Átszállás – Nagy Gábor György kiállítása

Kovács Gergely

„Régi és új, múltbeli s jelenkori: hagyjuk hát az efféle szavakat, s mondjuk általánosabban: minden műalkotás felidézi számunkra a művész egykori hangulatát. Ha ez könnyed volt és derűs, felszabadultak leszünk; ha nyomott, ha netán aggasztó, mi magunk is szorongunk majd.” E sorok Johann Wolfgang Goethe 1818-as Antik és modern című tanulmányából valók, és úgy gondolom, több tekintetben irányadók lehetnek a 2013-as Matricák című elektrográfiai kiállítássorozat fődíjasa, Nagy Gábor György itt látható műveinek befogadásakor.

Hogy egy kicsit tovább tágítsuk e befogadás kultúrtörténeti kontextusát, szóljunk néhány szót arról a globális szellemi közegről, amelyben mindez végbemegy. Úgy fest, a történetiség fogalma, annak relevanciája finoman szólva is megkérdőjeleződött korunkra. Idestova 34 éve publikálta Hans Belting a művészettörténet, míg 25 éve Francis Ford Fukuyama a történelem véget érését valószínűsítő hipotézisét. Maga a posztmodern pedig több mint fél évszázada egzisztál a klasszikus és konvencionális szépség fogalmának kizárólagos negligálásán – amely megállapítás korántsem pejoratív értékítélet részünkről. Egy ilyen szituációban viszont természetszerűen számolnunk kell egyes tradíciók erőteljes háttérbe szorulásával, amely mégsem törvényszerű jelenség. Mások mellett jelen kiállítás is szerencsés és izgalmas kivétel ebből a szempontból.

Nagy Gábor György: Elszakadás, 2016

Nagy Gábor György: Elszakadás, 2016

Nagy Gábor György most látható művei lényegében a hivatkozott goethei maximát vetik fel. Régi és új, pontosabban: régebbi és újabb, klasszikus és modern, illetve mára már modern és posztmodern látszólagos ellentéteinek érzékeny egyensúlyba hozása a művészet teljes történetén végigvonuló, alapvető alkotói gesztus. A fényvisszaverő technikára épülő képeken a Pantheon, valamint további antik római templomok kazettás kupoláinak ún. oculusa előtt húznak el a modern világ reprezentánsai, a repülőgépek.

Itt kell megjegyezzük, hogy a művészhez egyébként is közel áll a motívum alkalmazása. A repülőgép-katasztrófákat megidéző képei kapcsán Bordács Andrea megemlíti, hogy Andy Warhol is előszeretettel választott közlekedési baleseteket művei témájául. Ehhez hozzátennénk, hogy az itt látható repülős képek a magyarországi kortárs művészet egyes hagyományaihoz is ezer szállal kötődnek. A Magyar Nemzeti Galéria három évvel ezelőtti Világmodellek című kiállítása által bemutatott fekete-fehér Kondor Béla- s még inkább a színes Szacsvay Pál-fotók kompozíciós szempontból rokon műveknek tűnnek.

Nagy Gábor György: Elszakadás 3., 2016

Nagy Gábor György: Elszakadás 3., 2016

De térjünk vissza a klasszikus és a modern jelzők szolgáltatta ellentétek egyensúlyba hozásához. Nagy Gábor György kiállított műalkotásainak kirobbanó ereje a kettő között húzódó, kibillenthetetlen arany középútban rejlik. Abban a felfogásmódban, melyhez igazodva a művész megingathatatlannak tűnik az alábbi örök törvényszerűséget illetőleg: nem hagyhat figyelmen kívül bizonyos tradíciókat, ugyanakkor nem is elégedhet meg azok puszta leképezésével. Reprodukció, rekonstrukció helyett – a mély inspirációra alapozva – imaginatív jelleggel alkotja meg képeit. A folyamat eredményeként megszülető, az ösztönző képzelet teremtette vizuális egység pedig valóságosabban hat a látható, érzékelhető, a hétköznapok során megtapasztalható valóságnál. Ez a valóság, amely klasszikus és modern ikonográfiai elemek, szakrális és profán miliő szintéziséből áll össze, súlyos kérdéseket hordoz.

Nagy Gábor György: Elszakadás 1., 2016

Nagy Gábor György: Elszakadás 1., 2016

Egyfelől világosan rámutat az elektrográfia specifikus lehetőségeire az alkotófolyamat kapcsán. Elvitathatatlan, hogy a körülöttünk lévő kompozíciók kimagasló művészi értéke a műfaj – megint csak bizonyos végpontok, például a festészet, a grafika, illetve a művészi fotográfia között elfoglalt pozíciójából fakadó – sajátosságai által válik teljessé. A tükör általi homályban megjelenő víziók másképp nehezen lennének elképzelhetőek.

Másfelől, e vizuális összkép filozófiai értelemben foglalkozik a tér interpretációjával. A Nagy Gábor György által megjelenített tér talán Platón Timaiosza segítségével írható körül a legpontosabban. Eszerint a tér létezése szempontjából örökké létező. Nem a Démiurgosz (vagyis a teremtő) teremtette, hanem egy adott faktor, ami még a Démiurgosz tevékenységét is korlátozza, szükségszerű természete által. Ily módon nem rokon az idővel, amit az értelem teremtett a végtelen időtartam képére. Minek következtében az időnek van archetípusa, a térnek viszont nincs.

Kovács Gergely és Nagy Gábor György a kiállításmegnyitón a MET Galériában

Kovács Gergely és Nagy Gábor György a kiállításmegnyitón a MET Galériában

Nos, ez az „értelemmel fel nem fogható” tér a mi 21. századi világunk számára immár jócskán felfoghatóvá, megismerhetővé vált. És ebben rejlik a kiállítás által megjelenített elsődleges feszültség. A globális értelemben egyre szűkülő; szubjektív, személyes szempontból viszont egyre táguló tér kontrasztjának a megtapasztalása okozta, kierkegaard-i egzisztencialista szorongásból.

E gondolatmenetet lezárva, végezetül térjünk vissza Goethéhez, és – bármennyire is blaszfémiának hat mindez – vitatkozzunk azon gondolatával, miszerint a műalkotás elsődlegesen a művész egykori hangulatát idézné meg. Való igaz, fontos tényezőről van szó, Nagy Gábor György pedig maga is vall a művek megszületését befolyásoló személyes aspektusról. Amelyek mindennek ellenére mégsem valamilyen szubjektív, szűkebb tárgyra irányuló vallomásként hatnak elsősorban. Sokkal inkább egyetemes összefüggések, művészileg objektív manifesztumaiként.

 

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, a MET Galériában 2017. szeptember 17-én. A kiállítás október 5-ig látható.

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:19+00:00 szeptember 22, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!