Három ajtó – Koller Margit kiállítása

Paksi Endre Lehel

A látogató bejött egy ajtón, ami három; most ebben a térben van. Ez egy ismert tér, többen bizonyára nem először vannak itt, hanem visszatértek ide. Igazi euklideszi tér ez, vagyis a tömegvonzás és az időjárás adta keretekre kifejlesztett építészeti eljárások közül azokat alkalmazta, amelyek az anyaölszerű barlang vagy a sárépítészeti tyúkól kedves, ámde beomlani hajlamos hajlásai helyett az immateriális, az anyag fölött a konceptuális szférában lebegő, emiatt többek tekintetében magasztos vagy egyenesen szent, mert viccből újrakitalálhatatlan mértan elveit rántják le az anyagba. Magyarán, egy téglatest határolja mindannyiunk testének terét, köznapi beszéd szerint kockában vagyunk. S mivel a kocka a mulandó porról eltereli a figyelmünket az imént kis vonalakban vázolt származása miatt, ezért a látogató, ha nem először van itt, hanem visszatért ide, akkor föltehetőleg azt képzeli, hogy ugyanott van, mint a múltkor, mert a téli csapadék nem szivárgott be a barlang boltozatának a víz áthatolása szempontjából a legkisebb ellenállás felé törekvése által meghatározott rétegjei között, hogy nagy darabokat leválasszon abból; illetve a betáncoló falú tyúkólat nem kellett újrapaticsolni, nád helyett zsúppal fedni, mert éppen az volt kéznél. Az ember hajlamos ilyenkor elhinni, ha már ennyiszer látja ugyanazt a teret állni, miközben ő meg már öregszik, és a nevezett térbe vezető lépcsők megnyúlni kezdenek, hogy e Parthenon-fríz terem: ugyanaz. Az ajtaja, amin bejövünk, az is, mert már volt. Kiszállt a téridőből, azaz térré absztrahálta magát, mert az időt lerázta magáról, mert a nem e világból való mértan alapján, a három egymásra merőleges tengely mentén hirdeti fennen, hogy kocka: nézzék csak! Ott az egy sarok, ez nem más, mint a három egymásra merőleges tengely!

 

Látják már, hogy azt képzelik, hogy e tér ugyanaz? Kicsit sok ilyen jellegű térben tölt az emberiség maga szerint szerencsésebbiknek gondolt fele időt, kicsit túlzott erejű az ingatlan értékébe vetett hit is – a biztosítás nem terjed ki földrengéskárra. Kevés a tyúkól stílusú irodaház is, nagyon. S míg az időt töltjük ezekben, sosem arra gondolunk, hogy telik az idő, mert az ilyen terekben eltöltött időt nem telő időnek, hanem valami másra fölhasználandó időnek tudatosítjuk, vagyis nem tudatosítjuk, a feladatnál maradunk, ami mindig kifelé meg elfelé fog tájékozni bennünket éppen az erre használt térből valami egyéb felé.

Az örök érvényű kockaépítészet hatása leginkább ahhoz fogható – most már annyira ideges kezdek lenni, hogy azt gondolom, olyasmi – mint a magas travertintalapzatra, elérhetetlen héroszi magasságokba gépi erővel fölpakolt, hetven éve elszenderült fővárosi polgármester bronzszobráé. Maga a statika! Az élet berúgott kamaszos szeleburdiságának, a szeszélyes időjárásnak, kiszámíthatatlan villámcsapásnak mind ellentmondó, azok káoszának irracionális működésétől független, külső, más világi, ezért biztos pont, amely előtt illik kicsit letérdepelni legalább. Mert te mulandó vagy, de vannak nagy polgármesterek. Mert ki-bejárkálsz a Parthenon-fríz terembe, de ez még akkor is lesz, ha te már nem, mert már volt is, mielőtt még megfogantál. Ilyesmiket gondolhat az ember, ha nem szólnak neki, hogy az ajtó, amin bejött, az: három.

