Az élmény hatásosabb, mint a logikus magyarázat
Beszélgetés Orr Mátéval az Éden darabokban című kiállítása kapcsán

Sirbik Attila

A groteszk és a harmonikus, a valódi és a szimbolikus, valamint a naturalisztikusan megfestett és a sematikus formák kontrasztja jellemzi Orr Máté műveit. A sötét, homogén háttérben megfestett jelenetek egyaránt idézik a holland festészet aranykorát, Hieronymus Bosch hibrid alakjait és a 20. századi francia szürrealizmust. Az Éden darabokban című kiállítás a művész legújabb alkotásait mutatja be. A képek az ember alkotta törvények és az állati ösztönvilág ellentétéből vagy átfedéseiből kialakult feszültségeket járják körül. Ezeket a viselkedési mintákat Orr Máté a rá jellemző szellemes és frivol módon vizsgálja. A sorozat törvényszegéssel, a Kiűzetés a Paradicsomból jelenetével indul és bomlik ki egy színes, dinamikus képciklusként, ahol a szexualitás, az agresszió és az önfenntartás gondolatai jelennek meg. Az emberi tulajdonságokkal felruházott állatok az állatmesék műfajához kapcsolják a műveket, ahol állatok helyettesítik az embereket egy allegorikus képben, hogy a nehéz vagy kellemetlen témákról könnyebben tudjunk gondolkodni. Így nem egy konkrét történet jelenik meg előttünk, hanem annak csupán a sematikus váza. Ehhez a sémához minden néző a saját személyes élményeit tudja kapcsolni.

Mit jelent számodra az éden?

Orr Máté: A kiállítás az emberek által szabott egyezményes szabályok és a természet erőn alapuló törvényei közti feszültséget vizsgálja. A természet részei vagyunk, de mégis kívülről nézzük a természetet. Ezt a témát járják körül a képek analógiákkal, mert azokon keresztül tudunk a legkényelmesebben közel kerülni az ösztöneinkhez és a félelmeinkhez. Az éden egy olyan állapot, amikor az emberi szabályok nem érvényesek. Ez kényelmetlen és kaotikus, ugyanakkor nagyon szabad is. Nincs rendőrség és CCTV, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Arra voltam kíváncsi, hogy milyen, amikor a természet betör a hétköznapokba. Ebből születtek ezek a térhódítással, evéssel, szaporodással, néhol erőszakkal vagy csendes elmúlással foglalkozó képek. A kiállítás egyik képének címe Kiűzetés, ami szorosan kapcsolódik a kiállítás címéhez. Azért választottam ezeket az egyértelműen a valláshoz kapcsolódó fogalmakat, mert a bibliai teremtéstörténetben felmerülő első törvényszegésre utalnak, ezt az asszociációt indítják el. Ez jó kiindulópont a többi kép értelmezéséhez.

Orr Máté: Kiűzetés, 2019, olaj, akril, vászon, 120×100 cm

A szakrálist emeled be a hétköznapok dimenzióiba, vagy a hétköznapiságot látod meg a szakralitásban?

O. M.: A kultúránkban nagyon erősen jelen van a szakrális és a hétköznapi dolgok megkülönböztetése, szétválasztása. Én igyekszem ezt elkerülni. Gyerekkoromban kezdett gyanús lenni ez a dolog. Az erdőben kirándultunk, amikor megláttam egy szarvast legelni, ami önmagában is nagyon érdekes volt, bár azonnal elszaladt, ahogy észrevett minket. Akkor merült fel bennem, hogy ő vajon tudja, hogy ma vasárnap van, „Isten napja”, és vajon emiatt máshogy csinál valamit?

Szerintem a különböző vallások liturgikus gyakorlata, és a hozzá kapcsolódó tárgyak, amit szakrálisnak nevezünk, eredetileg teljesen gyakorlati, „hétköznapi” tapasztalat átadására szolgáltak. Viszont nem voltak meg az eszközök arra, hogy ezt pontosan kommunikálják. Ráadásul, ha valamivel hatalmat lehet szerezni, akkor azt ki fogják használni azok, akik vissza akarnak élni a hatalommal. Ha ezt a két dolgot összerakjuk, és várunk pár ezer évet, akkor megkapjuk a mai vallások helyzetét, és a szakralitás és a hétköznapok közti távolságot.

