Life is Techno – Puklus Péter kiállítása

Abafáy-Deák Csillag: Jelek a Földről

Puklus Péter legutóbbi fotókönyve, az Epic Love Story of a Warrior, mint egy kiállítási darab fekszik a pulton a kiállítóterem bejáratánál. A könyv egy fiktív kelet-európai család perspektívájából kalauzol át a XX. századon. A kiállítás ennek a monumentális fotósorozatnak a szerves folytatása, amiben ezúttal a történetmesélés mellett a térbeli kísérleteké a főszerep. Puklus a kolozsvári szcéna alkotói által követett utat járja, nosztalgia nélkül. A kolozsvári művészek érzékenyen reagáltak a helyi társadalmi-kulturális közeg kihívásaira. A történelem és az emlékezet mechanizmusaihoz, az átmeneti korszak kétértelműségeihez vagy az ideológia változásaihoz éppen úgy reflektáltan viszonyultak az alkotásaikkal, mint ahogy a művészettörténethez vagy a festészeti hagyományokhoz. Puklus is “Földön élő és alkotó”, mint Mircea Cantor, Adrian Ghenie vagy Victor Man.

Puklus fotói szoborként jelennek meg, kváziszobrok, mementók, emlékművek. A fotókban egyszerre fedezhetünk fel kritikai és lírai konceptuális tendenciákat. A család mint a társadalom alapvető egysége elemeire esik szét, kohéziója csökken vagy nincs is. Mintha a művész azt közölné velünk: Techno is my life design. Soft feel. Szembesíti magát a hős apával, a hős anyával. A heroizmussal. Hőstelenít, pátosz nélkül. Ebben segít a techno, amelyben ott van a jazz ereje, de végtelenített, ismétlődő egyszerűsége is. A jelképek összefonódnak, a sarló és kalapács jele mellett a horogkereszt motívumot is látni vélem (A szoptató kalapács, 2018). Puklus táblái nem a Mózes törvényeit tartalmazó táblákat idézik meg. És nem is a Szent Családot. Profánul kezeli a családi jeleneteket, pillanatokat, történéseket. A Piszkos trikó is jelzi, a világ nem bonyolult, csak érteni kell a nyelvét, a jeleit, a gesztusait. Izzadtsággal vagy izzadtság nélkül. A spirál mint a végtelen jele fogságba kerül (Az élet spirálját fogó kezet fogó kéz, 2017). Róka fogta csuka. A Mit is tanítsak? című fotó is szembesítés, még nincs szőrszál a fiatal gyermek arcán, ám utánozza apját, borotválkozna, borotvahabot kent az arcára. Úgy tesz, mintha felnőtt lenne. Néhány táblával arrébb látható a Romboló. Ismét a kalapácsos ember. Nem Bíró Mihály vörös kalapácsos emberét látjuk, inkább annak pszichedelikus változatát, illetve parafrázisát. Akár egy horror film jeleneteként is értelmezhetjük a művet.

Részlet Puklus Péter Life is Techno című kiállításából, Trafó, 2018
Fotó: Surányi Miklós

Turgenyev: Apák és Fiúk c. könyvének egy lapja, ismeretlen eredetű rajzzal – szintén idézetként van jelen. A mi korunkban a leghasznosabb a tagadás, tehát mi tagadunk – mondja a regény főhőse, a „nihilista” Bazaro. Puklus szelídebb módon fejezi ki, hogy esetében nincs szó tagadásról, nihilizmusról. Nem tagadja, hogy a generációk közti szakadék, érdek- és értékellentétek mindennapi életünk részei. Másként tagad. Szembesül a hőskultusszal, túllép rajta. Az építész (2018) portréja romantika nélküli, olyan személyt látunk, aki bár a tudatos jövőbe lát, de nem hiszi, hogy képes megszerkeszteni magában a harmóniát. Racionalizmusa nem engedi, hogy romantikus legyen. Puklus Ceaușescu portréja (2015) láttán nem Oidipuszra gondolunk, aki önként vájta ki szemét a vérfertőző kapcsolata miatt, hanem a diktátor és felesége kivégzésének egyenes adására. Itt portréja is falhoz állítva.

Részlet Puklus Péter Life is Techno című kiállításából, Trafó, 2018
Fotó: Surányi Miklós

Részlet Puklus Péter Life is Techno című kiállításából, Trafó, 2018
Fotó: Surányi Miklós

Puklus nem elégszik meg a „kőtábláival”. Kváziteret is létrehoz, sarkosat, bár nem sarkosan fogalmaz. Bepillantást enged a műhelyébe, a tintarajzok vázlatok, építkezések, építőkövek világába (Vázlatok A hős anyához, 2017), miközben olvashatjuk: Life is Techno, és hallgathatjuk a zenét, igaz, a másik oldalon 444_hangOver_220 (2017). Járunk-kelünk, térülünk-fordulunk. Körforgás ez, metamorfózis. Fiókokat húzunk ki, és tolunk a helyére, mintha valamit keresnénk, mintha valami hiányozna az időből (Fiókok, 2016). Mintha nem lenne saját szobánk (Virginia Woolf). Mintha mindig kettős térben és kettős időben élnénk. A falon (a rácson) túl és innen. Nincs már berlini fal, de léteznek az emlékezés falai, rácsai. Még akkor is, ha ezek a rácsok átláthatók. Látjuk önmagunkat innen is, onnan is. Személyes világunk bensőséges tereit egy globalizált világban. A család eltűnését, egy család hiányát. Az idő és tér átjárhatóságát veti fel Puklus, és transzcendenciájuk mibenlétét keresi-kutatja. A techno csapdájában.

