The Big Data Gaze
Puskás Marcell kiállítása

Balajthy Boglárka

I am a coffe addict. I am a pizza lover. I like travelling. I want to buy a Tesla. Follow me. Write me.  I am really lonely. Ezeket az önjellemzésként szolgáló, ismerős és meglehetősen banális mondatokat Puskás Marcell The Big Data Gaze című kiállításán megjelenő több ezer, hasonlóan egyszerű kijelentés közül szemezgettem. Mondatok helyett azonban, engedelmeskedve a Puskás munkái által diktált követelőző, offenzív formanyelvnek, talán célszerűbb az „adat” címkével jelölnöm ezeket az online térből kiragadott, felszínességük ellenére gyakran mégis túlzottan intim információkat. Merthogy a The Big Data Gaze egy kísérlet, Puskás különböző társkereső felületek és közösségi oldalak mintegy 20 ezer felhasználójának bemutatkozó szövegét, személyes céljairól, vágyairól, preferenciáiról szóló adatait dolgozza fel és vizualizálja, helyezi át az offline térbe.

 

A FISE Galéria kiállítóterébe belépve a plafonról lelógó papírszeletek tömegéből készült installációk egészen szorongatóak és zavarba ejtőek: első pillantásra a kizárólag hófehér lapokon nyugodt, stabil monotonitásban pihenő betűk összefüggő, értelmezhetetlen fekete csíkokká olvadnak össze. A lapok és velük együtt a teljesen ismeretlen emberek életének alkalmanként felületes, alkalmanként indokolatlanul kitárulkozó részletei, adatai úgy függeszkednek, sorakoznak egymásután, mintha csak egy gyártósorról érkeznének, és én kényem-kedvem szerint válogathatok, hogy kinek a rövid, kivonatos élettörténetét (vagy biográfiáját, ha alkalmazkodni szeretnénk a felületeknek a nyelvezetéhez) olvasom el. Ahogyan lapozgatok, s olvasom, hogy ki mit eszik, milyen szexuális életre vágyik, mit kezd a magánnyal, hová utazik vagy utazna (ha lenne pénze, ha lenne kivel), egyszerre csak megrohamozva érzem magam ettől roppant nagy mennyiségű, de töredezett információhalmaztól. Az én személyes tekintetem hamar telítődik. Puskás egyszerű és tiszta grafikai és tipográfiai elrendezéseket követő vizualizált adatai, vagyis szöveges képei sajátos tördelésüknek köszönhetően különböző geometriai alakzatokká válnak, mintha a képvers alkotásának tradícióit idéznék meg. Az alkotó nemcsak a társkereső és közösségi oldalakon megosztott, személyes tartalmakból építkező, kalligramokra hajazó szöveges képeivel kacsint vissza az avantgárd hagyományai felé, hanem fotogramjaival is. Fotogramjain azonban, melynek témái egyébként szexuális töltetű ételfotók, különböző méretű körök is feltűnnek. Ezek a körök, vagyis generalizált grafikák a kiállítási anyag adatszerű természetét kihasználva jöttek létre egy algoritmus segítségével, ami a már említett biográfiai szövegek hosszúságához igazodva generál kisebb vagy nagyobb köröket.

 

Puskás munkáinak leginkább azáltal generálnak feszültséget, hogy képei a különféle figyelemfelkeltő, harsány, izgalmas  ingerek által kondicionált felhasználó (vagy írhatnék akár fogyasztót is) tekintetének számára nyersnek és száraznak, azaz adatszerűnek hatnak: minden „átkódolva”, azaz szövegbe zárva, egy legegyszerűbb betűtípust alkalmazva jelenik meg. Puskás finoman kompromittál és élcelődik, vájkál a „felhőből” kinyert adatokból kirajzolódó magatartásmintáink között, célpontja a felületesnek és egysíkúnak, természetéből adódóan mégis rejtelmesnek ható digitális önreprezentáció vizsgálata. A randiapplikációk bemutatkozó szövegeiből félig áttetsző pauszpapírra könyvet szerkeszt, és ha két lapot fogunk össze egyszerre, akkor a foghíjas tördelésnek köszönhetően az alul lévő papír szövege átüt a felsőn, a bemutatkozó szövegek egy újabb, szintén értelmes verziója rajzolódik ki. A tény, hogy a véletlen módon kreált és a célzottan megfogalmazott ismerkedő szövegek ugyanolyan mértékben értelmezhetőek, csak még hangsúlyosabbá teszi azt a bennem érlelődő benyomást, amelyre Puskás is utal a kiállítás kísérő szövegében, mint „kutatásának” egyik alap „hipotézisére”: mindenki pizzaimádó, mindenki szereti a filmeket, mindenki nyitott a művészetekre, mindenki érzékeny. Tényleg ennyire sematikusan látja mindenki önmagát, vagy csak az online gaze az, ami megköveteli, hogy így láttassuk magunkat? Egyik munkájában még odáig is elmegy, hogy az online platformokon az érzelmek, hangulatok, egyszerű cselekvések kifejezésére bevett „emotikonokat” megfosztja legfontosabb jellemzőiktől és kifejező erejüktől, azaz képiségüktől, és mintegy összefüggéstelen, kontextus nélküli szöveggé transzformálva tálalja őket: face with tears of joy smiling face with heart eyes face with sunglasses. Máskor a fehér lapokon olyan egyszerű, egymás mellé vetett szavak tűnnek fel, mint peach cat praying hands tulip. Eltelik néhány pillanat, míg „dekódolom”az olvasottakat, míg megjelennek előttem a szavakhoz tartozó színes kis ikonok, amelyek a digitális kommunikációnk alapelemeit jelentik.

Puskás Marcell a kiállítás kísérőszövegében Freud, Hitchcock és Laura Malvey, a feminista elméletalkotó és filmkritikus „szerelemgyerekeként” nevezi meg magát, ennek megfelelően munkáin keresztül elég erőteljes kritikai pozícióba helyezkedik bele. Az időnként végtelenül redukált, ámde ironizáló formanyelv monoton termékei a digitális önreprezentációt uraló kiüresedett és egyhangú trendekről való lenyomatkészítés kísérleteként értelmezhetőek. Ahogyan a vizuális kultúrát átható male és a female gaze mereven kategorizáló működésmódja alól nehezen tudjuk kivonni magunkat, Puskás pszichológiai vagy szociológiai vizsgálatok módszereiből inspirálódó kiállítása ugyanúgy meggyőző érvekkel szolgál az online gaze létezéséről, amely saját szabályai és követelései szerint alakítja az interneten zajló szociális tevékenységeinket.

 

FISE Galéria

október 30. – november 13.

Print Friendly, PDF & Email
2018-11-06T20:02:08+00:00 november 6, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!