotívum más kompozíciókon is lényeges elem, így a különös tárgyválasztású autós és motorkerékpáros megjelenítéseken, amelyeken – a köztéri, a monumentális, és a kisplasztika-variációkon egyaránt – fontos elem a sebesség által a látványt torzító, a részleteket elmosó, a geometrikus elemekhez közelítő formarend megszületése. A szobrok bemutatását rajzok kísérik, amelyeket csupán azért, mert szobrász készítette őket, nem nevezhetünk szobrászrajzoknak: autonóm grafikák ezek a kompozíciók, amelyeket érzékeny festőiség jellemez. Nagy Attila eme síkba transzponált munkái a főiskolai tanulmányok óta gazdagítják az életművet, amelyekről még az 1990-es években így emlékezett meg a budapesti főiskola egyik tanára, Kő Pál szobrászművész: „Nagy Attila … kezdetben erőteljes, már-már brutálisnak mondható ízes ceruzarajz tanulmányaival tűnt ki társai közül. Csak úgy ropogott a ceruza, a pittkréta, a szén az ujjai között. Aztán érzékenyen mintázott kisplasztikák, portrék, fejek következtek. A szobrászok nagy tábora egy új, tehetséges taggal szaporodott.”/5.

_dsc8254-k

A hol a szakrális témák, hol a bibliai szereplők, hol az antik világ istenei és legendák övezte alakjai, máskor meg a modern kor jellegzetes figurái között kalandozó, az állatokat vissza-visszatérőn megidéző, a természeti lények világát szobraival oly kitartóan faggató Nagy Attila figuratív, realista-expresszív szobrai az ezredforduló előtti és utáni évek művészetét gazdagítják, távol a hétköznapok, az aktualitások zajos világától, a szépséget kutatva, a különöst keresve és felmutatva. Szerteágazó, a szobrászatot és a grafikai alkotótevékenységet is felölelő, hangsúlyosan a plasztikai megjelenítést szolgáló, sokirányú, de mégis valamifajta egységet teremtő sokrétű munkássága egy jól ismertnek tűnő, de mégis ismeretlen, megfejthetetlen titkokkal kecsegtető művészeti világba kalauzol.

 

Szolnoki Művésztelep, Kert Galéria, 2017. szeptember 8. – október 8.

 

Jegyzet

/1. Nagy Attila szobrászművész levele, 2017, kézirat.

/2. Dömötör János: Nagy Attila: Vásárhelyi Vénusz, hodfurdo.hu/szobraink-20.

/3. Nagy Attila szobrászművész levele, 2017, kézirat.

/4. Égető Réka: Szoborkeménység őrzi a puha lépteket, promenad.hu, 2017. május 26.

/5. Kő Pál: Nagy Attila szobrairól. In. Csillagbojtár. Mesterekről, pályatársakról, tanítványokról, (bev. Oláh

János.), Budapest, 2010, Magyar Napló, 239.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:19+00:00 szeptember 20, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!