Ismétlés nincs, azt nem lehet, ismétlés nincs, azt nem lehet, ismétlés nincs, azt nem lehet, minél többször mondod, annál inkább szétesik az értelme: kiderül, hogy nem volt igaz először sem. Koller Margit ebben különbözik a szép hagyományú ready-made realizmustól, azaz, amikor egy az egyben szobrászilag újracsinálnak egy environmentet, a Fischli–Weiss-páros nyomán, majd utánuk az installációművészetben sokan, olykor a más anyagot felületekkel meg is mutatva. (Lásd Koller Margit diplomamunkáját is, az eggyel beljebb található térben megkettőzött másik ajtópárossal.) De Koller Margit nem reprodukál tereket más terekben, hanem az adottban ismétel, mint Pauer Gyula és Can Togay a Cipők a Duna-parton című emlékműben, ahol ők egy múltbéli pillanatot fagyasztottak jelenvalóvá – amíg a vascipők el nem rozsdállnak. Koller Margit azáltal, hogy rendszeres visszajáróként a terembe, mozgóképi anyagot rögzített egy és ugyanazon mértani pontból az ajtóról és ami rajta a külvilágból látszik, és ebből elkészített egy videomontázst, arra hívja föl figyelmünket, hogy az építészetben tartózkodásunkkor elvonatkoztatunk az adott fizikai jelenlét változó körülményeitől. Az egy helybe letett kamera time-lapse-szerű mozgóképe, amely félúton áll az állókép és a mozgókép közt, tökéletesen arra alkalmas, hogy szembe állíthassuk a változót a nem változóval, mert ezek e képsorban egymást definiálják (ennek Csáky Mariann is mestere). A fénykörnyezet és a szövetekbe rendeződő élőlények alkotta természet örök önmagába alakulása kontrasztot képez az öröknek képzelt statikus elemekkel, és a bennünk élő koncepcióját az öröknek újragondolásra készteti. Nem az éppen a biztos pont, amiből az ember néz kifelé? A szempont, ami még egy kockaépületben is hajlandó csak az idő múlásának átengedni magát, azaz felhőkön merengeni a feladat végrehajtása helyett?

 

Ráadásul Koller Margit ezt a kontraszt alapú figyelemfölhívást helyezi a lehetetlen ismétlés kereteibe, azáltal, hogy a fizikailag jelen lévő ajtó mellé, a vele szomszédos falra egy az egyes méretben vetíti e montázst. Vagyis a time-lapse időmúlásra figyelmet átbillentő hatását aktualizálja egy olyan téri pont létrehozásával, ahonnét tudunk az ajtó képe és az ajtó képe közül kibontakozólag választani (processzuálisan), amíg elfordítjuk a fejünket, vagy teszünk néhány lépést a három ajtóban. (Mert még egy további falon Koller Margit tovább fokozza a lehetetlen ismétlést, más anyagból, de egy az egyes méretben, a dróthálóból készült árnyékvető árnyékában.)

 

Már annyira régen nézem ezt az ajtót, hogy egyre kevésbé tűnik értelmesnek. Már a szemem is hozzászokott a színkontrasztokhoz, és a fénykörnyezet, amiben található, mintha elkezdené az egyszínű felületeket szétbontani, azaz nem is, az csak a három színt érzékelő receptoraim a retinában, piros, zöld, sötétkék pointillizmus. Ez vibrál! Vagy inkább egy ceruzarajz, lévén monokróm. Lehet, hogy valójában csak fényből van, próbáljuk ki.

Ezért öröm itt lenni ma, ez nem egy mai vita. Fölkacagva olvasom egy hálózati napilap egyik bekezdésében, ami nem erről szólt, de egy ilyen állítást magának a témája alátámasztásához megengedett, hogy I-ten tudományosan bizonyítottan nincs egy ideje. Azért kacagtam magamban, mert egy hasonló elérésű cikkben éppen hogy a jelenleg legokosabbnak elismert élő ember, Steven Hawking abbéli reményét fejezte ki, hogy lesz még ideje arra, hogy fogja tudni cáfolni I-ten létezését. Önök nem tudom, melyik tudományterületek mely eredményeit tekintik elfogadhatónak, de ha az emberi koponyák konszenzusában hisznek, akkor is van egy rossz hírem. Ugyanis aminek a cáfolata tudományos tény – és ennek már több évtizede, hogy ez bekövetkezett – az éppen a közönségesen nevezett valóság; abban a fölfogásában, hogy függetleníthető volna az emberi tudat nézőpontjától, tehát nemcsak attól, hogy mit tudunk megmérni a három tengely mentén, hanem attól is, hogy ezt a mérést mikor, milyen céllal és szempontból tesszük.

 

Epreskert, Parthenon-fríz terem

2018. február 13–24.

Print Friendly, PDF & Email
2018-02-22T13:00:25+00:00 február 21, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!