Minden csak torzulás
Lak Róbert: Nyugtalanok

Sirbik Attila

Lak Róbert

Lak világa egyfajta biomorf paradicsom, a pokol (-járás) paradicsoma. Van valami zaklatott folytonosság abban, ahogyan Lak állandóan visszatér ugyanoda és kezdi elölről, számos képe mintha ugyanaz lenne, egyfajta mantraszerű ismételgetés a benső kiürítésének tudatos formájaként. Olyan, mint egy lokális, egyetlen lélek felgyorsított inkarnációs kísérlete ugyanabban a testben, ami így csak némileg változik, nyúlik meg, folyik szét vagy éppen zsugorodik össze, mint ha csak kiszippantotta volna belőle valami az életet, folytonos meghalás és feltámadás. Nem köztes állapot, nem az élet előtti és az élet utáni semmi/valami kettőse közé szorult élet birtokbavételének akarása, hanem egy folytonos elmásolódás, az ugyanaz és a semmi filozófiai kategóriáinak vizuális lecsapódásai.

A poszthumán kultúra körül kialakult amerikai vitában az emberképre irányuló kérdés már a ’90-es évek végén anakronizmusnak számított. Minél inkább kutatja a testet a biológia és a genetika, minél jobban feltárják az idegrendszerrel foglalkozó tudományok, annál kevésbé áll rendelkezésünkre mint szimbolizációra alkalmas kép. Egyszer már kérdeztem ezt mástól is, tőled is megkérdezem: ez az a pont, ahol megszületik nálad az alkotási kényszer által a képzőművészet, az „új ember” kitenyésztésének kísértése?  

Lak Róbert: A figura mint olyan szimbolizálásra való alkalmassága úgy tűnhet, hogy elévülhetetlen. De míg alapvető fontosságú a szimbólumok társadalmi/kulturális funkcióinak, s ezen belül társadalomfenntartó szerepének a vizsgálata, addig világomban a figurát mint testképet – ahogyan él és ahogyan használom – nem befolyásolja az emberi test genetikájának magasabb szintű ismerete. Perspektívám inkább egy nyersen analitikus, ugyanakkor ösztönös megközelítésmód, egyfajta alászállás a lélek testképet torzító mélységeibe. Mondhatnám akár úgyis, hogy a saját valóságomba, ami azt a pontot jelöli, ahol a tudat végtelen számú eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy egyszerre láttassa a valóság megszámlálhatatlan perspektíváját, és ahol rájövünk, hogy minden csak torzulás.

Sok David Lynchet néztél fiatalon? Nekem az a fajta lynches zsigeri hatás, ami a filmjeiben megvan, megjelenik a te alkotásaidban is, főleg ha hosszab ideig szemlélünk egyet-egyet.

L. R.: Érdekes párhuzam, annak ellenére is, hogy kifejezetten és tudatosan soha sem volt rám direkt hatással Lynch munkássága. Ami mégis rokonít minket, az az általad is említett zsigeri hatás, amivel sokszor operálok az alkotási folyamat során. Kivételt jelent két festményem, ami konkrétan az Elefántember tagadhatatlan hatását tükrözi, és ami egyben ember és teste új viszonyának mint egy leépülő, rothadó világ lényegének kifejezése. E két festmény alakjainak esetében többek között az a kérdés foglalkoztatott, mi van akkor, ha a valódi személyt nem vesszük észre mögöttük, csak immár a „fogyatékosságal” (mint „betegséggel”) azonosítjuk. Michael M. Chemers hasonlatával élve, a kortárs freak a fogyatékosságtudományt (Disability Studies) ugyanúgy kihívás elé állítja, mint a feminizmust az a nő, aki önkiteljesedését a sztriptíztáncban találja meg.

Mit jelent számodra a posztapokaliptikus antropológia, és mit az erőszak klinikai tisztaságú absztrakcióként?

L. R.: Paradoxont. Vonzódást. Felfoghatatlant. Az okokon túl az okozót. Az indukció által létrejött, visszafordíthatatlanul megváltozott felületet. Egy egyre csak mélyülő gödröt, amiben se ásó, se lapát. Azt, ahol a neonfehérfényű purgatóriumi állapot nem hozza el a vágyott feloldozást. A neon fehér fénye kitartóan izzik, a kép mégsem válik láthatóbbá, csak egy vak homályban tapogatódzunk. Az az állapot ahonnét vissza már nincsen.

Lak Róbert: Triptychon

Sokszor gondolkodsz sorozatokban. A sorozatszerű képeken megjelenő figurák a tökéletesedést keresik, vagy éppen ellenkezőleg, a tökéletesség tudatosságának folytonosan ellenálló képződményei?

