Dnyeper-parti szelek
Olena Golub kiállítása

Pataki Gábor

A belorusz Szvetlana Alekszijevics, egy másik posztszovjet, Ukrajnához hasonló történelmi gyötrelmekkel s zavaros jelennel megvert utódállam tényfeltáró krónikásaként Elhordott múltjaink címmel írta meg az Unió s vele a volt szocialista tábor végvonaglásának s cseppet sem könnyű és dicsőséges romeltakarításának, utóéletének történetét. A múltat részben tényleg elhordták ugyan, az emlékművek, párttagkönyvek, jelvények nagy része szobortemetőkbe vagy az ócskapiacra került, de maradékai, tárgyi és érzelmi töredékei, görcsei máig itt kísértenek, még most, a később született generációk gesztusaiban, gondolkodásában is.

Amúgy Olena Golub sohasem hitt a hivatalossá cementezett ideológiákban. A 70-es, 80-as évek moszkvai és leningrádi/pétervári ellenzéki művészcsoportjai és az ellenük bevetett hatósági zaklatások aránylag nálunk is ismertek, de a hasonló kijevi mozgalomról, a Ruhról alig tudhatunk valamit. A szabadabb kifejezés mellett az elnyomott ukrán identitást is kifejezni akaró csoport tagja volt Golub is vonagló vonalakból összeálló, rossz közérzetről tanúskodó képeivel. Művei a 90-es évektől kezdve egyre groteszkebbé válnak, a számunkra az egykori szovjet mesekönyvek, például Szuetyin illusztrációból ismerhető képi világ vaskos farce-okká alakul Golub kezén, rózsaszín macskák, sárga nyulak, kövér kofaasszonyok, nyalókát szopogató emberek népesítik be őket.

A 2000-es évek közepétől kezd foglalkozni az elektronikus alapú képalkotással. Printjei, digitális kollázsai azóta a műfaj nemzetközi seregszemléinek ismert résztvevői. Magyarországon is többször szerepeltek már művei, sőt kétszer díjat is kapott a Matricák-kiállítássorozaton. Alapállása, szemlélete a digitális műfajokban sem sokat változott. Kétségtelen azonban, hogy festményeinek buffószerű humora egyre keserűbbé vált. Mert a Szovjetunió felbomlása után egy ideig bízni lehetett abban, hogy meg lehet szabadulni a múlt átkaitól, a Gulag és a Holodomor csecsemőhullái övezte történelemtől, bízni lehetett abban, hogy a régió népei saját furfangos mesehőseik példáját követve túljárnak a sárkány eszén, s legyőzik azt, de mára mindebből csupán az „Andersen meghalt” végtelenül cinikus bon mot-ja maradt. Sajnos úgy tűnik, nemcsak Ukrajna, de az egész posztszovjet régió sem tudja kihúzni magát Münchhausen báró módjára a mocsárból. Mindenütt növekvő társadalmi ellentétek, felfuvalkodott oligarchák és NER-lovagok, a kompromisszumok esélye nélkül egymásnak uszított népcsoportok és rétegek, gyűlöletpropaganda és ostoba nacionalizmusok – egy amúgy is mércék és értékpreferenciák nélküli globális világban.

Golub itt kiállított sorozatain is ez a szélfútta törmelékhalmaz jelenik meg. Módszerét „narratív konstruktivizmusnak” nevezi, s valóban felfedezhetni rajtuk Rodcsenko, Klucisz, Liszickij montázsainak visszfényét. Csakhogy míg az elődök egy hamarosan eljövendő jobb és igazságosabb világ hitével, annak felépítését remélve készíthették el műveiket, addig Golub csupán mindezen ideák csődjét konstatálhatja. A Bronzkor – aszfaltkorszak-szérián egy prehisztorikus szobrocska helyezkedik a megfigyelő, illetve időnként a vezető színész szerepkörébe. Emlékművekkel szembesül, hol egy nemzeti hőssel, hol Vlagyimir Iljics megunhatatlan (?) kecskeszakállával. Máskor zeneszerszáma fegyverré alakul, de a töltény pipacsszirom. Tankok hernyótalpaival, PET-palackokkal, CD-lemezekkel, sugárveszélyre figyelmeztető táblákkal találkozik, az emberi agyról készült metszetekkel és az elsősegélynyújtást illusztráló ábrákkal akad össze, harci kürtöt fúj, távcsövön vizsgálódik, egyszer még az őrzőangyal szerepét is elvállalja. Összességében rezignáltan téblábol jövője – a mi jelenünk – kacatjai között. Nem ítél ugyan el bennünket, elnagyolt kis bronzarcocskáján nem tükröződnek érzelmi viharok, de szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni velünk.

A másik sorozaton Grusa csúf szörnyecskékkel ajándékoz meg bennünket. Amerikai szórakoztatóipari rokonaik, a grincsek, gizmók, gremlinek szintén belegyalogolnak ugyan a példás állampolgár mindennapjaiba, ellopják a karácsonyt, feldúlják a kisváros nyugalmát, de a végén persze minden jóra fordul. Kelet-közép-európai, ijesztő-mulatságos rokonaikat viszont nem olyan könnyű eltávolítani. Elfoglalták az utcákat, vonatra ülnek, autókra tottyannak, markolóval gyűjtik be áldozataikat, fenyegetően zümmögnek a levegőben, fogukat csattogtatva úsznak a folyóban. A godzilla típusú katasztrófafilmek régiós változatai, s az bennük a legrettenetesebb, hogy nem egy idegen létformát képviselnek, hanem egyébként kedves plüssállataink, bábfiguráink mutáns változatai. A felelősségünk közös: mi csináltunk vicsorgó zombit és trampli sellőt a játékbabából, mi alakítottuk szörnyetegekké a kiselefántot, a méhecskét, a mackót, engedtük, hogy álmaink rémálmokká váljanak.

Nyilvánvaló, hogy Golub figyelmeztetése fontos, bár önmagában nem elég. De hát tudjuk, ”A költő ír, a macska miákol és az eb vonít, s a kis halacska ikrát ürít kacéran.” A fikció mindenesetre néha megmutatja váratlan hatalmát, mint most az ukrán elnökválasztáson. Néha ezért nem árt a művészetre is figyelnünk…

 

MET Galéria

2019. július 31-ig

Print Friendly, PDF & Email
2019-08-05T17:02:28+00:00 augusztus 5, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!