Poszthumán burjánzás – Interjú Győrffy Lászlóval Privát biológia című kiállítása kapcsán

 Sirbik Attila

Győrffy László képzőművész az egyetem elvégzése után érdeklődni kezdett a képzőművészeten kívüli ábrázolások, orvosi és magyarázó ábrák, diagramok iránt, amelyek leegyszerűsítve és egzakt módon jelenítik meg valaminek a szerkezetét. Saját munkái szándékosan aláaknázzák azt a pozitivizmust, melyet ezek az ábrák rejtenek: a felvilágosodás egyik nagy vállalkozása az anatómia tudománya volt, amelyet az az elv vezérelt, ha kiismerjük az emberi testet, megismerhetjük az emberi lelket is – egy felsőbbrendű racionális cél érdekében.

Győrffy érdeklődése középpontjában éppen a transzgresszió, azaz a határsértés gesztusa, a társadalmunk alapjait meghatározó kettősségek (Én/Másik, élő/halott, külső/belső, természetes/mesterséges) határainak átlépése áll, mely által megkérdőjeleződhet a test egysége és a lélek transzcendenciája – ily módon számára egy mű létrehozása nemcsak teremtő munka, de épp annyira destruktív aktus is.

Téged mindig is érdekelt a test roncsolásának, torzításának bizonyos fajta lehetősége a képzőművészetben?

Győrffy László: Mindig inkább roncsnak és torznak találtam az emberi testet, mint ideálisnak, és nagyon korán érdeklődni kezdtem az emberi test deformációjának képzőművészeti metódusai iránt, még jóval az egyetemi évek vagy akár a gimnázium előtt. Hozzátenném, hogy ez a fajta destrukció nálam nem valamiféle leépülési folyamatot jelent, hanem egy kirekesztő szépségeszményből való szökési útvonalakat, melyek révén másféle, hibrid testek burjánzása válik elérhetővé.

 

Győrffy László: Vegyes hulladék 10, 2011, akvarell, papír, 21 x 29,7 cm

Az, amit a jelenlegi kiállításon láthatunk, egyrészt utal az anatómiai művészetre – ugyanakkor bizonyos fajta lelki torzulások lenyomatai is ezek az alkotások?

Gy. L.: A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum felkérésére született kamaratárlat helyszíne szokatlannak tűnik a kortárs képzőművészeti intézményrendszer kontextusában, ugyanakkor a munkáim ismeretében nem annyira váratlan lépés: ami azt illeti, mindig is vágytam a kortárs művészeti kanonizációt megbolygató intervencióra, mint ami már szokássá vált például a Drezdai Higiéniai Múzeumban, ahol rendszeresen szerveznek kortárs képzőművészeti programokat. A kiállításra olyan régebbi munkákat válogattunk, amelyeken hangsúlyos az anatómiai/orvosi ábrázolás: az emberi testet felnyitó, felszeletelő ábrákban alapvetően mindig az érdekelt, hogy a megismerés, a kíváncsiság tárgya miképpen kelt csalódást, illetve miképpen lesz akadálya a megismerésnek. A felvilágosodás embereszményének egyik sajátos példája, La Mettrie Az embergép című tanulmánya révén az emberi test olyan mechanikus biogépezetként jelenik meg, amelyet ha kiismerünk, kiismerhetjük akár a lelket is. Ezt a transzparenciát homályosítják el a munkáim, amelyeken a test nem követi az emberi anatómia szabályrendszerét, hanem idegen és kiszámíthatatlan struktúrák halmazaként egyfajta „privát biológiát” (Nemes. Z. Márió) képvisel, ami a kiállítás címe is lett.

Az, hogy szétfeszíted a testről alkotott reális képünket, és egy mágikusan fiktív valóság felé tolod el, az  több mint egyfajta vizuális poén?

Győrffy László: Az ismétlés pokla – 7×7 főbűn, Fösvénység III, 2010, rézkarc, akvarell, gouache, papír, 30 x 20 cm

Gy. L.: Nálam a precízen megfogalmazott, naturálisnak ható elemek az érzékletesség és a tájékoztatás csapdái: a megismerést szolgáló orvosi ábrák pozitivizmusát úgy lehet igazán parodizálni vagy aláásni, ha stilárisan ragaszkodunk ahhoz a tárgyilagos, részletező nyelvhez, ami ezekre a képekre jellemző. A „reálisként” is leírható humanista testkép megcsúfolása számomra egy veszéllyel teli, felforgató nevetést generál, a „poén” viszont inkább valamiféle illékony tétnélküliséget sugalló fordulat: aki poénkodik, az úgy tesz, mintha megváltoztathatatlannak tartaná a klasszikus testkánont, de azért néha-néha csavar egyet az orrán – az én esetemben a mutációk egy alternatív univerzum felépítéséhez járulnak hozzá, ahol esély sincs a dialektikus visszarendeződésre.

Képzőművészeti struktúráid sok tekintetben közel állnak az indusztriális posztpunk kultúra polgárpukkasztó, sokkoló hatást kiváltó próbálkozásaihoz, a független és underground grafikus szcéna fantazmagórikus kihágásaihoz. Ezt a terepet mégis elkerülöd, és inkább neves galériákban állítasz ki. Munkásságod az ún. magaskultúra része. Ezzel beintesz a művészet világára jellemző kulturális xenofóbiának?

