Öncenzúra és lázadás
Móré Mihály: A vonal diszciplínája

Áfra János

Móré Mihály azon kevés 20. századi művész egyike, aki vidéki életre berendezkedve is merte főállású művészként elgondolni magát, vállalva az ezzel járó egzisztenciális kockázatot, ráadásul nem kapcsolódott a fővárosi képzőművészeti történésekhez, s még csak nem is törekedett az országos jelenlétre, sőt egyre inkább visszavonultan dolgozott, a hatalommal való konfrontációt kerülve, szuverenitását ugyanakkor mindvégig fenntartva. Tehetségén és korai sikerein túl persze származása is közrejátszott abban, hogy a katonaság után bekerült a budapesti Derkovits Gyula Népi Képzőművészeti Kollégiumba, ahol vidéki paraszt-, bányász- és munkásgyerekek tanultak. Ez is motiválhatta, hogy a Képzőművészeti Főiskolán töltött években és még azután is fokozott érdeklődéssel fordult az olyan jelenségek irányába, amelyek az egyszerű alföldi ember identitásának meghatározói vagy legalábbis azok voltak a II. világháború utáni időkben.

Móré Mihály: A csikó

Az 50-es, 60-as években jellegzetes karaktereket, a gazdaságokban fellelhető állatokat, vidéki helyzeteket igyekezett megörökíteni, miközben Dürer és Rembrandt mellett Picassót és Matisse-t is példaképének tekintette. Ez ekkoriban kevéssé nyilvánult meg munkáin, de azért a korai, krokiszerű állatrajzokon kísérletezett az alakok reduktív, lényegkiemelő megjelenítésével, s ecsetkezelése is egyre bátrabb, színkezelése egyre expresszívebb lett. Iskolatársai és barátai közt tudhatta a XX. század olyan meghatározó alakjait, mint Csernus Tibor és Szász Endre, valamint az irodalmi élet néhány szereplőjével, Tersánszky Józsi Jenővel és Sarkadi Imrével szintén jó kapcsolatot ápolt. Már az 50-es években illusztrációkat készített a debreceni Oláh Gábor verseskötetéhez, akiről később portréja is készült, mely egy Bartók Béla- és egy Csokonai Vitéz Mihály-arckép szomszédságában látható a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád-termében rendezett életműkiállításon.

Móré Mihály: Október, November, December

Móréra egykori mesterei közül alighanem Szőnyi István gyakorolta a legnagyobb hatást, nem is annyira a formanyelvi sajátságok vagy a színkezelés terén, mint inkább témaválasztás és gondolatiság tekintetében. Mindketten természet után festettek, Szőnyi leginkább a zebegényi táj és a paraszti kultúra iránt érdeklődött, Móré pedig 1955-ben, Budapestről hazatérve a couleur local megragadásának szándékával látott munkához. A figuratív önkifejezés igénye egybevágott a szocialista diktatúra által előírt sematizmus némely vonásával, ám ő nem a termelés örömében feloldódó figurákat, a példamutató sztahanovistákat vagy a szovjet hősöket helyezte előtérbe.

Móré Mihály: Hortobágy

Még az alkalmazott grafikai munkaként beazonosítható, hónapok neveivel ellátott linósorozat esetén is érezhetjük, hogy a maguk természetes esetlenségében ábrázolt alakok megjelenítése számára lehetőséget adott formai játékokra. A Márciuson fát metsző gazdát látunk, a Szeptember című képen egy asszony épp présbe tölti a szőlőt, a December esetén pedig egy hentes alakjára ismerünk, aki a fellógatott disznóból vág le egy darabot – a naptáras széria valamennyi része egy-egy figura cselekvésére koncentrál tehát. A robosztus, tömbszerű emberalakok valami általános képviselői, amit az is jelez, hogy arcuk nem válik hangsúlyossá. Egy részük eleve háttal ál, kalapja mögé bújik vagy épp árnyék takarja, de az arc még a November esetén is nagyon redukált, amelyen pedig szembe fordul velünk a női figura. A sorozatból talán ez a kép szemlélteti leginkább a kísérletezés igényét. Míg e nyugodt hatást keltő darabon az alak szinte csak körvonalaival válik el környezetétől, addig máshol mozgalmas, sűrűmetszésű vonalhálók alkotják a testet vagy épp a környezeti dinamikák rajzolják ki azt, de az is gyakori, hogy az előtűnő bőr szinte homogén fehér, metszett felületként jelentkezik, szemben az öltözék feketeségével, melyen csak érzékeny felületi mozgásokat érzékeltet egy-egy finomabb vonal.

