Termékeny burok – Interjú Klájó Adriánnal

Sirbik Attila

Nyers fadeszkák, kiszáradt birsalmák, némi korom és hangos szúpercegés: a vidéki élet alapvető esszenciái konfrontálódnak Klájó Adrián kiállításán a steril, fehérre mázolt galériatérrel. Olyan mezőgazdasági eszközökből létrehozott objektek ezek, melyeknek esztétikuma előtérbe kerül a szigorú funkcionalitás helyett. Az alig 1000 lakost számláló Gunarason (Szerbia, Vajdaság) élő művész közvetlen környezetét használja alapanyagként. Apró intervenciókat végez itatókon, vödrökön, ósdi szekrényeken. Ezáltal megfosztja őket legfontosabb hasznuktól, hogy a minél könnyedebb és precízebb munkavégzés tárgyai lehessenek. Szigorúan kontrollált, de annál visszafogottabb beavatkozások ezek, melynek köszönhetően új tartalom születik. Így válik a kortárs képzőművészet formai vizsgálódásának tárgyává és a nagyvárosi kultúrához szokott szem groteszk csemegéjévé. Klájó Adrián jelenleg az Újvidéki Egyetem, Művészeti Akadémia festő szakos hallgatója.

Munkáidban egy a vidéki ember hétköznapjaira jellemző élethelyzet, vagy teljes mértékben, ettől már bizonyos tekintetben független, átesztétizált tárgyi világ jelenik meg?

Klájó Adrián: Mindkettő. Tisztán a független esztétikai élmény számomra nem kielégítő, nem az a kiindulópont. Bizonyos tekintetben másodlagos szerepe van, viszont nyilvánvaló, hogy fontos. A vidéki élethelyzetek tereiben kutakodva valamin mindig megakad a szemem, ami abból fakad, hogy például egy nyúletetőnek megtetszik a felülete, formája vagy színe, de a lényeg, hogy az egy árva nyúletető. Viszont kiállíthatom úgy, hogy ez első ránézésre ne legyen világos és pusztán az objekt elemei domináljanak, így a funkcionalitás érvényét veszti és háttérbe szorul. Bizonyos műtárgyakon erősen tetten érhető a rurális jelleg, vannak viszont olyanok is, amelyek alig hordozzák ezt magukon. Szerintem ez a kettő dolog megfér egymás mellett, és nem is akarok választani, de valószínűleg markánsabb a rurális vonal, erre vagyok most jobban ráállva.

Mit jelent számodra a formákkal való kísérletezés folyamata, a végeredmény érdekel, vagy alkotásaidat sohasem tekinted lezártnak?

K. A.: Ebben is kettősség van, például a Fagyott birsek című installációm elemei valószínűleg tovább fognak rothadni, és néhány más munkámon is tovább terjed majd a rozsda, amit figyelemmel kísérek, és ehhez igazodva változhat akár az alap ötlet is. A végeredmény relatív, a tárgyak különböző stádiumban vannak, és egy-egy kiállítótér is sokban hozzájárul a mű alakulásához. Így nekem is kihívást jelent minden egyes megjelenés, ritkán ismétlem magam, de ettől még úgy gondolom felismerhető védjegye van a kiállításoknak. Szeretek nyitottan állni a folyamatokhoz és meglepődni azon, hogy egészen új értelmet nyerhet két tárgy, ha például nem egymás mellé, hanem egymásra helyezem őket. Persze vannak installációs darabok amelyek variációs lehetősége véges, jó ha vannak biztos pontok is. Nemcsak formákkal, médiumokkal is kísérletezek, amik közül a  fotók, digitális képek mindenképp a leginkább lezártak.

Azáltal, hogy a környezetedben található tárgyakat összegyűjtöd és beavatkozásokat hajtasz végre azokon, létrehoz egyfajta elemeiben összefüggő magánmitológiát, vagy csupán az esztétikai élmény izgat?

K. A.: Ahogyan már említettem nem feltétlenül az utóbbi izgat. A gyűjtéssel keresek egy bizonyos esszenciát, amit a tárgyak magukban hordoznak, és amit én soha nem tudnék létrehozni. Ez az esszencia benne lehet a birsalmákban, a koromban, kukoricadarában, szekrényekben…, behatárolhatatlan ez, és mindenkinek mást jelent. Megszállott, állandó éberséget követelő kutatása ez valaminek, amivel nyilvánvaló, hogy valamiféle hiányt is próbálok pótolni. Fészekrakást is jelent, amiben van valami primitív, ősi. Ezzel egyidejűleg a múlthoz való ragaszkodásomra is folyamatosan keresem a választ.