L. R.: Ha öntudatlanul is, valamihez mindig kapcsolódnak, aztán időnként sikerül megszabadulniuk a gondolataimtól, megtalálják a helyüket önmagukban, de gyakoribb eset az, hogy önállósodásuk folyamataként társul hozzájuk egy-egy újabb darab, ami a folyamat során inkább a vágyaikból képződik, mint sem hogy egyfajta keresés eredménye lenne. A tökéletesség minden lény számára elérhetetlen. Nincs olyan pont, ahol tökéletessé válhatnának, csak határvonalak vannak, ezek átlépése mindig egy sorozat újabb darabját eredményezi. Hiba, ha a test határait külön kezeljük a többi határvonaltól, mivel nincs okunk azt feltételezni, hogy az egyén hozzáállása testi és érzelmi élményeihez kulturális és társadalmi tapasztalataival szemben elsőbbséget élvez. Ez magyarázza azt az egyenetlenséget, ami a világ rítusaiban a test különböző aspektusait illetően megjelenik. Ha a relativitást kiterjesztjük az ember megismerési technikáira is, az szükségképpen a fizikai világ megismerhetősége iránti szkepszist is magával hozza. Egyesek számára a logikai vagy matematikai tételeknek van alapvető valóságuk. Mások számára a fizikai világ a valóság, s a gondolkodás e külső realitás megismerésének folyamata – mintha valaha is beszélhetnénk róla anélkül, hogy előzetesen megállapíthatnánk határait. Mindezek tudatában figuráim ellenállás helyett, egy folyamatosan elmásolódó állapotban hozzák létre önmaguk klónjait, ezek a sorozatok.

Ilyen értelemben a sorozatok a benső kiürítésének tudatos formájaként egyfajta mantraszerű ismételgetést is jelentenek esetedben?

L. R.: A benső kiürítésére, ha már beszéltünk Lynchről, Lynchet megidézve, mint egyfajta „szertartásra” szeretek gondolni. Képzeld el, hogy te vagy az Empire State Building. Több száz szoba van benned. És ezek a szobák tele vannak kacattal. És te raktad őket tele. Most pedig használd a liftet, ami maga a lemerülés. Lemész az épület alá, egészen az egységes térig, a tiszta tudatig, ami olyan, mint az aranyló elektromosság. Érezni fogod. És ez az aranyló elektromosság beindítja a takarító robotokat. Elindulnak, és rendet raknak a szobákban. Arannyá változik, ami korábban piszok és kacat és szemét volt. A stressz, ami eddig olyan volt, mint rengeteg összegabalyodott szögesdrót, most feloldódik. Elpárolog vagy felszívódik. Egyszerre teszel rendet és töltődsz fel.

Figuráid tudják, hogy minden teljesítmény, és minden kompetencia csak cselszövés?

L. R.: Én tudom róluk, de ők csak tudat alatt sejtik. Ha tudatában is lennének, akkor is haszontalan volna számukra. Nincs az a képesség, ami hasznukra válna az önfogságban. A kijárt körök folytonos egymásra halmozása nem vezet kifelé, csak mélyebbre. Minden kilátástalan.

Radikális és visszafordíthatatlan döntés a diszfunkció és a káosz rendezőelve a szétbomlás hibrid esztétikájának színrevitelében? Bár kérdés, hogy esetedben beszélhetünk-e egyáltalán hibriditásról a szétbomláson túl. Van-e olyan fordulópont, ahol a valamiféle újra összeállást feltételező hibriditás színre lép?

Lak Róbert: Küzdelem a démonaimmal

L. R.: Figuráim a matérián túli dimenziókat hordozzák magukban. A diszfunkcionalitás rendeltetésszerűen nyugtalanító, mert elfogadhatatlan az ember számára, hogy valami igazán értékeset ne képviselhessen. A haszontalan értéktelen, a hasznavehetetlen mit sem ér. Igazi hibridtásról, úgy vélem, hogy nincs szó az alkotásaimban. Feltételezni mindig érdemes, és szeretném is alkotásaimmal azt sugallni, hogy az esély megvan arra, hogy valami újra összeállhat. De ugyanakkor ennek az összeállásnak a bekövetkezése az, ami folytonosan elmarad.

Alkotói habitusodban jelen van az ösztönszerűség extázisa, a megidézett rémület, a monászszerűen bezáruló nyugati ész, a dialektikus nyelv kelepcéjébe zuhant szubjektum szétrobbantása?

L. R.: Esetemben a rémületet megidéző ösztön vezérelte alkotói metódus periodikusan tér vissza, ami egy szinte kierőszakolt állapot, és csak akkor tud létrejönni, ha teret engedek a teljes mértékű ösztönszerűségnek. Ebben az állapotban mindig elérkezik az a pont, ahol a rémület szinte rajtam is erőt vesz,  számomra ez az egyik, egyszerre legnehezebb és legkedveltebb állapot. Amikor ezen sikerül felülkerekednem, akkor tér vissza az extázis. Az ösztön nálam teret kell kapjon a tudatosság jelenléte nélkül. Nyugtalan az, aki mindent irányítani vágyik, és az is, aki mindent hagy megtörténni irányítás nélkül.

