Karátson Gábor emlékezete – A Magyar Festők Társasága kiállítása

P. Szabó Ernő

Karátson Gábor író, műfordító, filozófus, festőművész a Magyar Festők Társaságának első elnöke volt. 2015-ben hunyt el, alig két évvel később megnyílt az egykori műterméből kialakított Emlékszoba, ahol megtekinthetők művei, személyes tárgyai, és ahol betekinthetünk a művész, író és gondolkodó szellemi műhelyébe. Az ünnepélyes megnyitáshoz több rendezvény is kapcsolódott, három helyen voltak láthatóak bibliai akvarelljei: a Biblia Múzeumban Márk, az evangélikus múzeumban Máté, a Hold utcai református templomban pedig Lukács evangéliumához festett sorozata. A Műcsarnokban szintén tavaly nyílt meg az EGY/KOR című kiállítás, amelynek egyik főszereplője – Gadányi György, Jakobovits Miklós és Blaskó János mellett, Karátson Gábor volt. E rendezvénysorozat záróakkordja a Magyar Festők Társaságának Karátson Gábor emlékezetére rendezett tárlata a FUGA-ban. A nyílt beadású, tematikus megkötés nélküli, elektronikusan zsűrizett kiállításon Karátsont egy műve képviseli, tiszteletadásként. A művön rövid szöveg olvasható: Azt mondják, még élünk. Részlet a muhi csatából.

 

Kováts Albert: Három kijárat, 2015, akril, fa, 60×80 cm / Fotó: Kováts Gergő

Az élőre persze nem kell emlékezni. Közöttünk van, vissza-visszatérő módon találkozunk, eszmét cserélünk a világ, a művészet, a mesterség dolgairól. Karátson Gáborral sok mindenről – mindenről – lehetett beszélgetni. Képzőművész, író, filozófus volt, műfordító és környezetvédő, tényleges börtönbüntetést szenvedett 56-os és a közügyek iránt élete végéig szenvedélyesen érdeklődő polgár. Igazi pesti polgár, mondhatnánk, még akkor is, ha egy idő után egyre kevésbé tetszett neki mindaz, ami a rendszerváltozás után, és annak ürügyén Magyarországon, és elsősorban a magyar fővárosban játszódott. Több mint tíz évig élt a Deák téren, ahol kelet és nyugat, az európai civilizáció és a Balkán, a szó legjobb értelmében vett polgári világ és annak vámszedőinek a világa találkozott. Jellemző, hogy amikor interjút készítettem vele 2006 viharos napjaiban, a békés, nyugodt műtermi világot nap mint nap az utca nyüzsgésével cserélte fel, a saját szemével akarta látni azt, ami történik, s noha a kultúra, a művészet évezredeiben gondolkodott, őszintén hitte, hogy végre gyors változások indulnak el a magyar közgondolkodásban.

