Hetiszakasz
Roskó Gábor kiállítása

Horváth Ágnes

Ha mostanában látogattunk el a 2B Galériába, egy „rendes” kiállítás látványa fogadott: a falakon képek lógtak. Csakhogy a képek a Tóra adott szövegeinek – a hetiszakaszok, vagyis az adott hétre lebontott „adag” – commentjei, és nem illusztrációi voltak. Szándékosan a fészbuknyelvből kölcsönzök a hagyományos kommentár, a drósó helyett. Hogy miért? Azért, mert a Dáf Párását Sávuá (Hetiszakasz Oldalak) projektnek az (volna? van?) a feladata, hogy igazi közösségi felületként megszólítson és kommentár írására ösztönözzön mindenkit, akinek a Tóra ma is lélegzik.

A kiállítás első darabja – érthetően – az új év első hetének öt verse, azaz a Gen 1,1–5. A bibliai verseket illusztráló Roskóról nem tudjuk, mennyit tud a kabbalista hagyományban meglévő teremtés és alkotás héber szavak közötti különbségről, mindenesetre telitalálat, amit alkotott: A Széfer Jecira, a prekabbalista Alkotás (máshol Teremtés) Könyve ábráját (1. ábra) ábrázolja – újabb csavarásként – könyvek ábrájával. A kiállításon tehát ez volt látható. De ha továbbmegyünk a kutatásban, és fölmegyünk a hetiszakasz oldalára, négy kommentárt találunk: Balázs Gáborét, a Tóra szakaszának újrafordítójáét, Rabbi Evan Moffic Amerikában élő reformrabbiét, oldalt pedig Darvas rabbiét és Horányi Gáborét, a Lauder gimnázium igazgatójának a kommentárját. Ez a négy szöveg öleli át Roskó Gábor rajzát. Kezdjük evvel.

Roskó rajza a prekabbalista Szefírot-fát idézi.  A képen először négy, legyezőként kinyílt könyvet látunk, az ötödiket csak akkor vesszük észre, amikor már beléptünk a kérdés körébe: Mit jelent a hetiszakasz? mit jelent kommentálni? mit jelent a „mit jelent”? A vizuális gondolkodás terében a kis méretű, ötödik könyv a rajz (-olat) szívében csak akkor tűnik fel könyvnek, ha tudjuk, hogy a Szefírót-fának tíz „gyümölcse”, tíz „rendje” van. A héber széfer szó rendet jelent, majd könyvet, de mondják zafírnak, szférának, vagyis égi rendnek is. Visszatérve Roskó értelmezéséhez, a fának nála ága-boga van. Faágak tartják a szefirákat-könyveket ugyanúgy hét vízszinten, mint a hagyományos Szefirot-fa-ábrázolásokon, ahol a fa gyümölcsei szógömbök. Roskónál az ágak emberi kézre emlékeztető, két vagy három ujjban végződnek.

És miért a Széfer Jecira Roskó hivatkozási alapja? Én úgy gondolom, két okból – hozzátéve, hogy hivatkozás, alap, ok stb. olyan költői látomásnál, mint Roskóé, nem merül föl. Szemben a honlapon olvasható, ultraracionális kommentárokkal és az ugyancsak ultraracionális, azaz nem művészi fordítással, de erre még visszatérek. A kommentár, az ábrázoló kommentár is: a teremtés burka. Maga nem teremtés, nem bara, hanem értelmezés. Egyik funkciója a védő-óvó felfesletése az ember számára túl  kompakt eseménynek. Innen, hogy a művész nem az isteni teremtés szót, hanem az emberi jacar, alkotni szót választja. A másik (is) nyelvi ok (lehet): Széfer Jecira és Éc Szefirot (= Szefírot-fa), jacar és éc? Ez volna hát az isteni Teremtésre adott emberi válasz? És máris a még el nem hangzott „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”, Berésit I. 26. verséhez szalad előre, mintegy megtestesítve azt. De nem csak ezzel a rajzával, az összes többivel is. A Roskó-féle emberek emberi lényekre emlékeztetnek: hol kicsit kevesebbek, hol kicsit többek. Ahogyan Németh Gábor fogalmazott megnyitójában: a Jeremiás-féle körülmetéletlen szívűek ők, akárcsak Izrael népe. És később, már konkrétan Roskóról szólva, ezt mondja: „És amiképpen az Örökkévaló nevének leírásakor kötelező hibát ejteni (ebben téved, ez egy új-ortodox hiedelem!), úgy azzal a bölcsességgel hibázza tökéletlenre rajzait Roskó. Nem ábrázol, a legkevésbé sem. Ezek a rajzok gondolatokat jelenítenek meg, olyan enigmatikus állítások, amelyek magukon kívül hordják a jelentésüket valahol abban a néma űrben, tohu vábohu, ami a Tóra szakaszainak olvasása és a rajzok szemlélése között teremtődik meg.” És még mindig az első rajznál maradva, mondhatjuk, hogy Roskó megint borít. A kabbalista, azaz metarabbinikus, vagyis avantgárd Szefírot-fát rajzolja az ultraracionális, a misztériumra, szellemi jelentésre érzéketlen újsütetű fordításhoz és kommentárokhoz.

