Ego ornamentika – Varkoly László kiállítása

Kozák Csaba

A kiállítás címe Ego ornamentika, míg Varkoly László a falon szereplő válogatott sorozatát a „Novus Ordo Seclorum” idézettel jegyzi. Ha jól értem, akkor az „ego ornamentikája” nem más, mint a művész pszichéje szeméremtestének mutogatása, annak díszített, tupírozott megjelenítése, figurális ábrázolása, reprezentációja. Ugyanakkor a „Novus Ordo Seclorum” latin idézet „A korszak új rendjét” jelenti (új világrendnek is szokták fordítani), ami az Egyesült Államok nagy pecsétjének hátoldalán –  annak 1782-es első tervezetén – olvasható, míg ugyanezt az idézetet nyomtatják 1935 óta az USA egydolláros bankjegyének a verzójára.

Varkoly László képzőművészt még a nyolcvanas évek első feléből ismerem, mondanám, hogy „képben vagyok”, de Varkoly mindig képes meglepni valami váratlan konceptuális-vizuális élménnyel, akármennyire is következesnek tűnő a pályafutása. A kísérletezésben is következetes volt, hiszen újabb és újabb tematikákkal, anyagokkal, anyagpárosításokkal jelentkezett. Volt punk és „új vad”, akciókat és performance-okat  mutatott be, erőteljes ecsetcsapásokkal dolgozó, gesztusokat is felvonultató festő, papírmasszából konstruált pl. békát-tücsköt ábrázoló, festett felületű szobrokat, nagy méretű, kültéri amorf  plasztikákat, installációs rendszereket komponált, polírozott felületű kő-, márvány-, mészkő szobrokat hajlított organikus rendbe – sorolhatnánk.

A legutóbbi tárlatára az elmúlt két évben készült, válogatott anyagot hozott „A korszak új rendjét” hirdető sorozatából. Kis, közepes és nagy méretű munkái között van itt három fekete-fehér (és a köztes színátmeneteket is tartalmazó) szénrajz, négy hiperrealista (de nem fotó alapú!) papír-akril festmény és tizenhét színes monotípia.

Mindegyik mű részletgazdagon, porózusan kidolgozott. A munkákról akarva, akaratlanul is eszembe jut Varkoly 1984-es – azaz 34 évvel ezelőtti – csillag tonzúrája, amikor is a művész a fejét úgy borotváltatta le, hogy a maradék hajcsomók csillagok alakzatát rajzolták ki a fejbőrön. Ez akkoriban egy mérhetetlenül merész és következetes tett volt. Varkoly nem azonosulni akart másokkal, nem szándékozott semmilyen csoportosuláshoz tartozni, hanem a saját útját járva egyszerűen beintett a hatalomnak, a hivatalos művészetnek, így tagadva meg a kor értékrendjét. Eszembe jut róla a kor egy másik kultikus figurája, Baksa-Soós János, a Kex együttes frontembere, aki nem átallott egy keresztben fehér-rózsaszín csíkos nadrágban kimenni az utcára. Nem színpadi jelmezről volt szó, hanem hétköznapi viseletről. Mindkettőjük jelenléte irritálta az utca rendőreit.

Varkoly minden legutóbb kiállított művének alanya és tárgya, főszereplője maga a művész, aki a saját önportréját rajzolja-festi meg végtelen érzékenységgel és expresszivitással. Arcai eltorzultak és groteszkek, düh és fájdalom, kétkedés és kíváncsiság, félelem és fásultság, kín és szenvedés járja át azokat. Arcai egy életérzés megannyi stációja. A fejek sohasem sincsenek „normál” pozícióban, a művész fekteti, megcsavarja azokat, alulnézeti képet nyújthatnak, egyszóval: ezek nem egy mosolyalbumhoz készültek. A borostás, szakállas arc eltorzul, grimaszt vág, a szájak makacsul összezártak, az ajkak dacosan egymáshoz préseltek, vagy éppen a fogsort mutogató nyitott száj sikolyt, kiált, üvölt. Varkoly – a szó fizikai értelmében is – nyelvét ölti a világra.

A fekete-fehér grafikák mérhetetlen aprólékossággal vannak kidolgozva, akárcsak a főleg vörös-kék-sárga-zöld színekben tartott monotípiák (itt jegyzem meg zárójelben, hogy a monotípiákon a párhuzamos barázdákat egy fésű fogaival sikerült kialakítania), míg a festmények koloritása pazar, dübörgő. Az arc mindig a kép magjába van helyezve, onnan kibillenthetetlen, ám számtalan fragmentum, motívum gazdagítja azokat. Az ego ornamentikájának a kellékei gyakorlatilag talált tárgyak. A megannyi kütyü között találhatunk szemüveget, bilincset, nyílvesszőt, pántot, horgolt terítőt, poliposan az arcba kapaszkodó fekete szörnyet, ami eredetileg egy női cipő díszítő kelléke volt. Ebben a kontextusban viszont minden átértelmeződik, új és fenyegető jelentést hordoz.

Ennek a képanyagnak az üzenete számomra megidézi Aldous Huxley leghíresebb regényét, a Szép új világot. A Londonban 1932-ben megjelent mű a disztónia – azaz a negatív utópia – műfajába sorolandó. A 26. században játszódó történetben a társadalmat kasztrendszerekre osztják, a korlátlan szexualitás és a drogok válnak az öröm forrásává, miközben megszűnik a család fogalma, kiiktatják a kulturális sokszínűséget, a másságot, eltörlik a művészetet, az irodalmat, a vallást és a filozófiát.

Varkoly – akarva, akaratlanul – erre a műre (is) reflektál. A művész nem áll le mikrovilágunkkal foglalkozni, nem kísérti meg az aktuálpolitika. Jóslata egy fenyegető jövőt vetít elénk, és teszi mindezt egyetlen arc mimikájával, rezdüléseivel. Próféciája globális méretet ölt, hiszen pontosan tudja, hogy Amerikában már olyan kísérleteket folytatnak, hogy chipeket ültessenek az emberbe. Teszik ezt azzal a hamis magyarázattal, hogy milyen nagy dolog lenne, ha például egy baleset esetén azonnal tudnánk az alany vércsoportját, gyógyszerérzékenységét, allergiáit, lakcímét, rokonságát, stb. Ez elsőre talán hasznosnak tűnhet, csakhogy ezeken a bizonyos chipeken ugyanúgy rajta lennének olyan adatok, melyek személyiségi jogokat sértenének, feltépnék az emberek privát szférájának burkát, hiszen vallásunk, pártállásunk, nemiségünk, múltunk-jelenünk-jövőnk titkait is hordoznák. Magyarul: az embert tárgyiasítanák, totálisan kiszolgáltatnák a mindenkori hatalomnak. Azt hiszem, Varkoly László műveivel ez ellen protestál.

 

 

ByArt Galéria,

2018. április 3-ig

 

 

 

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-04-10T13:53:56+00:00 április 10, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!