Párhuzam
Veress Enéh és Illés-Muszka Rudolf kiállítása

Kozák Csaba

Párhuzam – mondja a kiállítás címe. Ám nekem erről a sík egyeneseinek egyik axiómája jutott eszembe, melynek értelmében két párhuzamos között a távolság mindig állandó. Az pedig, hogy „a párhuzamosok a végtelenben találkoznak” (örök példaként felhozva a vasúti sínpárt), az – a mondat szimbolikus jelentésén túl – csak a perspektívából adódó optikai illúzió.

Veress Enéh: Szárnyakon, 2018, fa, mészkő, 36×45×6 cm / Fotó: Kelment Zoltán

A tárlat címével ellentétben Veress Enéh és Illés-Muszka Rudolf művészetében csupán annyi a közös, a párhuzamos elem, hogy mindketten Erdélyben születtek, egyetemi tanulmányaikat ott kezdték meg, és mindketten áttelepültek Veresegyházra. Mindketten fával dolgozó szobrászok, műveik ugyanúgy láthatók a Veresegyházi Aradi Vértanúk Emlékparkjában, mint a Szentlélek-templomban, ahol két-két apostol szobrának a kivitelezésére kérték fel őket. A jelen kiállításon a MAMŰ Galéria kettős osztású terében az utóbbi 3-4 évben készült alkotásaikból látható egy válogatás.

Veress Enéh a tárlatra elhozta a fa-pala-réz-mészkő felhasználásával készült plasztikáit, az ezekhez szervesen kapcsolódó tusrajzait, és két nagy méretű papírképét is.  A művész fekete-fehér és részben színezett tusrajzsorozatának a címe: Úton (2017–2019). Ezek a falimunkák gyakorlatilag előképek, tanulmányok a plasztikákhoz, ugyanakkor önmagukban érvényes, térbeli paralleljük nélkül is megszólaló műalkotások. Nagy méretű fekete-fehér papírműveinek egyike a Csodaparipa (2017), ami egy erdélyi szász népmese vizuális átirata, ami a csodákra képes táltost idézi meg. Az idézet jellegét hangsúlyozandó, Veress egy fehér pánttal (egyféle aurával) ábrázolja a paripa fej- és nyakrészét. A Csudaszarvas (2017) pedig a hun–magyar mondakör mitikus vezérállatát parafrazeálja. Tudnunk kell, hogy 1923-ban egy régészeti ásatáson Tápiószentmártonban találták meg azt a szkíta aranyszarvas pajzsdíszt, ami most a Magyar Nemzeti Múzeumban van kiállítva. A művész, tisztelgése jeléül, pontosan követte a szarvast díszítő hullámvonal motívumát.

Veress a mondák, a regék, a mitológia álomvilágába vezet minket műveivel, ahol mitikus lények lakják be a teret. A Szárnyakon (2018) című szobra körkörösen nyitott testébe-szemébe egy madárkát ültet a pupilla helyett, míg a Leviatán (2017) című falimunkája utalás a Biblia hétfejű tengeri szörnyére, a sárkánykígyóra, „melynek pikkelyein még az angyalok kardja is kicsorbult”, és csak Isten volt képes elbánni vele. A műre kicsiny palaállatkák vannak telepítve, testükön stilizált szemek és szájnyílás jelenik meg. A modern héber nyelvben a Leviathán cetet jelent, ezért a mű teste pontosan ezt az idomot formázza. Lélekáramlás (2018) című művén mintha egy lángcsóvát látnánk, aminek íves fatestében egy kanyargó meder fut. Tövisvirág (2017) című plasztikája egy téglatestre állított nyitott kör, amelynek törzsében még megfigyelhetjük a fa évgyűrűit. A lyukba itt is egy apró lényt telepít, ami lehet madárka vagy akár egy absztrahált lófej, hiszen a rézhengerek tollakat vagy sörényt egyaránt szimbolizálhatnak. Regélője (2017) a mesék birodalmába vezet: a karcsún nyújtózkodó lény hátán egy fióka ücsörög, aki a mese táplálta tudást szomjazza, hogy eligazodhasson a jövőben. A mag (2019) című munka egy ovális szemre emlékeztet, aminek szimmetriatengelye mozgásban van, rotációt imitál, miközben egy lyuk, a szem motívuma a mű alsó- és felső felén egyaránt megjelenik. Álomvágy (2019) művén átlósan futnak a vékony rézrudak, tollak-sörények, míg a centrumba ismét egy piciny – csak a lény szemét és szájnyílását reprezentáló – állatkát applikál. Álom (2017) munkáját pedig egy háttér nélküli, nyitott fakeretbe helyezi, míg a testbe a már korábbról ismert madárkát ülteti. A mű peremén futó párhuzamos húrok –  egyik állandóan visszaköszönő motívuma – agancsok átiratai; mesélte, hogy gyerekkorában csak úgy lehetett kordában tartani hiperaktivitását, ha olyan képeket nézegethetett, amin jávorszarvasok voltak. Műveiből szeretet, az élőlények iránt érzett tisztelet és felelősség sugárzik.

