Mentén – Tolnay Imre kiállítása

Gyenes Gábor

Ahogy a kiállítás címe, úgy a kiállított alkotások is egy meghúzódó hiányt, valami vagy valaki abszenciáját sejtetik. Amint elolvassuk a „mentén“ szót, azonnal megfogalmazódik az ontológiai mélységű, bár meglehetősen egyszerű, sztereotip kérdés: vajon mi mentén? És ez a hiányérzet a különböző technikákkal készített síkbeli és térbeli, időben kimerevített, de alkotói-gondolkodási folyamatot modellező, processzműveket szemlélve egyre csak erősödik. Keressük, kutatjuk, nyomozzuk, hogy kinek, kiknek a tárgyait viszi a csónak, kié a csónak maga, ki hagyta a keréknyomokat, ki lakja és ki lakta le az omladozó, düledező falakat, ki verte le a sárba a színes cölöpöt, s ki köpte ki a többször megfotózott rágógumit? Néha olyan érzésünk van, hogy réges-rég nem járt senki a tettek konzerválódott színhelyén, de előfordul, hogy a nyomok frissessége szinte szembefröccsenő.

Nyomozásunk során a gyanúsítottak száma egyre nő, s a konkrét „elkövető” megtalálását az is nehezíti, hogy némely esetben a nyomok több tetteshez, több rétegben felfejthető potenciális megoldásokhoz vezetnek. Sok esetben a teljes emberi civilizáció, az emberiség jelenlétének hiánya tátong a műveken. A pusztulást sejtető struktúrák izgalmas látványa néhai ott jártakat, lakókat, tehát valaha volt életteret, generációk emléknyomait körvonalazza bennünk. Kik járhattak itt, azaz kik lenyomatai ezek a művek?

 

Tolnay Imre: Napló, 16_10_4

Az autószélvédőkre festett pasztózus-rusztikus, expresszív tájképeken látható keréknyomok – bár egyértelműen mozgás által jöhettek létre – nehézségük, darabosságuk okán mégis statikusnak, közegeik elhagyatottnak, tehát némileg időtlennek hatnak. A hordozóanyag egy pillanatra ugyan enged asszociálni a ready-made műfajára, itt, ebben a kontextusban mégis inkább a szemét, azaz a funkciójától, tulajdonosától megvált gazdátlan tárgy gondolatát ébreszti bennünk. Kié lehetett a jármű, s kik jártak előtte az úton?

 

Tolnay Imre: Reggel, 2017, akril, vakolat, autószélvédő, 70×140 cm

Az exodus installáció és kísérő képei kapcsán a hiányzó elem konkrétabb: a csónakban látható személyes tárgyak a 70 évvel ezelőtti felvidéki kitelepítés áldozatait szimbolizálják. Mai népvándorlásokkal terhelt világunkban számos aktuális olvasata is adódik az installációnak. A csónak kettős szimbólum, jelentheti a reményt és a hánykolódást, a szabadságot és a kiszolgáltatottságot, az intimitást és a személyes tér feladásának kényszerét. Tolnay installációjában a csónak egyértelműen a kényszer, a determináltság, a sors mementója. A falakon a jelképes vízi jármű szituációs fotói, több értelmezésben való megszemélyesítéseinek nagyméretű fotóprintjei.

Az emeleten látható művek két témakörbe csoportosulnak: a finoman áttetsző szövetű ponyvával takart homlokzatok és fólián keresztül fotózott belső terek fragmentumainak (Civilizációs engramok) szemet gyönyörködtető sejtelmes látványa a főszerepbe állított rágógumi abszurdjával, mégis klasszikus natura morta variánsaival (Napló 2016–2017) találkozik itt. A printeken látható architektúrákat takaró anyag egyszerre védelmező és szemérmes (2,5 dimenziós építészet). Ebben a ciklusban is érződik az elidegenedés, eszünkbe juthatnak a nem-terek, a felújítás-felülírás aktusa, a változás jelenideje mégis pozitív, reményteljes érzéseket kelt bennem. Mintha itt már valaki, vagy valakik kármentésbe fogtak volna.

Tolnay Imre: Civilizációs engramok 10, 2016, c-print, pausz, 40×60 cm

A Napló című sorozatban egy rágógumi organikus formáját tekinthetjük meg több látószögből, drámaian, színpadiasan megvilágítva, finoman expresszív gesztusvonalakkal, a felületet szelíden felsértő, roncsoló beavatkozásokkal, felülírással és egyéb hétköznapi lenyomatokkal (kávéscsésze, borospohár) kísérve. Ezeket a kompozíciókat – egy éles, de festői horizont, tudatosan domináns méretű sötét háttér, éles fényben a főszereplő – már csak a caravaggiói és baconi hagyományokat tekintve is – egyértelműen figuratívnak, ugyanakkor misztikusnak és szürreálisnak olvassuk. Tolnay Napló-sorozatában a figura pozíciójában egy profán tárgyat látunk, amely közvetve: a fogak lenyomatával idézi az embert csupán. Itt mégis kitüntetett figyelemnek örvend, valamiképp megszentelődik.

 

 

Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely

2017. 12. 13 – 2018. 1. 27.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-01-23T19:25:56+00:00 január 23, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!