Orr Máté: Birtok, 2019, olaj, akril, vászon, 115×100 cm

Szétfeszíted a testről alkotott reális képünket, és egyfajta mágikusan fiktív „valódiság” felé tolod el?

O. M.: A teljesen klasszikus, akadémikusan realista ábrázolásmód szerintem sokszor kevésbé adja vissza az élményünket, mint egy absztraktabb, töredezettebb megjelenítés. A képeimen általában legalább kétféle ábrázolásmódot használok. Síkszerű, emblematikus  és realisztikusan megfestett elemeket. Az előbbiek az ábrázolt dolgot időtlenül és ikonszerűen, univerzalizálva mutatják meg, az utóbbiak egy elkapott, elillanó pillanatként. A hétköznapi élményeinket is csak részben határozza meg az érzékelt valóság, és nagyon sokat számít az, ami a fejünkben van róla.

A mitológia is tele van félig állat, félig emberi lényekkel, a valóságban állatokat tartunk a szobában, akiknek emberi nevet adunk, és a La Fontaine-mesékben az állatok viselkedésén keresztül tanulunk magunkról. Segít meglátni a perspektívát ez az önmagunktól való távolság. A hétköznapi gondolkodásban szerintem nincs nagyon szilárd és reális testképünk. Legalábbis az aktuális ideál könnyen befolyásolja.

Az is érdekes, hogy az egyiptomi művészetben a vezetőket nagyobb méretben ábrázolták az alárendeltjeiknél. Volt egy kísérlet, amikor amerikai gyerekeknek különböző méretű korongok közül kellett kiválasztaniuk egyet, aminek a mérete megegyezett a negyeddollároséval, csak az emlékeikre hagyatkozva. A rosszabb anyagi helyzetű gyerekek jellemzően nagyobbra tippelték a negyeddollárost, mint amilyen az valójában volt. A pénz (vagy a vezető személy) értéke megnövelte számukra a vélt méretét. Ezt az egyszerre reális és önkényesen fiktív gondolkodást használom a képeimen, és ez a testet is megváltoztatja.

Orr Máté: Vacsora egy személyre, 2019, olaj, akril, vászon, 120×150 cm

Mi az amit legtöbb festményeden látunk? Testmanipuláció, a valóságos testkép vizuális-metaforikus torzításai, az illegális test, gesztusesszenciák, azaz a vizuálisan felerősített testjel mint a szimbolikus tér sűrítése…?

O. M.: A képeim szereplőinek mindig erős indítékuk van arra, amit épp csinálnak, legyenek ezek emberek, állatok növények vagy tárgyak. Olyan helyzeteket választok, ahol a szereplők között erős érzelmi feszültség van. Ezek legtöbbször egyenlőtlen helyzetek, így a szereplők domináns- szubmisszív viszonyba kerülnek egymással. Ezeket a szituációkat nagyon sokféleképpen meg lehetne jeleníteni. Én arra törekszem, hogy szimbólumokkal eléggé eltávolítsam ezeket magunktól ahhoz, hogy kedvünk legyen gondolkodni rajtuk, hasonlóan a La Fontaine-mesékhez.
Így változik a test; ezt hívhatjuk metaforikus torzításnak. Ez az ábrázolt jeleneteket univerzálissá is teszi: senki sem gondolja, hogy térben és időben pontosan elhelyezhetőek. Ezeknek az érzelmi viszonyoknak a sűrítménye jelenik meg a képeken.

A szimbólumok, amiket használok nem kifejezetten kötődnek egy bizonyos tradícióhoz, a kortárs popkultúra és a keresztény hagyományok egyenértékű források. Ez első hallásra úgy tűnhet, mintha megnehezítené a képek befogadását, de valójában annyiféle kulturális és vizuális inger ér minket folyamatosan, hogy a legtöbben könnyen és szinte ösztönösen eligazodunk köztük.

Orr Máté: Gém és gyík, 2019, olaj, akril, vászon, 80×100 cm

Egy olyan világot kreálsz, ami nem a valóságra, hanem a kikényszerített vagy jobb esetben a szubjektivitás felszínét ostromló elgondolhatóra utal? Attól függetlenül persze, hogy összekapnánk azon, hogy mi a valóság.