Illés-Muszka Rudolf: Kopott idő, 2015, fa, fém, csákányfej, 129×28,5×28,5 cm / Fotó: Kelment Zoltán

Illés-Muszka Rudolf szintén az utóbbi pár évben készült szobraiból hozott el egy válogatást. Fa műveinek részelemeit faragja, vájja, csiszolja, illeszti, csapolja, ragasztja, applikálja, a fát többször fémmel kombinálja. Több munkájába épít talált tárgyat (objet trouvé), például fafúrót, csákányfejet, hordódongát. Műveinek pár darabja lírába hajló, ám döntő többségük nyers, rusztikus, a szándékosan elnagyolt fragmentumoknak köszönhetően pedig majdnem barbár (art brut). Absztrakt kompozíciók és absztrahált figuratív elemek egyaránt fellelhetők bennük. Sokszor jelzésértékű, emblematikus. Munkái a térben körbejárhatók, de van egy kitüntetett főnézetük is. A Kopott idő (2015) repedezett, pirosra festett fatestére a művész egy csákány fejét ülteti, így a munka egy álló figura absztrakciója. A csonka, torzóra emlékeztető test sovány, szilánkos, időbarázdálta. Hangszer (2016) című szobra viszont líraibb fogalmazású. A hajlékony test ritmusra jár, ring, hintázik. A bordázott, húros test táncos lábon áll, fémnyakával bólint, ütemet diktál. A Hajnali ébredés (2016) sárgásbarna színezetű, hajlékony, elefántagyarra emlékeztető főmotívumának és a ferdén megdőlő test korhadt fájának ellenpontozásával teremt feszültséget, adja a mozgás illúzióját.  A nyújtózkodással járó hajnali ébredéssel az erekciós vágy is éled.

Ezt is „üzenheti” a mű.  A Madár (2016) a korán elhunyt Orosz Péter szobrászművésznek állít emléket. A keskeny nyakú, csőrével az ég felé mutató madár teste kékesen aranyló, miközben végtagjai, a három-három szárny és a három láb egyértelműen népmesei utalások. A csavar plusz annyi, hogy ezek a felröppenni kívánó végtagok hordódongákból lettek összeállítva, így a népi tárgykultúra is megidéződik művében. A Mitológia (2017) című munkáján a fém szarvak spirálosan csavarodnak, a nyakrész szúrágta, korhadt fának tűnik, pedig ez egy vasöntvény, ami egy nyers, kérges fatörzsre van ráültetve. (Eredete az, hogy egy vastag vaslemez oxigénnel történt vágásakor a lecsepegő olvadt fém összeragadt, majd pedig megdermedt.) Hempergője (2015) egy női testet mintáz, aminek öblös combköze finoman kidolgozott. A csonka testen, a torzón láthatjuk a nyak- és vállrész ívelt hajlatát. A Gyermekangyal (2017) egy stilizált, pufók barokk angyalka, aminek csak a fehérlő nyakon ülő álla, szája és orra van részleteiben kidolgozva. Páros szárnya korhadt, szaggatott szélű fakéreg. Hátulról hat vasékkel van rögzítve a koronához hasonlító szárny. A Kíváncsiskodó (2016) című mű kapcsán vettem észre, hogy Illés-Muszka szobraihoz csatlakozó másodlagos elemek, a posztamensek hengeresek, kocka vagy éppen téglatest alakúak. Sokszor fakéreggel borítottak, de van, hogy kérgétől hántolt a felszín. Itt is a megmunkált fa és a nyers, érintetlen törzs kontrapunktjával állunk szemben, hiszen a lágy, finoman csiszolt, domborulatokkal borított torzó egy fakéregtől megfosztott téglatestre van ültetve. Nem véletlen tehát az ellentétpár.

 

Veress Enéh: Csudaszarvs, 2017, papír, tus, festék, 95×200 cm és Illés-Muszka Rudolf: Gyermekangyal, 2017, fa, fém, 173×75×33 cm / Fotó: Kelment Zoltán

A Metszésben című mű T alakú elrendezése egy keresztet formáz, ahol a függőleges elemen egy vízszintesen fektetett fa hatol át. Az álló, hátrafelé hajló fatestnek az alsó fele aprólékosan rovátkázott, barázdált, ami ősi, elfeledett kultúrkörökre utaló jelnek tűnik.

 

MAMŰ Galéria

  1. június 28-ig

 

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2019-06-19T13:21:06+00:00 június 19, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!