 

Kölüs Lajos: Emlékszilánkok

A kiállítótérbe lépve olyan érzésem támadt, mintha egy felvonulás végén lennénk, a transzparensek a falnak, kerítésnek támasztva várják további sorsukat. Gyerekkori emlék, a disznóvágás néhány pillanata is előjött, amikor a tisztára mosott félajtóra kerül a sárga bőrű tetem, kezdődhet a feldarabolás. Nicolae Ceaușescu kiszúrt, kivájt szeme erős indítás, jelzi a kort, az időt (Ceaușescu portréja, 2015). Ez nem az igazság pillanata, inkább nyílt véleménynyilvánítás. Kiterítés is ez a kiállítás. Mintha kártyalapokat terítenénk ki, rajtunk a sor, hogy színt valljunk, a győzelem jegyében.

Puklus Péter: Mit is tanítsak? 2017 / Fotó: Kölüs Lajos

 

Puklus Péter fényképei akár koporsódeszkákon is lehetnének. A végső tisztesség megadása előtt. Torlódnak az emlékek, többnyire feldolgozatlanok, muszáj kibeszélni őket (Turgenyev: Apák és Fiúk c. könyvének egy lapja, ismeretlen eredetű rajzzal). Nem azért, mert vállalhatatlanok, hiszen Puklus emberi dimenziókat rak össze, kerítést fon, amelyen nem lehet ujjunkat végig húzni, mégis szúrja a bőrünket, mert a képek szilánkok is. Lehet, hogy zongorabillentyűket látok? Hangolás kérdése az egész (Az építész, 2018), mintha Doctorow A vak zongorista című regényében járnánk, szeméttelepen, a hulladékok között. Ki sem kell lépnünk a házunkból, és a gyűjtőszenvedély nyomán minden kacat, felesleges holmi révén a világ végét éljük meg. A gyűjtés így válik a pusztulás jelképévé. A világ töredékesnek és esetlegesnek hat. Emlékszilánkok sorfala előtt állunk. Értjük Puklust, ha másik országban is született. A kollektív traumákkal teli korra emlékezik hol lírai, hol drámai önvallomásával.

Elmondhatók, megtalálhatóak az emlékeink (Fiókok, 2016)? A fiókok üresen tátonganak. A jelenben alig értjük meg egymást, nincs időnk a másikra figyelni. A családi emlékezés Puklusnál kísérlet a közös emlékezésre. Mintha a néző arra lenne ösztökélve, hogy építse meg a saját emlékezés falát, miközben a művész a családra figyel és emlékezik, közben a világra is figyel, sőt saját magára is. Beszélgető füzetet hoz létre a képeivel, mint Babits Mihály, amikor elvesztette a hangját. Puklus a képírást választja, közben kísérletezik, installációi bővítik az emlékezés terét, a mába tolják a néző tekintetét és fülét (Dugásjel, 2017).

A képek sorrendje véletlennek hat, de nem az. Ritmusa van, lélegzetvételi pillanatokat iktat be Puklus, hogy szemünk és agyunk a képi látványhoz igazodjon (Szoptató kalapács, 2018). A fal mozdítható, elemeire bontásával a művész az ideiglenesség látszatát kelti, semmi sem örök, minden mozdítható, minden eladó. A kiállítás másik tere rácsokkal elválasztott tér. Egy mondat nehezen kibetűzhető sora, neoncsövekből összeállítva az egyik rácson: Life is Techno. A másik rácson egy fejhallgató, zenét hallgathatunk: 444_hang Over_220. Mintha be lennénk zárva, mindegy, hogy a rács melyik oldalán állunk. A megosztott tér a művészi alkotás műhelyébe visz, a próbálkozások falához. Skiccsorozat felel a rácson túli világra (Vázlatok A hős anyához, 2017, 63 tintarajz). Emlékezés ez is. Puklus játszik az emlékezéssel. Tükröztet. A világtól elfordulni, a külvilágot önmagából kirekeszteni képtelen ember gyötrő magányát jeleníti meg. Zargatni meri a nyájat. Puklusnak nincs küldetéstudata, de emlékezéstudata igen. Nem megtéríteni akar, csak emlékezni. Számára ez önként vállalt kötelesség.

 

 

Puklus Péter: Life is Techno

Trafó Galéria

  1. 1. 20. – 3. 11.
Print Friendly, PDF & Email
2018-03-01T15:53:38+00:00 március 1, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!