Gy. L.: A posztpunk valóban meghatározó számomra zeneileg, de ami a szubverzív képalkotó technikákat illeti, az art world hálózatában ez éppúgy a legkeresettebb, elsővonalbeli alkotók sajátja is, mint a szinte ismeretleneké, hiszen a mainstream/underground pozíciók ma már inkább a helyzetbe kerülés mértékét jelentik, vagy kellene, hogy jelentsék – nagyon aggályos művészetszociológiai és -intézményi helyzetnek tartom, ha az érvényesülés ízlésbeli vagy stiláris kérdések mentén dől el. Minden szakmának, így a képzőművészetnek is megvannak a maga szabályai, infrastruktúrája, ezt tudomásul kell venni, de nem lapult a rajzmappámban egy előre jól megszerkesztett pályaterv, egyszerűen mindig az adott helyzetre reagálva, többnyire éltem az elém kerülő kiállítási, szereplési lehetőségekkel, azzal a nyilvánvaló ambícióval, hogy minél többen megismerhessék a munkáimat, és hogy lehetőleg olyan térbe kerüljenek, amiben megfelelően működni tud a koncepció.  A tömegkultúra vagy a trash beemelése az ún. magasművészetbe ma már kevésbé meghökkentő gesztus, mint inkább hagyomány, de engem mindig élvezettel tölt el, amikor egy alantas tárgy vagy motívum egyszer csak bekerül egy white cube-szerű galéria steril, elegáns terébe, és megfertőzi azt.

Mit jelentenek számodra a képzőművészeten kívüli orvosi ábrák? Kiindulópontot, inspiratív felületet jelenlegi munkáid számára?

Gy. L.: Ahogy korábban is említettem, azért érdekeltek annyira ezek a minták, hogy a visszájára lehessen fordítani teleologikus, szemléltető funkciójukat: az én „ábráim” nem vezetnek el megértéshez, csak újabb grafikus jelekhez. Másfelől egy nagyon kézenfekvő lehetőség az emberi test elszemélytelenítéséhez, és ebből a szempontból az indusztriális képalkotás, a tömegkultúra egyéb képei is inspiráltak, mint például a horrorfilmek vagy a pornográfia – számomra a test anatómiai megnyitása is obszcén, mert olyat láthatunk, amit nem szabadna: a mindenen áthatoló isteni tekintetet felváltja a medical gaze profanitása. Ily módon a test feltárása lényeges határsértés, melynek révén átlépjük a bőrfelszín, vagyis az Én határait: a transzgresszió módszeresen, konzekvensen jelen volt a munkáimban az indulásom óta. A Nemes Z. Márióról festett fragmentált portré (Sikertelen kísérlet a halálfélelem leküzdésére (NZM), 2011), amely a múzeum állandó tárlatában kapott helyett, olyan, mintha mindig is ott lett volna: melankolikus párbeszédet alkot a tárlókban díszelgő viaszszervekkel, osztozva az organikus és a mesterséges összjátékának preparációs aktusában.

A poszthumán kultúra körül kialakult amerikai vitában az emberképre irányuló kérdés már a ’90-es évek végén anakronizmusnak számított. Minél inkább kutatja a testet a biológia és a genetika, minél jobban feltárják az idegrendszerrel foglalkozó tudományok, annál kevésbé áll rendelkezésünkre mint szimbolizációra alkalmas kép. Ez az a pont, ahol megszületik a te képzőművészeted, az „új ember” kitenyésztésének kísértése?   

Kiállítási enteriőr

 

Gy. L.: Az utópiákra allergiás vagyok, úgyhogy a géntechnológia álmaival szemben inkább a géntechnológia rémálmait tekintem kiindulópontnak az esztétikai mutációk kitenyésztésében, de azt gondolom, hogy az orvostörténeti múzeumban látható tárlat is pont arra mutat rá, hogy miként az anatómia 16–18. századi fellendülése sem száműzte az emberi testet a vászonról, úgy a genetika vagy a kognitív idegtudományok fejlődése sem halványítja el a test kortárs képzőművészeti relevanciáját, sőt. A testen keresztül tudunk a legprimerebb, legzsigeribb módon reflektálni a conditio humana aktuális artikulációjára, és az a helyzet, hogy nem látok elfogadhatóbb választ a poszthumán állításánál, amely variálható, felcserélhető kódok, protézisek és alkatrészek összességeként tekint az emberre. A test mindig kulturális konstrukció, és soha nem volt talán olyan jelentősége, mint most, csak meg kell hozzá találni a szimbolizációra alkalmas képet – akár a hiány radikális színrevitelével, ahogy a pár évvel korábbi, Eat Your Mind című kiállításom kapcsán Bartók Imre idézte Canetti sorait: lehetséges, hogy az emberről készített legsikerültebb szobor egy olyan ló, amely épp az imént vetette le hátáról az embert.

Semmelweis Orvostörténeti Múzeum,

2017. X. 14. – XI. 12.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-11-23T12:42:07+00:00 november 22, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!