A kép mint megkonstruált logikai rendszer
Interjú Pintér Diával

Sirbik Attila

Pintér Dia különböző anyagkísérletekbe foglalt képeket készít. 2013 óta képeinek egyik fő alkotóeleme és szereplője a szerpentin-papírszalag, amellyel aszketikus elszántsággal építi figuralitásba hajló képeit. Analizáció, képfelbontás, összerakás. Ezzel a fajta aprólékos, időt igénylő művelettel egy másfajta időegységélményt kínál fel magának és a nézőnek, amellyel társadalmunk gyors ütemű életérzéséből szeretne egy kis időt kiszakítani, és a figyelmet az aprólékos részletekkel a jelenetekre irányítani. Jelenetei korunk főbb problémáiból, főképpen az egyén elidegenedéséből és a virtuális világ személytelen feszültségéből fakad.

Motivációdnak egyik fő mozgatóeleme olyan narratívák megfogalmazása, amelyeket kimondatlanoknak vagy feldolgozatlanoknak vélsz.

Pintér Dia: A saját projekcióimmal foglalkozom és tulajdonképpen ezeket listázom, katalogizálom, és elemzem őket. Ez bármire kivetülhet természetesen, legyen ez egy társadalmi – ami az egyén viselkedésére is kihathat – vagy egy ennél általánosabb emberi jelenség. Olyan projekciós felületeket építek, amik a töredezett és szubjektív narratívák becsatornázhatóságát kísérelik meg körüljárni.

Kiállítási enteriőr / Fotó: Biró Dávid

Pintér Dia: Watcher, 2019, vászon, szerpentinpapír, akril, akrilspray, filctoll 200×150 cm / Fotó: Biró Dávid

Kísérletezés és kutatás mindenek felett?

PD: Inkább arról van szó, hogy szeretem a festészetben a saját határaimat feszegetni, és jelenleg ezzel a megközelítéssel tudom a leginkább átélni a saját szabadságomat. Ez a határ pedig leginkább ott kezdődik, amikor is nem tudom a saját narratíváimat direktben rávonatkoztatni a látottakra, mégis személyesnek és fontosnak érzem a jelenetet.

Mi a fontosabb számodra: az anyaggal folytatott kísérlet, vagy maga a végeredmény? Amit egyébként minden esetben a kísérleti fázisba rejtett véletlen határoz meg?

PD: A jeleneteket egyesével, lépésről lépésre bontom le, és mindig azt figyelem, hogy mennyire szeretem azt az adott lépést a kép környezetében. Fontos, hogy élvezzem a folyamatot, és hogy akár rajongani is tudjak egy-egy megoldásért. Folyamatosan egységében nézem a képet, és igyekszem egyfajta katartikus egységhez alakítani. A spontaneitásban igen, a véletlenekben nem igazán hiszek.

Miért pont szerpentinpapír?

PD: A képre történő papírlap-felragasztás tulajdonképpen nagyon régóta benne van az eszköztáramban. Korábban csíkos füzetlapot ragasztottam fel hol kivágott formákkal, hol nagyobb, füzetlapnyi méretekben. Tulajdonképpen a szerpentinpapír a csíkos füzetlapnak a felszabdalt változata, amivel a játékterem még inkább kibővült az azt követő évek során. Az, hogy anyagokat halmozok fel, amiket aztán a későbbiekben valamilyen formában felhasználok, szinte a kezdetektől szerves része a gondolkodásomnak.

Az ismétlés mint konstruktív mozzanat funkciója az általánosítás?

PD: Az egyesével történő, ismétlődő papírfelragasztás mintegy a kép témájához való behangolási folyamataként működik. A folyamat kettős. A kép témájának a jelenetét lebontom: ez először a legnagyobb egységgel, a háttérrel kezdődik, végül a legkissebb egységben, a szimbólumrendszer valamelyik részletében zárul. Ezen folyamat közben pedig olyan, mintha magamat is felépíteném a téma kibontása során.

Pintér Dia: No rush, 2018, vászon, szerpentinpapír, papír, akril, akrilspray, filctoll, 200×150 cm / Fotó: Biró Dávid

Képeid sok esetben az időből kivonják a múltat és a jövőt, hogy megmaradjon az állandó jelenidejűség, ami már csak egyfajta, az emlékezettől elvont térben lebeg?

PD: Számomra a kép  egy olyan megkonstruált logikai rendszer, amit kötni tudok különböző tágabb értelmezések rendszeréhez. Kifejezetten az mozgat, hogy hol a határ az egyéni és a kollektív értelmezhetőség között. Van-e még ilyen, és ha nincs, hogyan lehet azt megkonstruálni.

Mit gondolsz, a képzőművészetben a digitális technológia egyszer csak múlttá válik, mint egy jelenség, vagy képes lesz összekapcsolódni olyan biológiai hardverekkel, amelyek elfogadtatják majd vele a kísérletezés élményét, amit a digitális világ jelen pillanatban rigidnek tart?

PD: A digitális világ fejlődése megállíthatatlan. Arra gondolsz, hogy mi lesz, ha majd algoritmusokkal fogják előre legyártani a különböző művészeti alkotásokat? Mert ha ez megtörténne, akkor az újra felborítaná a művészi szereppel, a személyiséggel kapcsolatos teóriáinkat. Mi lesz ha egy gép századmásodpercek alatt megteszi, amit egy művész négy év leforgása alatt tudott szintetizálni? Kihagyható lesz-e a művész és annak személyes élettörténete az alkotási folyamatból?

Érzékenység és trendiség, hogyan találkozik össze nálad az alkotás folyamatában?

PD:Az érzékenység fogalma számomra azt jelenti: fogékonyabbnak lenni valamire, és sérülékenyebbnek lenni dolgokkal szemben. Kettős a természete. A trendiség pedig az éppen aktuális diskurzust jelöli, néha pejoratív felhanggal ellátva. A formakövetéssel nem szimpatizálok.

Pintér Dia: Entering into a clear area, 2019, vászon, szerpentinpapír, papír, akril, akrilspray, golyóstoll, filctoll, ceruza, 200×150 cm / Fotó: Biró Dávid

Fontos számodra az, hogy a korunkra oly jellemző képáradatot leképezd alkotásaid létrehozásának folyamatában?

PD: Bár rengeteg kép vesz minket körül, azok igazából képtöredékek, kiragadott részletek, amelyek nem képesek az embert érzelmileg segíteni, rendezni. Ezért is tartom fontosnak az olyan jellegű művészetet, ami kontextust teremt, és igen: leképezést végzek, hiszen ábrázolok, de nem külső képek a kiindulópontjaim, hanem szavak, szókapcsolatok.

A vizuális dekontextualizáció jegyében, a szerpentin-papírszalag használata egyfajta megismételhetetlen és reprodukálhatatlan aktussá válik?

PD: Tulajdonképpen igen, de ha csak festészeti szempontból szeretném megközelíteni ezt a kérdést, a közvetlen egyéni kézjegynek valamilyen mértékű elutasításáról is szó van itt.

 

Horizont Galéria

2019. november 13. – december 21.