ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

Az emberközpontú gondolkodáson túl
Territórium: pályázat a Velencei Építészeti Biennálé magyar kiállítására

Demeter László
Hashim Sarkis, a 2020-as Velencei Biennálé főkurátora témajavaslata és központi kérdése: Hogyan leszünk képesek a jövőben együtt élni? Az emberiség előtt álló kihívások feltárásához és megoldásához perspektívaváltásra van szükség. Az építészet egyik fő kihívása, hogy a rendelkezésre álló (élet)teret az együttéléshez nagylelkűen újragondolja, figyelembe véve az emberi és más életközösségek sokszínű igényeit. A Territórium elnevezésű koncepció szakítani próbál az emberközpontú gondolkodással, és számba veszi, hogy a települések fejlődése és a természeti tájak átalakítása, valamint az emberi igények kiszolgálása milyen hatást gyakorol a természetes élőhelyekre, az őshonos fajok életére, valamint az ember és a természet kapcsolatára.
Az ember által közvetlenül (települések, infrastuktúra) és közvetve (művelésbe vont mezőgazdasági és erdőterületek) belakott territórium határai jelentősen kitágultak az elmúlt évszázadokban. Hirtelen expanziója folytán egyszerre dúskálunk bizonyos javakban, és szenvedjük az eltűntek mérhetetlen hiányát. A végtelen lehetőségek és a homogenizált tájak időszaka köszöntött ránk. A legtöbb táj ma már az ipari mező- és erdőgazdaság mintázatával teletetovált tárgy. Az ember a folyamatirányító szerepébe öltözve törtet előre az antropocén korban, miközben kényelme érdekében elszakítja magát a diverzitás impulzusaitól, talán örökre. A fő kérdés már nem az, hogy meg tudjuk-e vagy meg akarjuk-e állítani a territórium további növekedését, hanem az, hogy elkezdjük-e az annak létrejöttét alakító motivációk feltárását.

Átjárható-e az ember és a táj közötti antropocentrikus határvonal? Hol húzódik ez a határvonal? Mi a következménye a táj önkényes átalakításának? Vizsgálható-e az emberi tevékenység a természetes élőhelyek nézőpontjából? A GUBAHÁMORI, a Filip és Demeter László koncepciója az építészet és képzőművészet eszközeivel, ellentétpárokra építkezve teszi fel kérdéseit a látogatóknak.

Létezik-e pótszer a territórium látványos és dicsőséges térnyerése közben elszenvedett veszteségeink érzékeltetésére? A mesterséges tájba betérő látogató a territórium részének érzheti magát, miközben – tudatosan vagy tudattalanul – folyamatosan alakítja azt. A koncepció azzal, hogy a vizualitáson túli érzékelésekre (például a búzaszemek a lábunk körül) is alapozza a befogadást, tudatosan készteti a látogatót a megszokott okulárcentrikus érzékelési módból való kimozdulásra.

A térinstalláció két fő elemből áll: egy búzaszemekből kialakított absztrakt, ember által alakított topográfia és egy ebbe a tájba illesztett épített tömeg, amely egy süketszobát rejt. A kiemelt ökológiai elemek valós bemutatására nincs mód (például az ember által érintetlen Kárpát-medencei őserdők és mocsarak), ezért múzeumi körülmények között idézzük meg őket. A búzatérben megjelenő, térbe lógatott fejhallgatókon a látogatók széleskörű és provokatív információkat kaphatnak az elpusztult vagy pusztulófélben lévő ökológiai rendszerekről. A természeti hangmintákba, történetmesélésekbe és narrációkba csomagolt szakmai tartalom által közvetítjük azt az ökológia és élőhelyi sokféleséget, amit az egyhangú, ember által letarolt tájban megtapasztalhatna a betérő, ha az nem lenne gyökeresen átalakítva.

Az egyetlen hely, ahol a látogató technikai segítség nélkül képes hangélmények befogadására, az a tájba illesztett épített tömeg, az emberi menedék: a ház. A ház belseje azonban egy lesötétített süketszoba, amelyben az ember nem hall és nem lát. Azáltal, hogy az ember két fontos érzékelési módot is elveszít, egy különösen bizonytalan helyzetbe kerül: a világgal való kapcsolatát veszíti el. A sötét süketszobában töltött öt perc után felerősödnek az érzékelési bizonytalanságok.

