Az örökkévalóság érintése – Szilárd Klára emlékkiállítása

P. Szabó Ernő

Szép, kiegyensúlyozott a kiállítás a Széphárom Közösségi Térben, azt hiszem, Szilárd Klára is elégedett lenne vele. Néhányan tudják, hogy pár hónappal ezelőtt – 97 éves korában bekövetkezett halála előtt – még vele együtt tervezgették a tárlatot barátai, akik közül többen, elsősorban Feledy Balázs, azután Lovag Zsuzsa, Aknay János, Szily Géza az emlékkiállítás anyagának  válogatásában, a tárlat megrendezésében is részt vettek. A festő legújabb műveit szerette volna bemutatni, természetesen, hiszen élete utolsó szakaszában is dolgozott, most azonban, hogy a bemutató emlékkiállításként valósul meg, a Szilárd Klára Alapítvány kurátorai helyesebbnek tartották, ha az egész életművet átfogja, legalább jelzésszerűen megidézi az egyes korszakokat. Így alakult ki az a kiállítási kép, amelyet szépnek neveztem, a középpontban az absztrakt olajfestményekkel, amelyek nagyrészt a 2010-es évek első felében születtek, tehát szintén késeiek, mindenesetre bámulatos teljesítmények egy több mint kilencvenéves művésztől. Szerepelnek munkák a jóval korábbi, sivatag ihlette sorozatból, néhány mű a legutóbbi évek Szentendre ihlette munkái közül való, a galérián pedig akvarelljeiből látható egy válogatás. A bejáratnál két könyv, katalógusok, elismerések dokumentumai, s a falon a jó barát, Zoltán Mária Flóra portréja, amely nemcsak Klári arcvonásait idézi, de azt az attitűdöt is, amelyet sokan ismertek jól: a külvilág felé mindig nyitott, újra és újra kérdéseket megfogalmazó művész figyelmét.

 

Fotó: Schäffer Ádám

Szilárd Klára utolsó éveiben is aktívan dolgozott, figyelemre méltó műveket hozott létre,  művészete korábbi periódusainak termését új művekkel gyarapította, amelyek szervesen kötődnek korábbi műveihez, ugyanakkor új festői leleményekkel gazdagították világát. Később is érvényes volt rá az, amit 1990-ben – amikor négy évtizedes izraeli s még az előtt hatévnyi svájci távollét, azaz majd fél évszázad után hazatérve első jelentős kiállítását rendezhette meg a budapesti Vigadó Galériában – Udvardi Erzsébet ezekkel a szavakkal fogalmazott meg: „…ez a festői hang tele van izgalommal, feszültséggel, vibrálással. Olyan átélésekről tanúskodik, amely a lét, az élet, az univerzum nagy hullámzásait képes egy négyzetnyi mezőbe kényszeríteni. Az ő látványiban mindig drámai erő van, amellyel a természet monumentális hatalmasságát számunkra közvetíti.”

Fotó: Schäffer Ádám

Munkássága mindig is sokrétű volt, ahogyan élete is igen fordulatos, ha úgy tetszik, igazi művészregénybe kívánkozó történet Budapesttől Genfen, Zürichen, Izraelen, Párizson át újra csak Budapestig. Festészeti tanulmányait  1940–44-ben Budapesten folytatta, mestere Gallé Tibor, Sárkány Lóránd, Istókovits Kálmán, Koffán Károly és Bernáth Aurél volt, diplomát viszont már – miután csodával határos módon megmenekült a holokauszt poklából – a genfi Ecole des Beaux Arts-ban szerzett 1945–46-ban Herbert Theurillat és René Guinard növendékeként. Művészi fejlődésére döntő hatást gyakorolt 1955-ös olaszországi tanulmányútja, amelyet már Izraelből tett, s amely annak a tudatos felkészülési folyamatnak a része volt, amellyel az üvegművészet legnemesebb tradícióit és technikai fogásait megismerte a ravennai Szépművészeti Akadémián, ahol az igazgató, Teodoro Orselli volt a mestere. E tanulmányútról visszatérve rendkívül igényes és sokat foglalkoztatott üvegművész lett, aki Izrael szerte zsinagógák és különböző közintézmények üvegablakait tervezte meg, vitelezte ki – e műveinek felkutatása, dokumentálása a nevét viselő alapítvány feladata lesz.

 

Minden festői technikában otthonos volt, az olajfestés mellett közel állt hozzá az akvarell. Mindig is felkészülten rajzolt, ceruzával, tussal egyaránt, s amint a kiállítás érzékelteti, a nyolcvanas évek második felétől hegesztett, absztrakt vasszobrokat is készített.  Munkássága mindegyik szelete ugyanannak a belső erőnek, lendületnek köszönhetően alakult, amely egyszerre nevezhető adottságnak, a tanulmányok során, mesterei segítségével megszerzett felkészültségének és annak a morális tartásnak, amely valószínűleg szorosan kötődik az emberként, közép-kelet-európai polgárként megélt nehézségek legyőzéséhez. Joggal mondhatta tehát: „Semmit sem csinálok hétköznapi módon. Ez egy kreatív erő, ami állandóan működik az emberben, állandóan lüktet, és ez az, ami visszaadja az életerőmet, az életkedvemet…”