Mit jelent számodra a nyugtalanság?

Lak Róbert: Beolvadó fej, 2018, vegyes technika, papír, 40×30 cm

L. R.: Végtelenül nyugodt embernek tartom magam, mégis állandó jelleggel nyugtalanít a benső indíttatás, a gondolataim, amik soha nem állnak meg, a tettvágy… Számomra a nyugtalanság egy benső állapotra utal. A külső nyugodtság minden nyugtalanságot képes elfedni. A külső nyugtalanság önmagában csak komikus, ha semmit sem takar. Az alkotás folyamatában alkalmanként bekövetkezik az az állapot amikor azt érzem, elkezd élni, kezd önállóvá válni egy-egy figurám. Ilyenkor – ez egy paradoxonnal spékelt mélyörvény – nyugtalanít, hogy a “kép” vagy inkább a figura, amin napokon, heteken át dolgozom, miattam megreked, és képtelen vagyok azt továbbalakítani. Ilyenkor félreteszem, és idővel folytatom, befejezem vagy megsemmisítem. Nem tartok attól, hogy megsemmisítsem azokat az alkotásaimat, amik nyugtalanítanak. A megsemmisítés esetemben sokszor csak egy újabb réteget jelent a vásznon.

Ha jól tudom nemrég költöztél Szerbiából Magyarországra. Mi a nehezebb, Szerbiában magyarnak vagy Magyarországon szerbiainak lenni?

L. R.: Budapesten élek, jogurtot iszom h nélkül, és smokit eszem. Az előbb ittam egy török kávét, amit egy régi jugoszláv vízforralóban főztem, abban készítem már évek óta. Örülök, hogy így alakult, hogy a határ túloldalára magyarnak születtem – ami nem teljesen igaz. Azt, hogy most Magyarországon élek és dolgozom, visszaköltözésnek mondanám, de mégsem. Szinte minden nyarat Szerbiában töltöttem, azóta amióta Magyarország a központi terep számomra. Sok helyen éltem az elmúlt években, Szegeden, Szabadkán, Quimperben, és most Budapesten. 2013 szeptemberében költöztem Magyarországra, Szegedre, amikor megkezdtem felsőfokú tanulmányaimat. Az elején nehezebb volt szerbiainak lenni Magyarországon, minden teljesen idegen volt. Úgy éreztem, hogy hiába beszélünk egy nyelvet, valahogy mégsem találom a közös nevezőt. A határvidéken sokkal erősebbek a kontrasztok. Akár Szabadkára akár Szegedre gondolunk. Tavaly szeptemberben váltottam Budapestre, és itt valahogy azok a dolgok, amiket a határmenti városokban érzékeltem, már nincsenek jelen. Természetesen egy fővárosról beszélünk, ahol eleve sok kultúra találkozik. A peremvidéken a túlsó oldalhoz tartozni mindig a legnehezebb. Szerb vagy Magyarországon, magyar Szerbiában.

Magyarországon az ún. “Budapest-horror” vonalhoz köthetők leginkább a munkáid. Szerbiában vannak ilyen csoportosulások, irányvonalak, amelyekhez közel érzed/érezted magad?

L. R.: Van/volt egy Bácska szenzitív névre keresztelt csoportosulás, ami négy fiatal képzőművészből állt össze a trash art hungary pályázatának apropójából. Klájó Adrián, Varga Valentin, Vass Szabolcs és jó magam. Többéves ismertségről van szó esetünkben, mindannyiunk szemléletében volt annyi kapcsolódási pont, hogy közösen tudjunk műveket létrehozni, miközben egymástól elég távoli világokban alkotunk.  A trash art hungary által meghirdetett pályázat I. díját meg is nyertük alkotásunkkal, ami egy Zastavába (jugoszláv autómárka) szorult gumidisznó volt. Ezt nem is taglalnám: Ól Deluxe. Az elmúlt nyár folyamán még két munkát hoztunk létre ezzel a csapattal. Nem találtam Szerbiában olyan irányvonalakat, amihez könnyedén köthettem volna a munkáim vagy, amihez kifejezetten közel éreztem volna magam. Eddig többnyire nem is vonzottak a csoportosulások, de több alkotó is említette az ún. Budapest horrorral való rokonságom.

 

 

Kaleidoszkóp Ház, Esztergom, 2018. október;

Fekete, Budapest, 2018. november–december

Print Friendly, PDF & Email
2018-12-03T15:53:48+00:00 december 3, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!