Változó kontextusok értelmezése – Ursula Palla, Szemző Zsófia, Mark Vennegoor és Süli-Zakar Szabolcs kiállítása

Kállay Eszter

Hanneke Frühauf kurátori állásfoglalása szerint a folyamatosan alakuló kommunikációs csatornák ellenére a művészet értéke és szerepe továbbra is maradandó. De hogyan képzeljük el az állandóságot most, a művészet prekarizálódásának idejében, egy gazdaságilag, politikailag és ökológiailag bizonytalan térben? Hiszen egy művészeti alkotás soha nem választható el annak kontextusától. A kiállítás négy művésze egy nemzetközi művészeti projekthez kapcsolódik, amely a Kunstraum Badenben indult 2017 júniusában, és amely szintén az értékek változását, illetve állandóságát helyezi a középpontba.

Fotó: Süli-Zakar Szabolcs

Mark Vennegoor installációja az Inn és a Duna folyón összegyűjtött uszadékfákból áll. A stilizált, nyugodt összképbe rendezett uszadékfák mintegy összegyűjtik és stabilizálják a sodrás, a lebegés, a folyamatos mozgás gesztusát. Az uszadékfákba bele vannak vésve azoknak a földrajzi helyeknek a koordinátái, ahol a művész kihalászta őket a két folyóból. Ezzel az esetlegesség egy globális perspektívába kerül: ha valaki szeretné, a Google Maps segítségével akármikor fel tudja keresni azokat a konkrét helyeket, ahol az uszadékfákat kiemelték a folyókból. A partikularitás érzését erősíti az installációhoz kapcsolódó fotósorozat is: a képeken különböző emberek különböző hidakon állnak, kezükben az installációban található uszadékfákkal. Az emberek névtelenek, az arcuk és a puszta fizikai jelenlétük az, ami a fákhoz kapcsolódik.  A víz sodródásának rögzítése tetten érhető Vennegoor kiállított lenyomatain is. Vennegoor a NAIRS művészeti központban eltöltött residency során a különböző hotelekből kapott vásznakra gyógyvizekből lecsapódó fémekkel készített lenyomatokat. Négy lenyomata más és más alakban lebeg a kiállítás terében: a vásznak kifeszítve, lógva vagy összegyűrve ember és természet viszonyát problematizálják, a gyógyvíz és a fém természetes lenyomata találkozik rajtuk a hotelek steril, tiszta fehér vásznaival. Vennegoor művészeti és gazdaságtudományi háttérrel rendelkezik, és sokszor kapcsolja össze a két területet. A lenyomatokkal emlékeztetni akar minket a svájci Engadin-völgy változó gazdasági helyzetére is. A 19. század végén ugyanis a gyógyvízi források kulcsszerepet játszottak a völgy gazdasági fejlődésében és virágzó turizmusában. A fellendülések azonban váltakoztak a gazdaságilag bizonytalan időszakokkal, ezek külső okokra, például a gyógyszeripar fellendülésére vezethetők vissza, amely csökkentette a gyógyító források jelentőségét. A gazdasági felértékelődések és értékvesztés ellenére a forrás változatlanul mozgásban, sodrásban van. Így éppen az örökké mozgásban lévő természeti jelenség ad egy változatlan értéket, amelynek a sodró lenyomatát látjuk a vásznakon.

A folyó sodró mozgása, illetve ember és természet viszonya Szemző Zsófia Rizikó című munkájában is központi helyet foglal el. A videón a művész egy saját maga által hulladékból – főleg műanyag palackokból – ácsolt tutajon lassan lecsorog a vízen. A videó értelmezhető ember és természet harcának ironikus kiforgatásaként, illetve erőteljesen kritizálja a környezetszennyezést, hiszen megidézi a híradókban naponta látható műanyag palackoktól hemzsegő természetes vizek képét. Ugyanakkor a tutajácsoláson keresztül a környezetszennyezéshez rögtön kapcsolódik az újrahasznosítás fogalma is, amely az emberi kreativitást a túléléshez köti, ahelyett, hogy egyoldalúan destruktívnak állítaná be az ember Földhöz való viszonyát. A műanyag palackokból ácsolt tutaj bizonytalan, félig elsüllyed a vízben, görbületei miatt megtöri (és talán szétszórja) a fényt. Ez a fényszóródás összeköti a videómunkát Szemző Zsófia Fénytörés című képsorozatával, amely tusrajzokból és polaroid fotókból áll. A képeken látható emberi arcokon az egyik szembe összpontosul a fény, melyet több tusrajz előtt üvegprizmák gyűjtenek össze. A rajzok szivárványt vetnek az arcokra, melyeket a reflektorok egyszerre világítanak meg és vakítanak el. Ahogyan a víz, a fény is egy folyamatosan mozgásban lévő, befoghatatlan jelenség, nyoma a nap folyamán mindig máshonnan esik rá a rajzokra, így a műveknek elválaszthatatlan részévé válik a véletlen. Ha a fényt nem is lehet begyűjteni vagy irányítani, megtanít minket különböző módokon látni. Mi az, amit meglátunk? Lehetséges, hogy az érték, amit a művészet ad, nem magukban a tárgyakban, hanem a percepcióban van jelen, tehát abban, ahogyan a művész elrendezi, meglátja őket?

