Nagy Zopán

Műelemzés, no. I.

 

Kép-bontás, műboncolás (szabadon).

„Nézzük meg együtt” – ajánlotta fel, jelentette ki annak idején egy műelemzős sorozatcím az egyik folyóiratban. Ezt ajánlja most a nézőknek Krizbai Aleksz is, műalkotásának „sorsát” teljes mértékben a leíróra bízva, aki a nézők, olvasók felé összetetten, mégis fragmentumokban, lírikusan, szeszélyesen esszésítve, képzettársítások, beszélgetés-részecskék és álom-folyamok útján közvetít. Köz-vetít:

Élővilágban, jelen(lét)ben, művészeti tendenciákban is egyaránt csalódva figyelnek a társak. Egy félelmetes-élesen levágott fa csonkja emelkedik, táto(n)g. A barátok a fatönk tetejét – vagy a fölé – nézve várják Judókát, illetve: halála utáni megnyilvánulását, esetleges, mesebéli jelenését.

 

Krizbai Sándor: Az utolsó performance (Szabó Zoltán Judóka emlékére), 2013–2016, 200 x 300 cm, olaj, vászon

Land Art. – Napkereszt-formában (egy szinte láthatatlan szvasztika-ábrázolás rezonanciában), földbe vájt, vízzel feltöltött sár-mélyben, hanyatt fekszik a művész. Homlokán kő. Szellemi gyakorlat utáni, meditáció-közeli helyzetben lebeg az alkotó, pontosabban: a nagy kővel lesúlyozott (tudat) állapotban lélegzik az immár „mindent” elengedő harcos… – Judóka ezen akciójának ténye, „utolsó performance” dokumentációja tovább ihlette Krizbai Sándort, aki több éven keresztül festette és alakította át (már Judóka halála előtt elkezdve) a szóban forgó művet.

 Alig ért hozzám,

homlokomra úgy zuhant:  

áttetsző kavics…

 

Lemondtak rólam

(a követ bentről rágom):

ez virágzásom…

 

Caro salutis

est cardo. – A megváltás

alapja a Test (?)…

 

(N. Z. – Három haiku, 2004-2007.)

 

Aleksz elmondása szerint, nem sokkal a 2015-ös performance-esemény után: Szabó Zoltán vacsora közben halt meg. És nem csak az élettől: az ételtől, de az utolsó éveiben lassan megvált, megszabadult a Judóka névtől is, mintha levedlette volna köntösét, avagy „feleslegessé” váló művésznevét.

Az egyszerre mély és élénken vizionált szín-hullámzásban, hullámtér-organizációban, dimenzió-sűrítményekbe folyva, szervesen, szövet-szerűen, áttetszően figyelnek a volt barátok: Baász Imre, Ady József és Szörtsey Gábor. Mosolyognak. Már ők is másik, távolabbi szférá(k)ból tekintenek a „folyamatos jelenbe”, mosolyuk szkeptikus és (ön)ironikus, mégis olybá tűnik, hogy egyféle abszurd „bizakodás” is kirajzolódik ábrázatukon. Arcaik, alakzataik mellet még számos elem, fej-részlet, csonk, csökevény, lény-kezdemény vagy éppen (némileg még pulzáló, talán új terméseket, teremtéseket is remélő) sorvadás is rezeg és dereng a tér-időben…

A képen 2013-2016-os datálás látható, de a művész még 2017-ben is hozzátett, majd ekkor mondta ki, immár félreérthetetlenül, hogy: „legyen elég, nem kínzom tovább ezt a megfestett élőálmot”.

 Judóka rendkívül szokatlan dolgokat művelt a festészetben és a képzőművészkedésben. Nagyon hamar meghaladta az egyértelmű szürrealizmust és a metafizikus festészetet, és a kettő kombinációjaként, erős egzisztencialista meghatározottsággal tűzdelt festészetet művelt. Volt egy olyan speciális szellemi fórja, sajátossága, ami már a főiskolán megnyilvánult. – Írta róla Ady József, a fiatalon eltávozott barát.

 

Szabó Zoltán Judóka: Utolsó performance, Gernyeszeg, 2015

Az újra és újra átfestett kép(b)en visszatérés-jelenések zajlanak. Élők, lidércek, túlvilági személyek, (mű)tárgyak vagy éppen bábok járnak át egymás szervein, illetve asztrális testein. De a rétegesen megnyíló, rejtőző elme-járatok, mint egyféle „közlekedőedények”, szintén lehetőséget nyújthatnak a tovább-gondol(kod)áshoz.

Sőt! Egyéb (konkrétabb) festészeti alkotások is bekúszhatnak a mű atmoszférájába, mondhatni, ecsetelt idegszálain keresztül: a kép zsigeri jelenlétébe. Krizbai Sándor évek óta festi (sok más mellett, szimultánban): Kortársaim című sorozatát. Azon művek részleteiből, illetve Az utolsó performance festményével párhuzamosan készített: Valamikor mind együtt voltunk munkájából is átáramlanak fájdalmas és groteszk, csont-hideg lebegésekkel találkozó, forró nyershús-színű (néhol pedig penészedő, álmatlanságokból, másvilági energiákból is átköszönő) motívumok…

További jelenések: ismét egy Nagy Kő fölnyitása: „deum…”, ááá, zúzódások…

Látom – emlékezett a férfi – „morituri te salutant”, mintegy magának motyogva,

egy föld alá (vagy hatalmas gyomor-barlang-belsőbe) épített boltban tétovázva,

tükörbe tekintve, talán a fölöslegesnek vélt vásárlást is késleltetve:

Lényem mandragóragyökér hasonmása; kormos, plasztikus tükörbe nyomom be homlokomat s haldoklók köszönnek rám a belső folyosókról. Megfontoltan (mégis követhetetlenül) fordulnak el a sötét sarkokon, lábnyomukban mintha hamu rajzolódna, de távozásuk előtt ajkon csókolnak mindahányan… – Némelyikük kislánynak tűnik (de fátyol-zsákba van varrva), némelyik vén szépség, vagy légies béna, van fiatal roncs is, s kétlábú disznó, áttetsző szajha – és nyomják felém fehéres-lilás ajkaikat… Androgün-szerű Janus-arcom lüktet az izgalomtól, majd mindkét nememet beléjük lehelve: nyelvüket harapom ki, kíméletlenül. 

A haldoklók (vagy élő-holtak) saját nyelvüket próbálják visszakapni, visszaharapnak, kapkodnak ugyan lélegzetem után is, de az átfordulás már visszavonhatatlan… Ábrázatom egyik fele virágszirom párolgású, másik oldala durva kő és érc, arcomról a kormot kaparom…

Ismét ideát vagyok, a tükör dermed, repedés mentén merevedik, lassan összeforr…

És a képek (a képekben): minket álmodnak tovább…

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email