Egy kicsit rosszabb lesza, mielőtt jobb lenne
A jövő képzete nem más, mint a jelen lenyomata

Új Művészet

Interjúsorozatunkban kortárs gondolkodókkal beszélgetünk az aktuálisan kialakult helyzet kapcsán. Mai interjúalanyunk Hermann Veronika.

A slow life egyfajta privilégium. Akinek eddig engedték a lehetőségei, eddig is gyakorolta, akinek pedig nem, annak az otthonába zárva sem lesz nyugodtabb vagy lassabb az élete. Sőt, számosan akadnak, főleg az egyébként is jóval több láthatatlan és fizetetlen munkát végző nők körében, akiknek több feladatuk van (például a gyerekek otthoni tanulásának anomáliái miatt) az izoláció alatt, mint a hagyományos hétköznapokban. A lassulás egyrészt kiváltság, másrészt döntés kérdése, de az egyik a másikat feltételezi: akinek nincsenek meg a kiváltságai hozzá, csak még feszültebb lesz a slow life követelőző imperatívuszától.

 

Gif/Isabelle Cardinal

Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?

Hermann Veronika: Az emberek igen adaptívak, ha a túlélésről van szó: nem hinném, hogy most másként lesz. A történelem tulajdonképpen nem más, mint korábban még soha nem létezett helyzetek egymásra rakódása. Demagóg módon azt is mondhatnám, hogy elborzadunk korábbi korok barbárságán, fejletlenségén, társadalmi berendezkedésein, de közben a sajátunkkal sem tudunk mit kezdeni. Addig írtuk, olvastuk és néztük a disztópiákat, míg belecsúsztunk az elemeikbe. Lehet, hogy az egyiptomi fáraók kizsákmányolták a rabszolgákat, de 2020-ban azt látjuk, hogy a világ leggazdagabb országában több millió ember nem jut alapvető egészségügyi ellátáshoz, Európa közepén pedig betegeket küldenek el a kórházakból, és a leggonoszabb időket felidéző autokrácia épül. A nyugati társadalmak hajlamosak elhinni, hogy már túl vannak a barbárság szakaszain, de ez nem így van. A mediális és kulturális környezet változik, a haszonelvű gonoszság nem.

ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és a poszthumanizmus alapján való gondolkodás lehet?

HV: A non-humanizmusban is benne van a humanizmus – tehát hiába a tagadás, kultúra nem létezik emberi beavatkozás nélkül. Hiába formálják a kultúráról való elképzeléseinket az algoritmusok, a biorobotok vagy a mesterséges intelligencia, ezek mind emberek által elképzelt és működtetett rendszerek. A társadalomkutatók manapság sokat foglalkoznak azzal, hogy a digitális platformok hogyan termelik újra a társadalmi egyenlőtlenségeket – éppenséggel pont úgy, mint a többi, emberek által létrehozott normatív intézményrendszer az iskoláktól a múzeumokig.

ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?

HV: Irodalom- és médiatörténet határterületeivel foglalkozó kutatóként számos érvet tudnék hozni amellett, hogy a jelen megértésének a kulcsa a múlt megismerésében van. A 19. században politikai okok miatt kitalált nacionalista beszédmódra ma valamiféle normatív hazaszeretetként hivatkoznak azok, akik nem vesznek arról tudomást, hogy az emberi kultúrában nincs értelme a „természetesség” kategóriájáról beszélni. A nemzetállam, a nemzeti gondolat, a hazaszeretet vagy annak hiánya, a társadalmi nem vagy éppen az osztálytudat nem eleve adott létezők, hanem kulturális konstrukciók, amelyeket politikai és társadalmi fikciók, sőt mítoszok tartanak életben. Szerintem igazán utópisztikus jövőkép nincsen: ezt például korábbi utópiákból is tudjuk. A Szép, új világ, a Metropolis, a Stepfordi feleségek vagy a 2001: Űrodüsszeia (hogy egy teljesen önkényes példasort hozzak) mind arra figyelmeztetnek, hogy a jövő képzete nem más, mint a jelen lenyomata. Azt is érdekes megfigyelni, hogy ezek a műfajok és alműfajok olyan korszakokban szaporodnak meg, amikor valamilyen radikálisabb technikai vagy társadalmi változás zajlik. Nem véletlen, hogy a 2010-es évek legnépszerűbb sorozatai között ott találjuk a Black Mirrort vagy A szolgálólány meséjét. De ezek az alkotások jelenbeli szorongásokat lepleznek le, nem a jövő lehetséges jeleneteit mutatják be.

ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?

HV: Szerintem a legérdekesebb a hatalom alakulásának kérdése lesz – nemcsak az, hogy az egyes demokratikus vagy autoriter berendezkedésű államok milyen politikai reakciókat adnak erre a példátlan helyzetre, hanem az is, hogy hogyan alakul az orvosi, intézményes hatalom a járvány hatására, milyen lesz a tudomány helyzete úgy általában. A járvány és a vele járó, a most élő emberek többségének ismeretlen következmények megmutatják, hogy a (tágan értett) társadalomtudomány azért hasznos, mert modellezni tud a minőségi élethez szükséges forgatókönyveket, a természettudomány pedig egyszerűen szólva azért, mert segít a túlélésben. Nemigen látom mostanában az oltásellenesek bölcsességeit a közösségi médiában – képzeljük el, mi lenne, ha nemcsak egy, hanem az összes vakcina hiányozna a világból.

ÚM: Annak felismerése, hogy úgymond poszthumán kondíciók között élünk, kikényszeríti, hogy alapvetően változtassunk az emberről és a környezetéről való gondolkodáson?

HV: Ha úgy tetszik, a fényképezés feltalálása is egyfajta poszthumán fordulatot hozott, Walter Benjamin már 1936-ban megírta, hogy ez volt az első mesterséges kiterjesztés az ember és a világ között. Ahogyan az egyik korábbi válaszomból is kiderül, némileg félrevezetőnek tartom a poszthumán kifejezést, hiszen sokan kizárólag valamiféle robotok és űrlények által dominált, futurisztikus világra gondolnak a szó hallatán: pedig ez a korszak nagyon is emberi. Ha más nem is, a gyengeségei nagyon jól megmutatják. Hogy protézisek segítségével kommunikálunk, és a tevékenységünk jelentős része átkerült a digitális térbe, nem iktatják ki az emberi vonatkozásokat, legfeljebb új attitűdöket hoznak. Közhelyes példa, de sokan valamiféle rosszul értelmezett technológiai determinizmustól fűtve szidják a készülékeket, kérik számon a folyamatos „nyomogatást”. Holott jellemzően nem sötét vagy üres képernyőkre bambulnak a nyomogatók, hanem például a barátaikkal csetelnek, vagy újságot olvasnak. Miért lenne ez alsóbbrendű cselekedet a fizikai olvasásánál? Most, hogy a karanténban ülünk, azt hiszem világos lett, hogy mennyire fontos az emberi kapcsolattartás – különféle médiumokon keresztül.

ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A slow life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?

HV: A slow life egyfajta privilégium. Akinek eddig engedték a lehetőségei, eddig is gyakorolta, akinek pedig nem, annak az otthonába zárva sem lesz nyugodtabb vagy lassabb az élete. Sőt, számosan akadnak, főleg az egyébként is jóval több láthatatlan és fizetetlen munkát végző nők körében, akiknek több feladatuk van (például a gyerekek otthoni tanulásának anomáliái miatt) az izoláció alatt, mint a hagyományos hétköznapokban. A lassulás egyrészt kiváltság, másrészt döntés kérdése, de az egyik a másikat feltételezi: akinek nincsenek meg a kiváltságai hozzá, csak még feszültebb lesz a slow life követelőző imperatívuszától.

ÚM: Ha hirtelen átállunk, és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?

HV: Ez az egész helyzet mindenképpen rosszul érinti a kulturális szcénát: az elvonások, a közalkalmazotti státusz alattomos, előkészítetlen elvétele mind a teljes összeomlás felé mutatnak. Ha ez nem így lesz, akkor az kizárólag a kulturális életben dolgozó emberek elhivatottságának eredménye. A saját, online egyetemi óráim tapasztalatai pedig azt mondatják velem, hogy bár sok mindent kiválthat, az élő, tantermi interakciót a legmenőbb szoftver sem pótolja. Az emberek nem véletlenül élnek társadalomban, és ezen társadalom fontos helyszínei személyes találkozásokra épülnek.

ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?

HV: Ahogyan eddig is: érdemes kerülni a propagandát, az álhíreket, demagóg hazugságokat és populista csúsztatásokat közlő oldalakat – a legtöbb magyar médium, sajnos, ebbe a csoportba tartozik. Arra is fontos figyelni, hogy ne fogyasszuk túl magunkat hírekből, hiszen a karantén és a járvány okozta szorongást csak fölerősíti, ha folyton frissítjük a kezdőlapunkat. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni, én is állandóan híreket olvasok.