O. M.: Igen, közös definíció nélkül nem könnyű erről beszélgetni. A képeim nem tudományos módszerekkel járják körül a problémákat, amikkel foglalkozom. Nagyon nehéz dolga lehet a pszichológusoknak, mert szubjektív élménnyel foglalkoznak tudományosan. A szubjektív élménnyel pedig az a baj, hogy nem mérhető, és az egyetlen mód, ahogy információt tudunk szerezni róla, az az, hogy megkérdezzük a másik embert, hogy mit érez. És csak az elmondásaira hagyatkozhatunk, amit mindenki tekerget magában egy kicsit.

Sem a témák kiválasztásakor, sem a feldolgozáskor nem törekszem objektivitásra, és bátorítani szeretnék mindenkit, hogy amikor a kiállítást nézi, hasonló szellemben tegye.

Elbizonytalanítóan valótlan állatábrázolásaid a bizonyos tekintetben deviánsnak tekintett emberi viselkedésmódokra, extrém és szubkulturális divatra utalnak?

O. M.: A képeken az állatok is mi vagyunk. Igyekeztem feszültebb helyzeteket találni, amiket szokatlanabb viselkedési formákon keresztül tudok bemutatni. Az állatok a képeken üzekednek, egymást eszik, vagy épp nem foglalkoznak vele, ha mellettük valakik egymást zabálják. Olyan korban élünk, szerintem nagyon szerencsésen, amelyben egyre kevésbé pontos a szubkultúra vagy a deviancia kifejezés. Sokféle kultúra van, amik nem állnak hierarchiában egymással, nincs egy főcsapás, amitől eltérhetnek. A közösségi média is az oka, de szerintem a történelemben ma a legkönnyebb megtalálni egymást azokkal az emberekkel, akiknek valamilyen területen hasonló az érdeklődésük. Zenében, táplálkozásban, játékokban, filmekben, szexualitásban, bármiben. És így nem kell hülyének éreznünk magunkat, ha mást akarunk, mint a közvetlen környezetünk.

Orr Máté: A fajok eredete, 2019, olaj, akril, vászon, 100×115 cm

Az Ént sokközpontúnak, többrétegűnek, instabilnak és történelmileg szituáltnak tekinted, folyamatos különbségtevések és többféle azonosulás termékének?

O. M.: Igen. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni magunkra, hogy vagyok én, a személy, és velem történnek a dolgok, mintegy rárakódva ez eredeti személyiségemre. Van egy elmélet, ami az Ént úgy írja le, hogy csak a dolgok vannak, amik velem történnek, és ezeknek a történéseknek az összessége vagyok én. E szerint nincs ilyen eredeti én, tulajdonképpen egy emlékhalmaz vagyok. Szerintem ez érdekes, és hajlok rá, hogy igaz. Többféle emlék van, a DNS-ünk például egyfajta emlék, ami évmilliók alatt alakult ki, és ezt kicsit alakítjuk életünk során, és tovább is adhatjuk anélkül, hogy az egészről tudnánk. Az individuális életünkben keletkezett emlékek pedig ennél sokkal nagyobb mértékben befolyásolják azt, hogy például ma milyen kedvem van. Ez instabil, de hívhatjuk dinamikusnak is. Minden új információ változtatja az Ént.

Nem rejtett célod az is, hogy híven tükrözd a mindenkori társadalmat, mindenféle félrebeszélés nélkül utalj az emberi természet bizonyos megnyilvánulásaira.

O. M.: Egy társadalom kultúrája mindig egy kísérlet arra, hogy sokan valamiféle narratíva mentén együtt tudjunk működni. Nagyon sokféle kultúra létezik, mert ellentétben a méhekkel és a hangyákkal, mi fiktív narratívákat is el tudunk fogadni az együttműködésünk alapjául. Például ha elég sokan hiszünk abban a fiktív történetben, hogy baj lesz, ha nem halmozunk föl minél több cuccot, akkor tömegek fognak reszketni a túlélésükért akkor is, amikor nincs igazán nagy szükségük azokra a cuccokra. Black Friday bevásárlós videókon lehet ezt jól tettenérni. A baj akkor van, ha a közösségünk fiktív narratívája túl messze van a valóságtól, az egyének igényeitől. Ilyenkor az emberek rosszul fogják magukat érezni, és lázadni fognak vagy titokban bűnöznek, mert nem lehetnek autentikusak. El kell gondolkozni rajta, hogy hogy tudok továbbra is a társadalom része maradni úgy, hogy azért nem érzem magam nagyon rosszul. Igyekszem ezt a képeken is megjeleníteni.