Mózes Katalin: Portré, 2011, olaj, pasztell, 120×80 cm

Nem rajta múlt, hogy nem így történt. Interjúnk helyszíneként mindenesetre a műterem vagy az azt környező közterek, esetleg a kocsmateraszok valamelyike helyett sajátos helyszínt választott: kisétáltunk a Duna-partra, s miközben a magyar történelem évszázadainak dicső és kevésbé nagyszerű pillanatait idéző Budai Várat figyeltük, természetesen arról kérdeztem, ami éppen akkor a leginkább foglalkoztatta. De nem volt könnyű a dolgom: az egyik legaktuálisabbnak érzett kérdésre Konfuciuszt idézve válaszolt. A filozófus akkor mondta a következőket, amikor egyik tanítványa megkérdezte tőle, mivel kellene kezdeni, hogy rendbe hozza az összezavart államot. Ő azt mondta, a nevek kiigazításával. A nyegle tanítvány ellent mondott neki. A Mester erre válaszolta a következőket: „Ha nincsenek rendben a nevek / a beszédet érteni nem lehet / A beszéd ahol érthetetlen / nem lehet létrehozni a  műveket sem / A művelődés művei ha célt nem érnek / nincs tere szertartásoknak zenének / Szertartás zene ha nem virágzik / a büntetés a bűn kezére játszik / A büntetés a bűnt ha élni hagyja / azt sem tudja a nép / a kezét-lábát hova rakja”. Mikor arra kértem, fordítsa le mindezt 2006  szeptemberének magyar valóságára, Karátson Gábor azt mondta: a fentiek azt jelentik, hogy csak azt nevezhetjük annak, ami, ami valóban az. Akár tautológiának is tűnhet a mondat, mégis tökéletesen igaz. És persze nemcsak a Gábort akkoriban oly erősen foglalkoztató politikai, gazdasági, közéleti kérdésekkel kapcsolatban, de ami bennünket talán a legjobban érdekel, a művészettel  kapcsolatban is. És ez számunkra, akik közül nagyon sokan átélték a létező szocializmus évtizedeit, amelyekben művészetnek nevezték azt, amit legfeljebb az ideológia szolgálójának mondhattunk volna, de átéltük azt is, hogy a hivatalos művészetpolitika elvárásaival szemben állók, más irányba fordulók is nagyon gyakran műalkotásnak nevezték azokat a próbálkozásokat, amelyek a kurrens európai vagy amerikai áramlatok falatjait csipegették föl s adták vissza megemésztetlenül, alapvetően fontos kérdés az alkotói függetlenség, öntörvényűség kérdése. És ebből a szempontból volt talán a leginkább példamutató Karátson Gábor művészete. Ha úgy tetszik, kényszerűségből kanyarodott a szótól a kép felé, úgy vélte ugyanis, hogy 1956 drámája után végképp hiteltelenné vált minden leírt szó, míg a kép a maga utalásaival, többértelműségével, árnyalt jelentésével hiteles kifejezési eszköz maradt. Az is lehet persze – mert a Képzőművészeti Főiskolára sosem járt, talán nem is járhatott –, hogy jól választotta meg mestereit, művészbarátait.  Nála fiatalabb vagy épp egyidős művészektől, Mauer Dórától, Keserü Ilonától, Major Jánostól tanulta meg a mesterség alapjait, az idősebb mesterek közül Bálint Endre gyakorolt rá nagy hatást, és Bálinton keresztül Vajda Lajos, aki az egyik legfontosabb szellemi és művészeti ős volt Karátson számára Paul Klee, Leonardo és Grünewald mellett.

Barabás Márton: Karátson Gábor arcképe, 1980, ceruza, 35,5×29 cm

És hát, ami a szellemi hatásokat illeti, valóban ne feledkezzünk el a keleti filozófiáról, amelyet éveken át tanított is különböző egyetemeken, s amely a lehető legtermészetesebben illeszkedett számára a biblia világához, amely élet utolsó két évtizedében egyre inkább foglalkoztatta. Akár festőként, hosszú ideig illusztrátorként sem tartozott a legtermékenyebbek közé, ahhoz nyúlt, amit valóban közel érzett magához: a hetvenes évek végén Goethe Faustjához készített hatvannégy lapos sorozatot, több mint húszéves kihagyás után viszont elképesztő bőséggel születnek meg Biblia-illusztrációi: 2002-ben jelent meg 33 képpel Szent Lukács evangéliuma, 2007-ben Szent János evangéliuma 40 képpel, 2008-ban pedig a Jelenések könyve 33 illusztrációval. Mivel nem jelent meg, kevesebben tudnak róla, hogy 53 akvarellt készített a Teremtés könyvéhez, illetve 39-39 lapot Máté és Márk evangéliumához. Szándékosan nem említem most a festőművész periódusait a hatvanas évek elejének szürnaturalista kísérleteitől a festői pálya utolsó periódusának politikai vonatkozású műveiig, hiszen az életműnek erről a szeletéről a Műcsarnok tárlatán átfogó képet kaphattunk.