Mit jelent számodra egy posztháborús, unión kívüli ország falusi hétköznapja? Anyagként használod csupán, vagy bizonyos tekintetben beépül(t) alkotói személyiségedbe is?

K. A.: Próbálok valamiféle távolságot tartani ezektől a számomra melankolikus hétköznapoktól, úgymond kívülről szemlélni őket, nem beléjük olvadni mert úgy érzem beszippantanának, de tagadhatatlan, hogy belém ivódott az az attitűd ami a levegőben van, amit ezek a  helyzetek szültek és szülnek folyamatosan, tehát mindenképp része vagyok, és ezt megpróbálom kreatív módon felhasználni. Nagyon specifikusnak látom ezt a közeget, gyakran jelent számomra izoláltságot, de néha jól esik „elrejtőzve” élni. Mindezek mellett  ez a közeg a végtelen lehetőségek tárházaként is felfogható, mintha egy termékeny burokban lennénk, van bőven hely, itt van az asztalsima táj, a rengeteg lom, tehát van miből meríteni. Adottak a témák amiket fel kell dolgozni. Az, hogy elkezdtem gyűjtögetni, dokumentálni, tekinthető akár annak is, hogy összeszedem, ami a háborús idők elmúltával ránk maradt, magunkra öregedett, persze nem kifejezett módon, de olyan ez mint egy kihűlt csatatéren kapirgálni.

Tartasz az életrajzi utalásoktól, vagy éppen, hogy célod azokat beépíteni munkáidba?

K. A.: Kijelenthetem, hogy bizonyos keretek között célom. Az, hogy nem félek elmondani honnan származom hozzátesz a művek ok-okozati összefüggéseihez, de egyenlőre ennyit árulok el magamról. Egyébként túl sokat nem éltem falun és nem is szerettem túlságosan, nyilván kilógtam, de mostanra kimeríthetetlen témává vált számomra, ami mindig tovább fűszerezhető. Amikor elkezdtem ezt a témát forgatni jött magától, őszintén, mert ezt éreztem a leghitelesebbnek.

Újvidéken, a Művészeti Akadémián tanulsz, ki talált meg Magyarországon? Ha jól tudom nem ez az első olyan képzőművészeti „akció”, amiben részt veszel ebben az országban.

K. A.: Így van, többször kiállítottam Pécsett, kapcsolat fűz művésztelepekhez, magánszemélyekhez egyaránt, és ez a kör egyre csak bővül. Tóth Pál Sándor esztéta, art consultant, a Deák Erika Galéria volt vezetője az akihez eljutottak a munkáim és aki igent mondott rájuk, általa jöhetett létre a kiállítás a cARTc Project Space terében, illetve Szombathy Bálint aki a portfólióm átnézése után elfogadta a felkérésemet, hogy megnyissa a kiállítást.

Te hogyan látod milyen a kapcsolat a magyarországi és a szerbiai vagy ha úgy tetszik a délszláv képzőművészet között? Jelent egyébként valamit az számodra, hogy Szerbiában magyar nemzetriségű képzőművész vagy, előnyt jelent például az, hogy rálátsz mind a délszláv, mind pedig a magyarországi képzőművészeti szcéna alakulására?

K. A.: Bátran állíthatom, hogy előny, de ezt nem gondoltam mindig így, volt idő amikor élt bennem ilyen két szék közé esett érzés, de az idő haladásával abszolút pozitívnak és építő jellegűnek látom ezt a  helyzetet. Kicsit különböző ahogyan a két oldal hozzááll a művészethez, de pont ezért izgalmas ez. Egyébként vannak szép egybeolvadások, kapcsolódási pontok, és ez is csak bővülni fog. Ami biztos, hogy nálunk hiányoznak a művészeti magazinok, összefoglalók, rendezvények, valahogy Magyarországon ez szervezettebb, pedig nálunk is ugyanúgy adott a kellő nyersanyag.

 

Premix | THE ESSENCE OF RURALITY – cARTc Project Space

2017. 9. 28. – 2017. 10. 14. 

Print Friendly, PDF & Email
2017-11-06T16:12:52+00:00 november 6, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!