Koponyák a Várhegyen
Cranium Celebramus, a Magyar Nemzeti Galéria pop-up kiállítása

Margl Ferenc

A koponya a halál, az elmúlás és a végesség ikonikus jele – gondoljunk Hamlet ominózus monológjára, a különböző intézményesített veszélyjelzésekre vagy épp a horror és kalandfilmek kelléktárára. Ehhez a koponyáról meglévő hétköznapi és épp ezért kevésbé tárgyalt diskurzushoz csatlakozik a Cranium Celebramus, amely egy időben és térben jól elhelyezett kiállítás. Az időbeli pont az MNG Frida Kahlo műveit bemutató blockbusterkiállításának finissage-a, amelyet a mindenszentek/halottak napja ünnepkör idejére időzítettek, kapcsolódva ezzel a mexikói művésznő hazájának jellegzetes Día de Muertos ünnepéhez, amely a hazai, liturgikus gyakorlattól eltérően karneválszerű módon emlékezik meg a halottakról és a halálról.

Nemes Z. Márió előadást tart. Fotó: Bényi Andrea

A szintén jól megtalált helyszín pedig a Galéria ’45 utáni magyar művészetet bemutató tárlatának előtere, a kupolatér, benne egy elmozdíthatatlan szoborral, Szervátiusz Tibor Dózsájával, amelyről a látogatható könnyedén hihetné, hogy a kiálltás részeként került ide, vagy pedig azt, hogy e köré a már itt álló mű köré szerveződött a fiatalabb művészeket felvonultató kiállítás.

A kiállítás nemcsak időtartamát, de méretét tekintve is kisebb léptékű, bő két hétig látható, és mindössze hat kisebb méretű műtárgyból áll. A kiállítók közül Koleszár Adélnál és Karácsony Lászlónál jelenik meg direkten, formailag a koponya. Érdemes Koleszár művei felől indítani a bejárást, ugyanis Koleszár a New Routes of Faith-sorozatba tartozó munkái Mexikóban készültek, és a kartelleknél jelen lévő keresztény alapokon létrehozott hiedelemvilágot és halálkultuszt mutatják be. Ezzel szemben Karácsony László A bolygó neve: Craniata című objektje már direktebb szakítás a halál témaköréhez tapadó kulturális tartalmakkal. Egyrészt a címben megjelenő szójáték által, amely utalás az Alien-franchise A bolygó neve: Halál című második részére, másrészt egy polgári módon gondozott, gyeppel bevont koponya áll előttünk, amelyet apró makettemberek gondoznak.

Mécs Miklós és Tulisz Hajnalka műve újabb lépest jelent a pátoszmentesség irányába, de itt sokkal direktebben az elhunytak iránti emlékezetkultusz kerül a középpontba. A R.I.P. (Really Important People) címűprojektet a művészek pandant kiállításként definálták és rendezték 2013 novemberében, egyidőben az acb Galéria Major János sírkőfelvételei című kiállításával. Ezen akció kiadványa látható a kupolatérben a monstre Szervátiusz szobor előtt. Major fotóihoz hasonlóan itt is egy tematikus gyűjtést látunk, pontosabban egy tematikus eltérítést, gegparádét, amely felfedi magát azzal, hogy túlontúl telített nyelvi anyagot látunk, például az egymás mellé temetett Recska, Szopkó és Kuki vezetéknevű rokonok esetében.

Részlet a kiállításból. Fotó: Bényi Andrea

Lőrinc Lilla és Keresztes Botond festményei már távolabbról kapcsolódnak a koponyához és a halálhoz: Lőrinc Lillánál a Gyerekek-sorozatból származó mű a haláljelkép koponya és az élettel, az elevenséggel összefüggésbe hozható gyermekalak egymásnak feszülését látjuk, ahogy a vidám, tarka pompon beleolvad a mély feketeségbe, amely azóta is foglalkoztatja az azóta már férjével közösen Borsos Lőrincként alkotó művészt. Keresztesnél központi elemként egy birkózószőnyeghalmon jelenik meg a Holbeint idéző koponyaforma, amelyet a Mortal Kombat ismert popkulturális figurái fognak közre. Az alakok alatt piros-zöld életsáv. Itt a koponya már nem mint memento mori, hanem mint egy digitális milestone jelenik meg. Annak a jele, hogy véget ért egy etap, hogy elfogyott az összes HP. Illetve akkor nem, ha van lehetőség újabb aprót dobni a gépbe, vagy ha épp volt egy autosave vagy checkpoint, ahonnan mehet tovább a digitális élet-halál harc.

A kiállítás további érdekessége, hogy nem pusztán a szokásos megnyitóbeszéd, illetve bor és pogácsa várta a látogatókat. A vernissage-ra Nemes Z. Márió költőt, esztétát kérték fel, aki a megnyitóbeszéd helyett performatív előadási formát választott, a kortárs kultúrában megjelenő halálkultúrát vizsgálta, amely sem nem szakrális, sem nem természettudományos módon közelít a halálhoz és így a holttesthez. Az előadás elemét képezte egy Holt Lenszkijjel közösen jegyzett hangperformansz, a Szónikus maszk, amely eredetileg egy októberi Hajnóczy Péter konferenciára készült.

 

Részlet a kiállításból. Fotó: Bényi Andrea

Csak remélni tudom, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, amikor a fiatalabb művészgeneráció tagjai saját jogukon kapnak kiállítási lehetőséget a Magyar Nemzeti Galériában. Bár a fent tárgyalt kiállítás anyagában is négyéves a „legfiatalabb” műtárgy, még talán lesz lehetőségünk olyan kiállítást látni a Budai-várban, ahol a kiállított művek keletkezési éve megegyezik az aktuális dátummal. Rengeteg alkalmas helyszín és lehetőség kínálkozik még hasonló pop-up kiállításokra, intervenciókra, amelyek képesek megtörni a Galéria merev, archiváló rendjét, és láthatóvá tudják tenni a fiatalabb művészgenerációkat is.

 

Magyar Nemzeti Galéria

2018. november 2. – 18.

Print Friendly, PDF & Email
2018-11-14T15:05:43+00:00 november 14, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!