 

Fotó: Schäffer Ádám

Műveinek két nagy csoportja is érzékelteti, hogy Szilárd Klárához mindig közel állt a természet, sőt az intenzív testközelséget kedvelte. Izraeli évei alatt lenyűgözte őt például a sivatag, az első élmény után újra és újra visszatért ebbe a sokak elképzelése szerint egyhangú, valójában azonban végtelenül gazdag világba, melynek ihlető és inspiratív hatása végig vonul egész festészetén. Hasonló módon festette, rajzolta évtizedeken át több földrészen szerzett benyomásai alapján a fák gyönyörűséges világát. A sivatagot illetve fákat ábrázoló műveinek egy része különös természeti jelenségeket mutat be szuggesztív erővel, amelyek a művek más részén szürrealisztikus motívumtársítások részeként jelennek meg: a sivatag sziklatömbjei Párizs házaivá válnak, a fatörzsek alakzataiból sosem volt lények formálódnak, az őstörténet talán sohasem volt állataiként vagy éppen az álmok, látomások fenyegető szörnyeiként. A művek harmadik csoportja pedig, amely pontosan azért nehezen körülhatárolható, mert a pálya indulása óta kíséri Szilárd Klára munkásságát, azokat az elvont struktúrákat helyezve a középpontba, amelyekben legfeljebb közvetett utalások találhatók a látható, megtapasztalható világra. „Mivel nem szenvedhetem a monotóniát és az ismételgetést, igyekszem magam szakadatlanul megújítani, mind témáimban, mind kifejezési módjaimban” – mondta egyszer stílus- és hangváltásairól. A 2010-es évek első felében a korábbi naturalisztikus, de erősen összefogott, tömörített motívumokat tovább absztrahálva immár teljesen elszakadt a direkt látványtól, és absztrakt kompozícióként, vízióként fogalmazta meg mondandóját. Az alapelemekig ásott le, hogy a lebontott világ egyes részeit újra összerakja, az egyes elemek helyét a makrokozmoszban újra kijelölhesse. Rendkívül dinamikus, expresszív alkotásainak intenzív színvilága, a különböző tér- és időrétegek egymást ellenpontozó hatása az utóbbi évek kortárs magyar művészetének figyelemreméltó alkotásaivá teszi ezeket a képeit.

Titkok? Sejtések? Látomások? Lelkiállapotok? Elemi élmények? Alighanem hol ez, hol az jelentette a mozgatórugót, az ihlető forrást vagy éppen a festés megkezdésére ösztönző motivációt ezeknél a műveknél. Jelei vezethetnek az idő, a tér mélységes mélye felé de megnyithatják a teret a kozmosz végtelenje felé is, és aligha kell hozzá túlságosan nagy asszociációs képesség, hogy a mélységek és magasságok kutatására induló festőt követve a formák világában felfedezhető különböző minőségeket az emberi lélek világának végtelenségével vagy éppen a képek festője által megélt világ történéseinek szinte feloldhatatlan ellentmondásaival állítsuk párhuzamba.

 

Fotó: Schäffer Ádám

Az egyik oldalon alighanem éppen a világ minden irányú végtelenségének, sokszínűségének az inspiráló hatása határozza meg, rajzolja körül képei születésének a forrásvidékét, a másik fő meghatározó elem pedig a zene kifejező ereje iránti nyitottság lehet, amely Szilárd Klárát egész életén keresztül jellemezte. Voltak évtizedek, amikor a zene a szó szoros értelmében meghatározó jelentőségű volt az életében, ez az élményanyag meghatározó módon színezi át a legutóbbi évek festményeit, és nemcsak az olajképeket, de az akvarelleket is. Az utóbbiaknál akár külön vizsgálódást is megérdemelne az a kompozíciós módszer, ahogyan meghatározza a mű alap- vagy központi motívumát, színvilágát, amelyre azután a szerkezet egészét felépíti az ismétlődő, variálódó részletek, szólamszerűen visszatérő motívumok, színegyüttesek teljességéből. Hogy miről is beszél ez a muzsika, akarom mondani, a zenei élmény iránt nyitott alkotó, a képek festője, s miről szólnak a kiállítás művei? Természetesen sokféle dologról, már csak azért is, mert a kép távolról sem mondható még késznek, amikor a festőállványról lekerül – ha be lehet fejezni egyáltalán, akkor a néző képzeletében fejeződik be. Éppen ennek a ténynek megfelelően szól azonban a többek között s talán legelsősorban arról, ahogyan a művész maga fogalmazott egyszer, hogy „az alkotás rejtélyes folyamat, szinte öntudatlan, majdnem lehetetlen definiálni…”  Mindenesetre „olyan tevékenység, amely képes – annak tehetségétől függően, aki gyakorolja – kifejezni a szépséget, olyan szépséget, amely érinti az örökkévalóságot.” S ennél tömörebben Szilárd Klára emlékkiállításán aligha lehetne összefoglalni a művek sugallatát.

 

Széphárom Közösségi Tér,

2018. január 4–27.

Print Friendly, PDF & Email
2018-01-15T12:07:18+00:00 január 15, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!