Feszes
Ale Ildikó kiállítása

Hemrik László

Ale Ildikó: Absztrakt 1., 2018, pasztell, papír, 100×70 cm

Tizenkét mű sorakozik egymás mellett. Mind a tizenkettőt a téli napfelkelte káprázata tölti meg. És ha már napfelkelte, akkor napszakok, és ha számok, méghozzá éppen 12, akkor meg számmisztika, amiben nagyon nem hiszek, de szívesen élek vele, kivált, ha kulturális és művészeti közegben tájékozódom, mert ott minden jelenségnek jelentősége van és lehet, akár az alkotó akaratán kívül is. 12, 12 óra, az fél nap. 12 óra éppen elég idő egy éjszakához, vagy éppen egy nappalhoz. Ám a tizenkét kép egyetlen időpillanatról készült, amely már nem az éjszakáé és nem is a nappalé, csupán egy nagyon rövid idősávé. És ezt Ildikó a teljesség igényével kívánja megragadni. A sorozat teljes kerek egész, de a végtelenségig bővíthető. A 12 a teljesség egyik szimbóluma. Ésmég valami: a kiállítás címe, s persze a kiállítás zenei vonatkozása is, eszembe juttatta kamaszkorom legszeretettebb heavy metal bandáját, a Deep Purple-t. Mélybíbor. S mi volt a kedvenc számom? Hát persze, hogy a Black Night.

Nem kérdés számomra, hogy Ale Ildikó most kiállított képei megőrizve haladják meg művészetének sajátos karakterét, amely az intimitásban, játékosságban, az érzéki-érzelmes ritmikában, a struktúraalkotásban gyökerezik. Ez és a korábbi sorozatok darabjai is mind egy-egy mikrokozmosz, amit egyszerre alakít a valóság, az élethelyszínek, a belső és külső terek, kisebb-nagyobb tárgyak, valamint a művészet immanens világa: a vonal, a színek, tónusok és persze a művészi fantázia. Ez a világa nem a Deep Purpel súlyos basszusain alapszik, ami nem jelenti azt, hogy a képei ne ismernék a nehézséget, a fájdalmat, a disszharmóniát. De az biztos, hogy a képterek állandó mozgásban vannak, pulzálnak, kavarognak, íveket írnak le. Tekintetünket mintha valami szél sodorná, hajtaná előre. Ildikó rámutat egy tárgyra, egy helyre, egy szobarészletre, egy városi tájra, hogy azonnal el is emelje őket a realitástól. Akkor is absztrahálódnának, ha nem zenei absztraktokra készültek volna. Vagy túlságosan közel megyünk, vagy egészen messzire lépünk a valóságtól, így érkezünk meg Ale Ildikó univerzumába, ezekbe a felnőtt, de azt hiszem a gyerekszemnek is vonzó életillusztrációkba, s nem véletlenül jut eszembe Ildikó képeiről Paul Klee munkássága. Ahogy eszembe jutnak Portia szép szavai is A velencei kalmár 5. felvonásából: „Hány dolgot érlel a kellő idő / Való tökélyre és igaz becsére!”. Shakespeare a dolgok, a jelenségek helyi értékéről beszélteti a gazdag és szellemes úrnőt, és voltaképpen arról is, implicite, hogy a művészet képes az alig láthatót is a kellő időben hatalmassá, de legalább is tekintélyessé tenni. Ezt teszi Ildikó is.

 

 

Ale Ildikó: Kép Blahó Attila Absztrakt 7. című zeneművéhez, 2018, pasztell, papír, 100×70 cm

Ahogy már jeleztem, Ildikó továbblép, és valami többlettel, valami újjal is megtoldja művészetének stíluskészletét. Most is láthatók a fantáziájának kreációi, továbbá azok a jelenségek, tárgyak, a csak a pillanatban létező fenomének, amelyek itt vannak köröttünk, csak nem vesszünk észre őket, és azok is, amelyek közös, közismert, közösen megélt világdarabok, csak éppen eddig nem festette meg őket senki. Mindezeket így együtt most Ildikó egy feszes, megfeszített közegbe veti bele. Az elsődleges feszültségforrás a szín lesz, a halvány bíbor, ez a gyorsan elillanó színárnyalat, amelyet egy téli napfelkelte pillanataiban láthatunk az égen. Minden képen ez a szín uralkodik, aminek tényleges sajátja, hogy rendkívül ritkán, rövid ideig érhető tetten a természetben. Téli, zimankós hideg kell hozzá, és a horizonton didergő napkorong. Olyan színviszony ez, ami egyszerre készteti csodára az embert, és egyszerre készteti szigorú önreflexióra, gyakorlatias képzetekre, megfontolt elhatározásokra. Ez a szín olyan feszes és törékeny, mint a hirtelen megfagyott vízfelszín. Miközben porózus, puha-meleg pasztellmorzsák tömege hordozza ezt a hűvöset. De a feszültséget az is előidézi, hogy a képek mellé egy zenedarab, egy zenei absztrakt rendelődött, pontosabban a képek kerültek a zenei absztraktok mellé. Természetesen a genezis folyamatának elemei nem cserélhetők fel, ám a kiállítótérben mindennek már nincs különösebb jelentősége, a kép és zene mellérendelő viszonyban áll egymással. De ez nem valamiféle könnyes egymás karjába borulás, a képek sem, és Blahó Attila kompozíciói sem teszik ezt lehetővé. A Blahó Attila által szerzett zenedarabok úgynevezett absztraktok, amelyek különös helyet foglalnak el a zene világában. Kísérleti zene harmonikus effektekkel. A Halvány bíbor című kiállításban a zene és a kép mellérendelő viszonyban van egymással, de nem kötelező őket együtt fogyasztani. Ha úgy tetszik, egyedül lehetünk a zenével, ahogy a képekkel is. Ha társítjuk őket, akkor egy feszes dialógust, elmélkedő párbeszédet kapunk, nem a filmművészetből ismert konstellációt, amelyben kezesbáránnyá szelídül a muzsika. Ott a zene, feladva autonómiáját, a mozgókép kiszolgálójává lesz. Aki ezt az anyagot végignézi, a zene és a kép egy sokkal komplexebb, bonyolultabb s akár ellentmondásosabb együttállásával fog találkozni.

 

 

 

 

 

 

 

Deák 17 Galéria

2018. 10. 3. – 2018. 10. 27.

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-10-08T15:41:06+00:00 október 8, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!