Karátson Gábor: Azt mondják még élünk (Részlet a muhi csatából), 1972, olaj, vászon, fa, 79×49 cm, Karátson–Granasztói-gyűjtemény

Mondhatnánk – Molnár Péter festőművész egyik képének a címével – ennyi van a Szirakuzai bőröndben. És még sokkal több, mondhatni minden, hiszen ez a bőrönd a művészi képzelet szülötte, nagysága, alakja a végtelenségig változtatható. Karácsony Gábor az ember, a művész sok kollégájával volt kapcsolatban, személyét, munkásságát sokan tisztelték, becsülték, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy mintegy nyolcvanan küldték, hozták be műveiket erre a tárlatra. Jókat, rosszakat, közepeseket, mindenki olyat, amilyet tudott, amilyen van neki. Ezzel kapcsolatban igen érdekesek a sorok, amelyeket Karácsony Gábor jó húsz évvel ezelőtt egyik kollégájának a katalógusába írt: „Ezek megrendítően érdekes ábrázolatok, melyek némelyike csupa fény, ragyogás. Nem azt vizsgálja bennük, hogy micsoda a felület struktúrája, inkább azt, hogy festés közben a felület hogyan strukturálódik képpé. Ami távolról sem ugyanaz. Mert vannak képek, amelyek nem festmények is egyúttal (ilyen például valamennyi kép-jel), és még szép számmal léteznek lefestett felületek, amelyek sohasem lényegülnek át képpé. (Ő) … festékek nélkül szeretne a festés művészetének értelmébe behatolni: úgy érzi föltehetőleg, hogy így jobban meg tudja ragadni a dolog filozófiáját.”

Nos, éppen erről van szó, a dolog filozófiájáról. Meg arról a pillanatról, amelyben megtörténik az átlényegülés, s lefestett felületből kép születik. Méltó tisztelgés a tárlat innen nézve Karátson Gábor előtt, hiszen vannak ilyen művek a falon szép számmal, függetlenül attól, hogy stílusukban, technikájukban, anyaghasználatukban rokonságban vannak-e vagy nincsenek Karátson Gábor művészetével. Veszeli Lajos az Emlékezés köveit állította Karátson hommage-ként kiállított festménye mellé, Nagy Ottilia Diminuendója részleteiben erősen idézi a korai, szürnaturalista korszak műveit. Kováts Albert Három kijárata a közösen megélt, sokszor kilátástalan kort idézi, Mózes Katalin egy vonallal rajzolt profil arcképe az emberi-művészi tulajdonságok egységét sejteti, Kiss Ilona izgalmas, összetett tereivel a sokféle minőségből összerakott kort idézi. Izgalmas terek jelennek meg Sóváradi Valéria és Várady Róbert képein: az előbbién azok a bizonyos megfigyelt terek, az utóbbin napjaink hajléktalanok által „belakott” területei. Beszélhetnék a festői értékekről, a faktúráról például Gál Ádámnál, Dréher Jánosnál, a festői és grafikai elemek egyensúlyáról Pál Csabánál, beszélhetnék a játékosságról Szenczy Zoltán Halak otthonánál című műve kapcsán s persze ha lenne rá lehetőség, beszélhetnék még sok minden másról.

De mindenre nincs lehetőség. Nem hagyhatom azonban említés nélkül az  átlényegülés szép példáját, egy kis méretű rajzot, Barabás Márton munkáját, amely a bejáratnál látható. Nos, annak idején, majdnem negyven évvel ezelőtt egy film, a Boldogtalan kalap kellékeként készült a rajz, amely Karátson Gábor arcvonásait ábrázolja. „Elmentem Gáborhoz, aki akkor a József körút egyik házában, a Baross utca közelében lakott – kommentálja a művet Barabás. Beszélgettünk, lefotóztam. Ezután készült a rajz, ami az egyik mappámban megmaradt. A felhívásra kerestem elő.”

És milyen jól tette!

 

 FUGA, 2018. május 3–22.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-05-14T10:53:07+00:00 május 14, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!