Az Éden darabokban bizonyos tekintetben kritizálja a humanista emberképet és ideálokat is.

O. M.: A kiállítás képei igyekeznek kizökkenteni a nézőt a megszokásból. A humanista filozófia fontos eleme, hogy a racionalitást és a tudományos vizsgálatot tartja helyesnek a dogmák követésével szemben. A dogmakövetés olyan, mint a megszokás. Ez szerintem is jó irány, de csak akkor, ha párosul azzal a felismeréssel, hogy amit nem tudunk tudományosan és racionálisan vizsgálni, az nem feltétlenül hülyeség. Csak lehet, hogy még nincsenek meg erre az eszközeink. Szerintem inkább működjön valami, és ne értsem, hogy hogyan működik, mint fordítva. Lehet, hogy a humanista emberkép nem eléggé emberközpontú, ha nem viszi figyelembe, hogy az életünkben csak kevés dologban tudunk racionálisak lenni. Nagyon sokszor a fejünkben lévő automatizmusok és sémák azok, amik meghatározzák a döntéseinket. Ezért a filmek, könyvek, művészeti alkotások vagy urbán legendák sokszor hatékonyabban működhetnek abban, hogy egy gondolatot kommunikáljanak, mint egy tudományos igénnyel megírt szöveg. Az élmény hatásosabb mint a logikus magyarázat. Nagyon nagy szükség van logikára és a jelenségek tudományos vizsgálatára. De vigyázni kell, hogy egy új felfedezés lehetőségét ne utasítsuk el csak azért, mert túl távol esik a világképünktől.

Orr Máté: A világ vége, 2019, olaj, akril, vászon, 85×70 cmAlkotói teredben a hibriditás bizonyos tekintetben a test meghaladását jelenti, vagy a testbe zártság elfogadását?

O. M.: A lényekben, akiket ábrázolok sokszor keverednek emberi és állati részek, de van, hogy állatokat ábrázolok különösebb torzítás nélkül. Nagyon ritkán embereket is. Íróktól szokták kérdezni, hogy egy-egy művük vagy karakterük önéletrajzi ihletésű-e, amire gyakran az a válasz, hogy minden életrajzi ihletésű. Ez a festményeimnél is így van. Nem állatokkal vagy kevert lényekkel foglalkozom, hanem az ezekben kifejeződő érzésekkel. Így nem igazán a testen van a hangsúly, mint inkább azon, amita test jelent az adott kép kontextusában. Ha egy gyík- vagy dinoszauruszfejű embert látunk, azt úgy fogjuk olvasni, hogy ez egy dühös ember, vagy egy olyan ember, akinek megvan rá az eszköze, hogy megszerezze, amit akar, akár annak árán, hogy eközben megöl másokat. Mindannyian voltunk már dühösek, mindannyian meg tudjuk szerezni valamennyire azt, amit akarunk, tudjuk, milyen ez. Ez a fajta keverés nagyon mélyen gyökerezik, állatfejű emberekként jelenítették meg az egyiptomi vagy hindu isteneket. Az észak-amerikai indiánok nemcsak ábrázolásokat készítettek, hanem a totemállataik energiáit úgy próbálták magukhoz vonzani, hogy az ábrázolt állat tollait vagy valamilyen testrészeit magukra akasztották. Itt Európában is divat, hogy felveszünk egy párducmintás ruhát. Mondhatjuk, hogy ezt elsősorban esztétikai okokból tesszük, de szerintem benne van az is, hogy ezzel a párduc erejét is magunkra vesszük. Ezért nem készülnek leopárdfóka-mintás dzsekik.

 

 

Orr Máté: Éden darabokban

Várfok Project Room,

2019. szeptember 18. – 2019. október 19.

 

Print Friendly, PDF & Email
2019-10-09T12:24:46+00:00 október 9, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!