Az Alföld „Magyarország éléskamrájaként” jó minőségű, hatalmas területű sík szántóföldeken szolgálja ki az ország élelmezési igényeit. Az ember által tudatosan átalakított (pusztított) táj, mely egykor Európa egyik legnagyobb frissvízi halexportőr régiója volt, mára fuldoklik a szárazságtűrő búzában. A turizmusban szlogenként használt csikósok-gulyások délibábos pusztájának romantikája, amely az 1980-as évek óta tartja magát, eltereli a figyelmet a hagyományosan tájból és tájjal együtt élő pásztorközösségekről és az általuk ápolt füves-fás legelőtájról. Ha közelebbről szemügyre vesszük a tájkép fejlődésének történetét, a sokszínűségének evolúcióját rádöbbenünk, hogy ez a rengeteg (marketing- és társadalmat eltartó) érték egy pusztulási folyamat eredménye. Szükséges volt-e beáldozni ezt a kulturális és természeti sokféleséget a jólét oltárán?

A természethez való viszonyulásunk minden korban más: egy rajtunk kívül álló tárgy, amit meg kell hódítani, le kell győzni, le kell tarolni vagy éppen meg kell menteni, de csak oly kevéssé valami, amivel együtt lehet élni. Az ember természethez való hozzáállásában mindig saját szerepének fontosságát emeli ki. Természetesnek vesszük, hogy az emberi érdek, a közösség, az ország igénye fontosabb a természet állapotánál. A Tisza-völgyet kritikusan kiszárító és jelentősen átalakító folyószabályozásokat gróf Széchenyi István is nélkülözhetetlen lépésnek ítélte meg a fejlődés előmozdításához. Így írja egyik művében: „Szabályozni akarunk, és ez helyes; mert ha nem több, legalább is bohóság volna, az előttünk földben fekvő kincset fel nem szednünk.” Alig egy évszázaddal később így fogalmaz Osváth István: „Mi is a természetet akarjuk legyőzni, amikor a Nagy-Alföldön az aszály pusztításait fapásztákkal, fasorokkal, erdőövezetekkel készülünk megfékezni.” A gigantizmus jellemző mindkét természethez való közelítésben. Széchenyi a víztől próbált megszabadulni egy emberfeletti munkával, s kicsivel később már azon fáradoznak a szakemberek, hogy a vizet megtartsák a tájban. Ma is forintmilliókat költenek élőhely revitalizációra (visszavizesítésre), miközben az időjárás egyre aszályosabbá válik. Ha a búza „életet” jelent az Alföldi földműves közösségek szóhasználatában, akkor a vizet minek kellene neveznünk vajon? Mit mondana ma Széchenyi arról, hogy szükséges volt-e a Tisza-völgy ilyen mértékű átalakítása?

A Territórium-installáció egy diszfunkcionális kiállítóteret hoz létre: ahogy a búzában halad, a látogatónak küzdeni kell az információk megszerzéséért, de az installációban előrejutva folyamatosan elveszíti a körülötte lévő észlelési bizonyosságokat. Azzal a diszkomforttal halad, amellyel egy szarvas fut át a többsávos autóúton. Ha arra gondolunk, hogy az életet és a kenyeret jelképező búzát etikátlan megtaposni, akkor jó helyen járunk. Vajon etikus-e további zöldmezős beruházások keretében lakóparkokat felhúzni? Etikus-e további burkolt közlekedési felületeket létrehozni azért, hogy gyorsabban célt érjünk? Egyáltalán, etikus-e minden vasárnap levágni a füvet a hétvégi háznál? Mindezzel a körülöttünk lévő élőlények lakhatási lehetőségeit pusztítjuk.

A Velencei Biennálé magyar pavilonjába végül egy másik tervet választott a szakmai zsűri. Ennek ellenére az építész-művész-ökológus párbeszéd eredményeként létrejött gondolatokat, úgy gondoljuk, érdemes útnak indítani más fórumokon is.

 

 

Az alkotók:

Filip – Bodonyi Panni, illusztrátor; Kovács Budha Tamás, képzőművész

GUBAHÁMORI – Guba Sándor, Hámori Péter építészek

Demeter László, az MTA Ökológiai Kutatóközpont erdőökológus, etnoökológia szakértője

 

Források:

Széchenyi István (1846): Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg. Trattner és Károlyi, Pest.

Osváth István (1949): A szovjetunió erdőgazdálkodása és a magyar erdőgazdasági fejlődés összefüggései. Erdészeti Lapok 85(12): 267–275.

Bellon Tibor (2004): Living together with nature: farming on the river flats in the valley of the Tisza. Acta Ethnographica Hungarica, 49 (3–4): 243–256.

Guba Sándor, Hámori Péter, Bodonyi Panni, Kovács Budha Tamás, Demeter László (2019): Territórium: a GUBAHÁMORI terve a Velencei Biennále pályázatára. Építészfórum.