ÚM: “Nemcsak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben, illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét jelenlegi eszkalálása véleményed szerint milyen következményekkel járhat?

HV: Anthony Fauci doktor, az Egyesült Államok járványügyi intézetének (NIAID) vezetője azt mondta, hogy el fog tűnni a kézfogás és a papírpénz. Én egyiket sem bánnám különösebben, remélem azonban, hogy az intimitás kultúrája vagy az utazás természetessége egy idő után visszatérnek. Kérdés persze, hogy mit nevezünk jelenlétnek, de amennyiben van köze az élményszerűség tapasztalatához, úgy nem lehet kiváltani dolgok képzetével, csak magukkal a dolgokkal.

ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?

HV: Mindenben demokráciapárti vagyok, elsősorban azért, mert az épül az egyén felelősségére. A magyarországihoz hasonló, autoriter rendszerek arra jók, hogy áthárítsák a felelősséget, titkolózzanak, adatokat manipuláljanak azért, hogy sikeresnek tűnjenek a válságkezelésben. Parancsszóra otthon lehet ugyan maradni, de nem lehet hirtelen rendbehozni egy csődbe taszított egészségügyi ellátátórendszert, és főleg nem lehet legyőzni egy járványt. Folyamatosan derülnek ki komoly csúsztatások a kínai adatokkal kapcsolatban, miközben a a válságot – egyelőre –  sikeresen kezelő országok, például Németország, Dánia vagy Új-Zéland, a demokratikus értékeket komolyan vevő társadalmak.

ÚM: Akár saját szakterületed tekintve, milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?

HV: Egyetemi oktató és kutató vagyok, amihez alapvetően intézményrendszerre van szükség. Ezt azonban jelenleg úgy tűnik, hogy a benne részt vevő, azt felépítő emberek – a tanárok és a diákok – rugalmassága, hivatástudata és kíváncsisága menti meg. Ez önmagában alulról jön.

ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?

HV: A médiában és a tudományban. Hiteles tájékoztatás és egyenes kommunikáció nélkül csak rémképekkel, szorongásokkal és fóbiákkal hadakozunk. Abban pedig mindenki egyetért, hogy a válság valódi végét a koronavírus elleni oltóanyag kifejlesztése fogja elhozni. Mi ez, ha nem a tudományba vetett bizalom?

ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?

HV: Nem vagyok virológus, biológus vagy orvos, de jelenleg úgy tűnik, hogy az izolációnál nincs hatásosabb ellenszere a vírus terjedésének. Az sem tökéletes, de talán a rövidtávú, teljes összeomlást segít elkerülni. Sokan, sok helyen leírták, hogy a koronavírusnak nemcsak a mortalitási rátája okoz katasztrófát, hanem elsősorban az a terhelés, amit az ellátórendszerekre ró. Az elborzasztó képeken túl, amiket sürgősségi és intenzív osztályokról láttunk, azokra is érdemes gondolni, akiket a járvány miatt elküldenek a kórházakból, akik nem kapnak meg kezeléseket, akiknek például egy szűrővizsgálat elmaradása esetleg a halálos ítéletüket jelenti. Miattuk is érdemes tartani a távolságot, akármennyire kínos, terhes, bizarr, magányos érzés.

ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósolsz”?

HV: Egy kicsit rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne. Kevésbé közhelyesen, néhányan egy ideig még hasznot fognak húzni abból, hogy a félemmel kereskednek, de középhosszú távon szerintem azok a társadalmak jönnek ki jól a válságból, amelyek nyíltan beszéltek annak természetéről. Az emberek nem lehetnek érzéketlenek saját jövőjükkel, vágyaikkal, egészségükkel kapcsolatban. Remélem, hogy ez nem egy – most divatos kifejezéssel élve – rosszul öregedő jóslat lesz.

Hermann Veronika

Hermann Veronika irodalomtörténész, kritikus. Az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom, összehasonlító irodalomtudomány és kommunikáció szakokon, 2015-ben doktorált ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskolában. Disszertációjának címe Az identitás mint nyelvi tapasztalat a romantikus és kortárs magyar irodalomban. Elsősorban identitáselmélettel, fogyasztáselmélettel és az irodalomtörténet társadalomtörténeti olvasatával foglalkozik. 2011 és 2015 között óraadó az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi, majd Média és Kommunikáció Tanszékén. 2013 és 2015 között a Néprajzi Múzeum munkatársa, 2015 szeptemberétől az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék adjunktusa.