Az anyag emlékezete
Bátai Sándor: Princípiumok

László Melinda

Bátai Sándor három évtizedet felölelő alkotásaiból rendezett kiállításának a Műcsarnok mélyföldszintjének tere, termei különösen jó keretet biztosítanak. A barlangi atmoszféra, a sejtelmes fényviszonyok és irányított fénysugarak a mélyre ereszkedés fizikai és szellemi terét képezik. A megvilágítás szépen kiemeli a művek reliefszerűségét; a barlangfalat, a (sír)kőtáblák véseteit. A merített papír pórusait idéző, a fény által kimetsződő alkotásokat tekinthetjük egyfajta utazásnak valamiféle origó felé. A tárlat fő sodrát adó Princípium-sorozat lírai archaizmusa a formákból, ősformákból táplálkozik, s a barlangrajztól az írásjelig kirajzolodó ív a képiség és az írásbeliség kapcsolatát mutatja, ahogy a természeti formák és az ember által hátrahagyott jelek, tárgyak formájai, képei is izgalmas relációt hordoznak.

Átgondolt, ugyanakkor költői képalkotó munkamódszere folytán Bátai lenyomatokat készít különböző felületekről, s papíröntvények és merített papírra vitt, rétegzett rajzolatok készülnek, melyek faktúrája valamiféle különleges aurájú, finom reliefek hatását keltik. Képei visszafogott színvilággukkal, „eszköztelenségükkel” ható költői képek. Ősi motívumok, „ősformák”, archetipikus tartalmak – amelyek megléte, hatása, „öröklődése” tagadhatatlanul jelenlevő, dekódolása pusztán érzékenység, vagyis a „forráshoz” való kapcsolódásunk képességének függvénye –, alapvető, kollektív motívumkincsek, valamiféle rituális rétegződések rajzolják ki a lenyomatok által az időbeliséget, amikor is a pillanatnyiságban mégis megtapasztalhatjuk az időtlenséget. Ez az enyészetmegtartó munkásság bekapcsolja a ma tudatába az alkotást – a vitrinbe helyezett műveknél tudatosan megpendítve a tárgy, a mű és múzeumi műtárgy kérdését. Ha a papíröntvények mementók, ez „visszhang”. Fedések, kitakarások, áttűnések, kopások, enyészet s pusztulást megidéző korrózió: eme fragmentált, mégis szimbolikus maradványok mutatnak a korra, írják le a „látó szem” fókuszálásának útját. Ha nem is a teljességet élhetjük meg, de részünk lehet valamiben ˜˜– addig, amíg akár a legapróbb töredék, ami a „miénk”, és amíg a korokat átívelő közösségünk energetizálóan hat.

Bátai motívumai által a kozmikus, szellemi szféra él velünk: a kör ciklikusságot is jelölő teljessége, az oszlop támaszt jelentő mivolta és világokat, szinteket összekötő tengelye, a kapu beavató, titkos tudást megnyitó, valamint egy másfajta lét szimbóluma. Ott van az alkotásokban a gordiuszi csomóban rejlő többlettartalom, annak mindent átható, átfogó, összegabalyodó, kibogozhatatlan koncentrátumának lét- és életmetaforája – a pozitív és negatív forma, mint akár a férfi és nő kettőse vagy éppen az életben bekövetkező öröm és bánat hullámzásának, a születésnek és elmúlásnak a ténye. A hurkokból „vargabetűk” képződnek, mintegy vadhajtások, majd egymás mellé sodródva feszülnek egymásnak, szorosan összetapadva sűrűsödik, fokozódik a feszültség, s az energia oda-vissza hatása forrasztja eggyé a szálakat, mígnem oldódik a koncentráló (lét)szorítás, s a húrok elmozdulnak, a szálak eltávolodnak egymástól, majd mikor meglazulnak a kötések, a hurkok elcsúsznak egymáson, s elsodródnak.

A Kezdet című mű kör alakú, belül kavargó felülete maga az őskáosz, a világteremtés, míg a négy égtájra, a világ négy sarkára utaló, négyzetet formázó Föld című alkotás karcolatai, rovátkái, barázdái az anyaföld – mely életet ad és táplál – testén ejtett sebek. Majd következő lépésként a szalmával kevert agyagfal masszájára mint ház építő elemre is utalhat a faktúra. Az emberpár, a női és férfi jelleg megtestesülése fogalmazódik meg a Princípiumok képpárján. Az egyik a befogadó, óvó, ciklikusságot jelölő kör, a női nemi jegy, mígnem a másik a fallikus, termékeny-teremtő vertikális jegy, s különbözőségükben egészítik ki egymást. A teremtéstörténetben az első emberpár bűnbeesésének büntetése a kiűzetés lesz, s ez a tudás megszerzését és elvesztését jelenti. A történeti ívet továbbfolytatva a képi ábrákat, rajzolatokat az írásjelek, az írásbeliség, a nyelv kialakulása követi, magában foglalva a „bábeli zűrzavar” gondolatkörét, a „tudás” problematikáját.

A repedés, az omladék mellett a rozsda, a korrózió romboló, mégis egyfajta alakító, „alkotó” munkája, folyamata vizuális értelemben és a gondolattársítás lehetőségeit megragadva, a szabad értelmezési tartományokat megmozgatva jelentékeny tartalmi és érzelmi „húrokat penget”. Az amorf képi elemek mintegy Platón barlanghasonlatát idézik meg, amint a falon táncoló árnyak antropomorf hullámzása a valóság és látszat, jel és jelentés dichotómiáját és összefüggéseit veti fel. Formaképződése „lét-lelet”, melynek lényege az asszociatív, lírai hangokat megütő képzettársítás általi üzenet: lélekfeltárás. „Térképe” szinte figurális folyondárként realizálható; az egymást érő árnyak és sziluettek – amelyek ritmikája önkéntelenül térbeliséget generálhat – valamiféle emberiséget jellemző dinamikaként vagy élettörténet-folyamként, netán a teremtés születő és a végítélet apokalipszisének momentumaként. A jelhagyásunkban mi magunk vagyunk benne, s ahogy maga Bátai Sándor fogalmaz, ez a személyes spiritualizmus.

 

Műcsarnok,

2019. június 30-ig

Print Friendly, PDF & Email
2019-06-20T19:33:52+00:00 június 20, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!