Móré Mihály: Don Quijote

Az Augusztus című linó konyhában ténykedő alakja egy az egyben visszaköszön az egyik 60-as évekbeli olajfestményen, a Kenyérszelőn, hasonlóan ellenfényben, sötéten, robosztusan. Ettől az évtizedtől lassan a grafikai lehetőségekkel való kísérletezés került Móré figyelmének homlokterébe. Nem hagyott fel a festészettel, de a korszak uralkodó ideológiája nem igazán tette lehetővé, hogy sikereket érjen el a szürrealizmus és az expresszionizmus tapasztalatait érvényesítő képeivel, s mint az egy interjúból kiderül, tizenöt festményét meg is semmisítette, többször szembesült ugyanis a hatalom rosszallásával (Bényei József: Saját maga értelmezte a szabad gondolkodást, Hajdú-bihari Napló, 1994. július 2.). Az expresszivitás, a rétegzettség, a foltok és vonalhálók egymáson áttűnő rendszere ugyanakkor a kiállításon bemutatott Istennek báránya és a Don Quiote című képeken is érvényesül, melyek szerkezeti megoldások tekintetében leginkább Kondor Béla festményeivel mutatnak rokonságot, ám sötétebb atmoszférájúak.

Móré rendszerint vázlatokat készített olajképeihez, linó- és rézmetszeteihez, és alighanem valamiféle önkorlátozás eredménye, hogy a grafitrajzok sokszor bátrabbak, felkavaróbbak, mint maguk a közszemlére tett munkák. Ezt jól mutatja a Parazsat fúvó (festmény) vagy Parázsfúvó (linónyomat) című kompozíció, amelyet három változatban találunk meg a kiállításon, a grafitrajz előre boruló alakjának kimunkált vázrendszere döbbenetes erővel érzékelteti a halálközelséget, s a fekete körbefestéssel történő kiemelés még hangsúlyosabbá teszi ezt a határhelyzetet. A központi figura állapota eleve lehetőséget ad az allegorikus jelentéstulajdonításra, s ezzel azt a szemléleti elmozdulást fémjelezi, amely Móré alkotói gyakorlatában végbement. A meztelen, szálkás test persze a kisemmizettség és az elesettség jelölője, a tűzgyújtás tehát mint a túlélés utolsó reménye is értelmezhető, csakhogy maga az előre borulás gesztusa egy rituális cselekvést, a magasabb létező előtti tiszteletadás mozdulatát idézi fel, s ezzel a tüzet metafizikai szimbólumként teszi azonosíthatóvá.

Móré grafikái rendszerint dinamikusak, mozgalmasak, a Hálókötő és az Aviatika című, különösen izgalmas linómetszetei hasonlóan összetett jelentéstulajdonításra adnak lehetőséget. Míg az előbbi a pókhálót mint a halászásra szolgáló tárgy mintáját ismerteti fel a párhuzamos megjelenítéssel, utalva az ember mimetikus képességeire, az utóbbi mű egy atletikus alkatú férfitestet, az űrutazást és az Ikarosz-mítoszt idéző képelemekkel hoz párbeszédbe, a hexagonban feltűnő hexagram pedig – mint a férfi és a női princípium egységének jelképe – az ember világegyetemben elfoglalt helyzetének kérdését teszi hangsúlyossá.

Móré Mihály: Embervásár

A Hortobágy című rézkarc sokkal kötetlenebb, kusza, szinte szatirikus hatást keltő kompozíció, amelyen épp a tájegységet uraló átlátható terekkel ellentétes összkép bontakozik ki, a teljes képmezőt leuralják ugyanis a nagy magyar pusztát jellemző motívumok. Ettől eltérő formanyelv és hangulat, de szintén társadalomkritikus szemlélet érvényesül az Embervásár és a Sortűz volt című drámai rézkarcok esetén, illetve A csikón, amelyen egy meggörnyedt fiatal fiú húzza maga után a taligát, melyre hátulról egy idősebb férfi is rásegít.

