Horváth Ágnes

Kurtág Judit nem ábrázol: megjelenít. Nem képet alkot, hanem az élő lény lényegét mutatja. Nem alakzatok ezek, hanem erők, és gyengeségek. Csupa történés. És mint az állatmesékben, itt, a papíron is megszólalnak. Rendes állathangon. És mikor itt megszólalnak, márpedig a legtöbb rajzon ezt teszik, nem érezzük úgy, hogy valami csodaszerű tüneménnyel volna dolgunk. Nem. Rólunk szólnak ezek a rajzok.

Ez a kiállítás a vonalrajzról szól. Arról, hogyan lehet egy fehér papíron különböző vonalakat húzni: törékenyeket, masszívakat, stabil vezetésűeket, finomakat, annyira finomakat, hogy azt gondoljuk, nyomban elszakadnak. Ilyesmit érezhet a látogató a Kutya-képnél. Mindjárt elszakad, és akkor mi lesz? Vagy megszakad. Ahogy a szív szakad, a szív, ez a nagy összekötő. Akár a rajzvonal, a szív is a létezéssel köt össze. Ha megszakad, nem vagyunk többé, szívünkkel a létünk szakad meg. A rajzvonal is ilyen: ha elszakad a vonal, már más lesz a rajzolat, vagy nem is lesz többé.

©Kurtág Judit

A másik nagy erénye a kiállításnak, hogy itt a képek maguk akartak megszületni. Mit értek ezen? Ahogy a bibliai Teremtés könyve felszólító módban beszél, „legyen/lett”, és nem magyaráz, nem leír – a nyelvben megmaradtak ezek a parancsoló, ellenállhatatlan szavak, és a sokkal gyengébb leíró, magyarázó jelzők, igék, főnevek, így van ez a képzőművészetben is. Az igazán jó képek – és ezek nagysága, jósága/minősége igen különböző lehet – mind maguk kívánkoznak létre/világra jönni. Ahogyan a foganást nem, de a világra jövést már a gyerek dönti el. Jakovits József nagyon jól tudta ezt, hiszen így írt Amerikából Mándy Stefániának: „Megvárni a gyereket és pont azt festeni, amire szükség (belső szükség) van.” Vagy Ady, aki percek alatt firkantotta le azt a verset, amelyikkel, saját elmondása szerint, hónapokig volt viselős.

Mielőtt azonban belekezdenék a képek leíró elemzésébe, érdemes elolvasni az alkotó életrajzát, akinek neve alig ismert itthon.

Nem említeném a felmenőket, ha Juditnak nem volna élő alkotói kapcsolata édesapjával és a nagyszüleivel. Legutóbb, a milánói Beckett-premieren mutatták be a nagyapja által megzenésített egysorosát, a – saját fordításomban így hangzó: És a kacsa lassan elmerül saját árnyékában-t.

Tánc, zene, versek, video. Ezek a műfajok jelzik, vagy, hogy stílusosak legyünk, rajzolják ki Kurtág Judit útját. Az érdekli, tudjuk meg honlapjáról, hogyan hat egymásra és az észlelésünkre kép, mozgás és hang. Ebből bennünket – grafikai kiállításról lévén szó – most a kép érdekel.

Szinte mind figurális alkotás, állatrajzokat látunk. A rajzolat maga is nagyon egyszerű, árnyalás nélküli, és mindez nem megkönnyíti, hanem nehezíti a néző dolgát. A tárgy, ahogy Kállai Ernő interpretálja, a látomás korlátja. Kurtág rajzainál is ez az egyszerűség zavarba ejtő. Ám a szemlélődés sokat segít a megértésben.