Roskó a Dvárim 6-nál is megőrzi szuverenitását, holott ez a Smá, az a Tóra-szöveg, amely – a kommentátorok szerint is – a zsidóság legfőbb imája. A Smá az ellenkezője a kóser háztartások rettegett hanyagságának, annak, hogy az edény „kaserolásakor”, tisztításakor, ahogyan fogom az edényt, az ujjam alatt „tréfli” marad, tehát tisztátalan. Ez a nyom piszkítja be a tisztaság utáni törekvésem minden igyekezetét. A Smá a zsidóságnak az a csücske, amibe legbelül, olykor öntudatlanul, egészen mélyen elsüllyesztve, mégis belekapaszkodom „teljes szívemmel, teljes lelkemmel és teljes erőmmel”, ahogyan éppen a Smában mondjuk. Persze csak addig, amíg zsidónak mondom magam – másoknak és magamnak. Szépet ír erről az egyik kommentátor, Kuti Andrea: „Alvás előtt mondták együtt, és az anyukám, kicsiként, nagyon viccesnek tartotta, hogy be kellett fognia a szemét, és számára ismeretlen szavakat mondani, amelyekre viszont ma is emlékszik. De nekem ez a pici emlék is azt jelentette, hogy elcsíptem, megmaradt valami tanúságnak, nemcsak a papírokon, de a személyes emlékekben is.” És mit tesz Roskó? Röviden fogalmazva: tágít. Ő, aki nem élte meg azt a „pici emléket” sem, a csücsköt, nem saját emlékeiből, hanem a közös európai emlékezetből merít – nagyot.

Elsőre azt látjuk, hogy két római katona – ehhez kétség nem férhet: korhű öltözet, az ülő alaknak görög szobortöredék szolgál „zsámolyul” – veszi körül (őrzi?) a lángnyelvek közepette ülő Mózest. Az egyik katona hangsúlyosan a „távolba mered”, az ülő pedig talán gránátalmát eszik nagy élvezettel. Mózes keze egy könyvön pihen, a lángok lándzsagyertyák, és ekkor már átfut a fejünkön, hogy itt a Jézus-történet is. És joggal, hiszen a Smá a második templom idején lett alapima, talán Barkochbáék is ezt üvöltötték-suttogták. A lándzsák-gyertyák pedig mind a kettőt, Mózest is, Jézust is égetik-döfik, ahogy mind a kettőnek világítanak is.

***

Mivel a comment a kiállítás és a honlap kiindulópontja, ami egyfajta fluxusművészet, hiszen a folytatást biztosítja, eventeket hoz létre, ozmózist biztosít a művészetek között, így őrzi a hagyományt, akkor illő, hogy a kiállítás méltatója is bekapcsolódjék e fluxuseventbe, ő is „elmondja a magáét”, azaz kommentálja a központi szöveget.

Amikor Isten elkezdte megteremteni az eget és a földet – olvassuk az új fordításban. Márpedig a Genezis 1,1 betű és a betű szelleméhez hű fordítása így hangzik: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Nem az időben teremtette, ahogy a fordítás sugallja, hanem egy csapásra, a kezdetben – mint írva vagyon. A kezdet nem időbeli, hiszen előtte nincs semmi. És nem a semmi van előtte. A kezdet attól kezdet, hogy a kezdetben van. Ahogyan az sem az időben történik, hogy Legyen világosság! Lett/Lőn világosság. Nem először mondta, hogy legyen, utána meg lett. Nem, attól lett világosság/fény, hogy mondta, hogy legyen. Szó és tett egységben van, egy résnyi helyet sem hagyva az időnek, amely vasfogával tényleg kikezdi ezt az egységet. Ahogyan tehát a kezdetben teremtette, úgy a szavával, a legyennel létre-levésre hozta (a fényt). Az idő vasfoga itt nem harap!

Ami pedig a Dvárim 6-ot illeti: Hallgass ide, Izrael: J-H-V-H az Istenünk, – J-H-V-H egy(edül), a következőket mondanám. A zsidó hagyomány az élő, eleven szó hagyománya. Jártadban-keltedben, úton-útfélen erről szólnod kell, az ima a templomban hangzik, vagy otthon. Márpedig, ha hangzik, akkor kiejthetőnek kell lennie, mert csak akkor tud megszólítani, ha hallom. A fenti mondat tudós furfang, magam vállrándítva, továbbállnék: ez nem nekem szól. Márpedig a bibliai mondat nem magyaráz: megszólít, parancsol. A pozitív parancsra – és nem a tiltásra! – mindenki felkapja a fejét. Ahogyan Tábor Béla mondja a parancsról A zsidóság két útjában.  „´Halljad Izrael!´ A parancs… nem tűri a közömbösséget… Ha egy csapat katona a parancsot kapja, a hallott parancs minden egyes katonájából kiváltja ezt a kettős élményt: hogy ugyanezért a parancsért mindenki más is felelős, és ugyanakkor mégis csak ő felelős érte.” Mert, mondja ugyanő, „a személyes megszólítás teszi a parancsot paranccsá, és a felelősséget felelősséggé.”

 

2B Galéria

2019. október 17. – november 15.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2019-11-25T21:17:36+00:00 november 25, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!