Fotó: Süli-Zakar Szabolcs

Ursula Palla Fehér könyvek című videóinstallációja a tudáshoz való megváltozott viszonyunkat tematizálja. A videón könyvek hullanak egymás után a földre. A lapjaikat széttárva, suhogó hangot kiadva lezuhanó madarakra emlékeztetnek, és esés közben elveszítik a bennük lévő szöveget, a történeteiket. Az installáció felhívja a figyelmet a tudás elpusztíthatóságára, és megidézi a diktatúrák könyvégetésének gesztusát, a tiltott és üldözött könyvek és szavak korát. Ezzel együtt rámutat a tudást közvetítő médiumok átmenetiségére, hiszen az emberiség tudásának nagy része már nem könyvekben található meg. A videó mellett az installációban rengeteg különböző témájú és funkciójú könyvet találunk elszórva a földön. A könyvek nem véletlenszerűen vannak kiválasztva, szépirodalmi szerzők (többek között Carson McCullers, Wordsworth, Seamus Heaney és Spiró György) könyvei mellett központi helyen van például Philippe Legrain Immigrants – Your Country Needs Them című könyve, illetve  néhány nyelvkönyv és bestseller is. A kétdimenziós videó részeként tehát megjelennek maguk a könyvtárgyak, olvasásra ösztönözve minket. A videó háromdimenziós térbe helyezése Ursula Palla másik, Balance című munkájára is jellemző, amely egy kartondoboz belső falára van kivetítve. Bizonyos filmekben már-már toposszá vált, hogy ilyen dobozokba pakolnak össze azok, akiket elbocsátanak a munkahelyükről.  A doboz falán egy kifeszített dróton egyensúlyozó öltönyös férfialakot látunk, aki sosem ér át a másik oldalra, az út felénél visszahátrál. Ahogy maga a kartondoboz is, a videó a középosztály bizonytalan helyzetére, a mindennapos elbocsátásokra, egy folyamatos és feszült átmeneti állapotra reagál.

Fotó: Süli-Zakar Szabolcs

Süli-Zakar Szabolcs címadó munkája egy zománcozott edényeket ábrázoló fotósorozat, amelyben a hagyományos, tipikusan falusi tárgyak színek szerint (piros, fehér, zöld) vannak különválasztva és nagy halmokba rendezve. Ezek a tárgyak elvesztették eredeti funkciójukat és jelentésüket, ma már senki nem vesz ilyen edényeket, kivéve persze, ha egzotikusnak számító kelet-európai edényeket szeretne venni Nyugat-Európában. Egymásra halmozva és a magyar zászló színei szerint csoportosítva a zománcozott edények a hagyományhoz való viszonyra kérdeznek rá, a képek azonban mégsem nosztalgikusak vagy giccsesek: a puszta tárgyfelhalmozás inkább tárgyilagosnak hat. Ez a munka visszavezet minket a kiállítás alapkérdéséhez, a művészeti értéket itt a tárgyak innovatív ábrázolása és értelmezése adja. A felhalmozás, az összerendezés és a percepció művészeti állásfoglalássá válik.

A maradandó értékek gondolata könnyen összekapcsolódhat a zárt struktúrákkal és a változni nem akarással. A kiállítás arra mutat rá, hogy a művészet akkor tud értéket felmutatni, ha fáradhatatlanul keresi a megújuló formákat.

 

2B Galéria,

2018. július 7. – augusztus 3.

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-07-30T10:22:41+00:00 július 30, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!