Móré Mihály: Perszonifikáció

Bár Móré jelentős állami és szakmai díjakat nem kapott, országos illusztrációs és évfordulós pályázatokon jelentős eredményeket ért el, és inspirálóvá is vált számára a megmérettetésnek ez a formája, akárcsak a különféle illusztrációs munkák során felkínált keretrendszer, de a filmekből és a komolyzenéből is sokat merített. Az intellektuális témák előtérbe kerülésével párhuzamosan készült el Zrínyi-sorozata, melynek darabjain a Derkovits Gyula-linókat idéző, megtermett alakok tűnnek fel. A 70-es évek második felében született, többnyire absztrakcióba hajló, nagy méretű Ady-vers-illusztrációk viszont már bátrabb technikai kísérletezésről árulkodnak: az Új vizeken járok, Az eltévedt lovas, a Nincs itt ország és A magyar Ugaron című szövegekre reagáló linók felületét nemcsak metszette, hanem speciális technikával – erre a célra átalakított forrasztópákával – dolgozta meg, így hozva létre az ismétléssel mintázattá rendeződő amorf foltokat, ornamentikus felületeket.

Az absztrakcióval történő kísérletezés tekintetében jelen kiállítás festményei közül a Perszonifikáció és egy cím nélküli – pontosabban kiolvashatatlan című – kép jutott a legtávolabb. Előbbi esetén a földszínek uralta felületekből bomlanak ki szürkésen-feketén az emberi vázrendszert részleteiben megidéző vertikális foltok, tehát a megszemélyesítést jelentő cím az emberi test teremtésével vagy épp feltámadásával összefüggésben válik értelmezhetővé. Utóbbi kép viszont épp ellenkezőleg, élénk színeivel világlik ki az itt helyet kapott festmények közül, de a központi helyre komponált vörös foltban egy zuhanó emberalak torzójára mégiscsak ráismerhetünk – körvonalait a vertikális helyzetbe került megfolyások és a beletörlések teszik bizonytalanná.

Móré Mihály: Önarckép

A tárlat legkorábbi darabja egy 1946-os tollrajz, amelyen Móré a maga természetességében ragadja meg a saját arc törvényszerű aránytalanságait, esetlenségeit, a szuggesztív tekintetet. A legfrissebb kép pedig az a vitrinbe került tollrajz, melyen egy lovascsoport jelenik meg különös, remegő vonalakkal, a halálára készülő művész változatlan frissességű munkája ez 1997-ből, mely mintha csak a forró levegő hullámzása által keltett térillúziót szemléltetné.

Móré Mihályra bohém, öntörvényű figuraként emlékeznek pályatársai, vélhetően ezzel és a nagy példányszámokkal függ össze, hogy a sokszorosított grafikákon elvétve sem találni sorszámozást, a festményeken pedig gyakran hiányos az adatolás, s az életmű egyben maradt része lényegében több mint két évtizeddel halála után is feldolgozásra, átfogó értelmezésre vár. Jelenleg a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete gondozza a hagyatékot, a kiállítás képeinek többsége is tőlük származik, a továbbiak pedig a városi önkormányzat tulajdonát képezik. A vonal diszciplinája című tárlat nem törekszik a kronologikusságra, sem a teljességre, s épp az utolsó évtizedekben készült művek közül mutat be kevesebbet, mégis hiánypótló, hiszen az eddigi legnagyobb volumenű Móré-kiállítás. A fotódokumentációk egy lázadó, provokatív karaktert mutatnak – hol felpödört szemöldökkel, hol pedig köntösben, fejére húzott hálós szatyorral látjuk feltűnni a művészt –, ezzel némileg érzékeltetik, mi tette kultikussá alakját Debrecenben. Különös, hogy ez a kultusz nem vezetett el az életmű rehabilitációjáig, sőt a maga legendáival éppúgy feltérképezésre vár, mint a képzőművészeti hagyaték.

 

Debrecen, Kölcsey Központ, Bényi Árpád-terem

  1. május 5. – június 2.
Print Friendly, PDF & Email
2019-05-16T11:41:50+00:00 május 14, 2019|Ez nem kunszt, ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!