©Kurtág Judit

A kiindulópont tehát, hogy itt állatrajzokat látunk. Akkor ez a szakosodás értelmében vett szakma volna? Ha szakma, akkor elsőre a tavaly távozott, nagy rajzolóművész Egyed Lászlóra gondolok (1953 – 2019), akinek vannak tematikus rajzai, rajzkorszakai: mindenféle zöldség és gyümölcs, emberi test, hajfonatok, csészék. De a magyar grafikusok közül mondhatnék másokat is, csak ő áll a szívemhez közel. Ám Kurtág Juditnál nem erről van szó, hiszen az az első pillantásra látszik, hogy nem „lovat”, nem „tevét”, nem „elefántot” akar rajzolni, hanem ezek rajzolásával akar mondani valamit. És ahogy gondolkodtam, hogy miről is lehet nála szó, egyszer csak beugrottak az állatmesék. Végigpörgettem magamban mindent, amit csak a műfajról tudok – no meg a wikipédia! – és megértettem: igen, erről is van szó. Ezek az állatok: a földre ereszkedő teve, a magába süppedő vagy az ikonosztázként a falra helyezett kilenc elefánt – az állatmeséhez hasonlóan – rólunk, emberekről mondanak valamit: az esendőségünkről, vagy éppen az erőnkről. Mert mi az állatmese? Többnyire olyan tanmese, amelyben az állatok saját hangjukon szólalnak meg, vagyis nem tündér- vagy csodalények hangján. Valóságos voltukat egy percig sem vonjuk kétségbe, sőt: halljuk őket. Kurtág Judit állatmeséi – szerencsére, teszem hozzá – nem okítanak bennünket. Talán leginkább a hangutánzó mesékre emlékeztetnek. Ahogyan A vadgalamb és a szarkában a szarka „csak így, csak úgy-ával csattog, a galamb meg „túdom, túdom”-ával búg”. Kurtág minden rajza felismerhető, persze nem az állatok hangjáról, hanem a fajtát meghatározó testrészéről, tartásáról, így hol az ormányáról (elefánt), hol a púpjáról (teve), hol irgalmatlan csőréről (pelikán). És elmesélik magukat. Mint a magam számára Négylábúnak keresztelt képen. Nem tudjuk róla, hogy kutya, ló, szamár, vagy micsoda egyéb! De azt látjuk, hogy terhet cipel, és hogy bírja. A vállán a világ terhe, a négy lábában az ereje. Pedig mennyire sovány! Mennyire hajlékony! Mint Pascal „gondolkodó nádszála”. Vagy, ami még az állatmeséhez kapcsolódik s amit Stendhalnál olvasunk mottóként: „A beszéd azért adatott az embernek, hogy elrejtse gondolatait. (P. Malagrida)”. Ha ezt lefordítjuk állatra, itt az állatok mondják ki, amit az emberek magukban gondolnak. És még valami. Milyen unalmas, milyen szájbarágós volna a Tücsök és a hangyát emberek szájába adni!

©Kurtág Judit

Aztán beúsznak a barlangrajzok is. Nem csak azért, mert szinte mindig állatokat ábrázolnak. Hanem a barlangrajzok ereje miatt. A hasonlóság a Kurtág-rajzok „energikus” állataival van, a mozgásban levőkkel, vagy inkább: a mozgásra feszülő, ugrásra kész állatokkal.

A kiállítás legnagyobb méretű képe, a mindössze pár vonallal megrajzolt elefánt masszív tömeget és súlyt éreztet, a rajz pedig a maga biztonságával a kalligráfusok biztos tudását idézi. Hiába a Babar-mesékből ismerős (afrikai) elefántfajta, ezen a rajzon nincs semmi meseszerű. A biztos rajzvonal valós-sága és meglepetést okozó ereje tűnik szembe. Nézzük csak a csodálatos, betűszerű alakzatban végződő lábat, amely könnyűvé varázsolja ezt a nagy testű állatot, miközben nagyon is ott a súlya. És ha jobban meg akarjuk ismerni az elefánt mibenlétét, vegyük alaposabban szemügyre a kilenc képből álló ikonosztázt. Nyilván az elrendezés is sugallja, hogy egyazon állatról van szó – mert különben nem mindegyiket gondolnánk elefántnak. Inkább más-más „életfázisban” lévő állatokról van itt szó. Az elefánt-ikonosztáz köré mintha szöveget is lehetne írni, és akkor máris itt áll előttünk egy – a francia nyelvterületen oly népszerű – képregény! Ahogyan a Kutyás képegyüttes első két képén mintha a kutya négy lába rajzolná s formálná magát valami kínai? japán? betűvé.

©Kurtág Judit

Kurtág Judit nem ábrázol: megjelenít. Nem képet alkot, hanem az élő lény lényegét mutatja. Nem alakzatok ezek, hanem erők, és gyengeségek. Csupa történés. És mint az állatmesékben, itt, a papíron is megszólalnak. Rendes állathangon. És mikor itt megszólalnak, márpedig a legtöbb rajzon ezt teszik, nem érezzük úgy, hogy valami csodaszerű tüneménnyel volna dolgunk. Nem. Rólunk szólnak ezek a rajzok.

KURTÁG Judit: Állatok, Nyitott Műhely, 2020. február 3. – 28.

Print Friendly, PDF & Email