Esélyt kaptunk
Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele

Új Művészet

Interjúsorozatunkban kortárs gondolkodókkal beszélgetünk az aktuálisan kialakult helyzet kapcsán. Mai interjúalanyunk Beer Miklós.

Pilátus Jézusra mutatva akaratlanul azt mondta: Ecce Homo! Íme az Ember! A poszthumán kondíciók között még inkább hangsúlyt kap Jézus szava: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de a lelkét elveszíti?” A magyar nyelv jó érzékkel rávilágít a lényegre, amikor emberségről beszél, de akkor is, amikor a lelketlenségről szól. Igen, a párbeszéd, a szolidaritás, az önzetlenség, a mértéktartás, az alázat, az áldozatvállalás bátorsága tesz igazán emberré. A környezet megóvása is a testvériség gondolatával kap értelmet. Isten mindnyájunknak adta ezt a világot, hogy őrizzük, műveljük és elosszuk a javait.

 

Ebben a mostani járványszituációban egyre többen teszik fel a kérdést, hogy tanulunk-e ebből a tapasztalatból.

Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?

Beer Miklós: Alkalmazkodás? Ferenc pápa „Laudato si’” körlevele nyomán próbálom értelmezni az antropocén korszakot. Szerintem ez azt jelenti, hogy az ember, a maga telhetetlenségében, a Földanyát annyira megsebzi, hogy a teremtésben kapott harmónia visszafordíthatatlanul felborul. Hogy ez mikor kezdődött? A tudósok vitatják. A földműveléssel kezdődött vagy az ipari forradalommal, netán a nukleáris energia felszabadításával? Nem tudjuk. Az biztos, hogy beteggé tettük a Földet. Ami elgondolkodtató, hogy eddig a Föld tudta korrigálni az ember által okozott károkat, de most már talán eljutottunk egy határponthoz. Viszont a nagy kérdés, hogy az ember tud-e alkalmazkodni azokhoz a megváltozott élettani körülményekhez, ami a levegőszennyezés, a sivatagosodás vagy az átlaghőmérséklet-emelkedés nyomán kialakult. Egy spanyol mondás szerint „Isten mindent megbocsát, az ember is néha, de a Földanya sosem”. Az valószínű, hogy amint romlanak az életkörülmények, úgy romlik az ember biológiai életminősége is.

ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen változásokat idéz elő, milyen feladatokat ró a katolikus egyházra? A koronavírus jelenléte milyen egyházi-vallási következményekkel jár?

BM: Amikor a pápa a fenti körlevelet kiadta, nyilván nem számolt ezzel a pandémiával. A felhívás viszont egyértelmű volt. „Ökológiai megtérést” kért a pápa mindenkitől, vallástól, felekezettől függetlenül. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a felhívás elsősorban a katolikus egyház tagjainak szólt. Most, a világjárvány idején – eltekintve attól, hogy „karanténba vonult” minden egyházközség – át kell értelmeznünk a vallási gyakorlatainkat, vallási szokásainkat. Ez azt jelenti, hogy nem maradhatunk meg a liturgikus ünnepléseink keretei között, nem tekinthetjük a hitünket magánügynek, hanem vállalnunk kell egy fokozottan „környezettudatos magatartást”, amiben megnyilvánul a szolidaritás a harmadik világ szegényeivel, éhezőivel, menekültjeivel is.

ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és a poszthumanizmus alapján való gondolkodás lehet?

BM: Jogos a kérdésfelvetés logikája, ami a poszthumán-nonhumán fogalmakat illeti. Ha a fajok kihalásának a tendenciája így folyatódik, akkor mi a garancia arra, hogy az emberi faj nem kerül sorra? A világvége-vízió, ami újra és újra felsejlik (háborúk, járványok, természeti katasztrófák, atomháború) ebben a megközelítésben talán éppen ezt jelenti. Ha így folyatja az emberiség, akkor önmagát fogja megsemmisíteni.

ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?

BM: Ebben a mostani járványszituációban egyre többen teszik fel a kérdést, hogy tanulunk-e ebből a tapasztalatból. Ugyanúgy akarjuk folytatni a megszokott komfortkörülmények közötti életünket, mint eddig, vagy képesek leszünk-e változtatni? Ez nagy kérdés. Jó lenne számba venni, hogy miként jutottunk el idáig. Az egyre gyorsuló gazdasági verseny, a mértéktelenség-telhetetlenség, a pazarlás, a „hulladéktermelés”, az egyre nagyobb közlekedési forgalom, vagyis a fogyasztói társadalom minden visszássága adhatott volna már figyelmeztetést. A klímakonferenciák sikertelensége a jó példa arra, hogy a profit minden józan figyelmeztetést felülír. És akkor még nem beszéltünk a fegyverkereskedelemről, a szándékos konfliktusgerjesztésről, kábítószer-kereskedelemről. Szóval mindig kimondjuk, hogy „az utolsó órában vagyunk”, mégsem történik semmi. Aktuálisan most is ez a helyzet. Most is csak reménykedhetünk.

ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?

BM: Beszélgetünk egymás között. Elhangzanak ilyen kérdések: miért kell nekünk itt Európában a világ másik feléből élelmiszert importálnunk? Miért kell állandóan jönni-menni a világban? A turizmus, a szórakoztatóipar, a futball vagy az autóversenybiznisz, a hedonizmus sokféle fajtája továbbra is uralni fogja a közéletet? A migráció világméretű problémájára mikor keressük már meg egy világméretű összefogással az elfogadható választ? Miért nem támogatjuk jobban a helyi önfenntartó gazdaságok rendszerét? Hát igen, sok mindent át kellene írnia ennek a járványnak.

ÚM: Annak felismerése, hogy úgymond poszthumán kondíciók között élünk, kikényszeríti, hogy alapvetően változtassunk az emberről és a környezetéről való gondolkodáson?

BM: Húsvét ünnepe után vagyunk. Hívő emberként, keresztényként Jézus Krisztus személyén keresztül próbáljuk átgondolni, hogy mi is az értelme az életünknek. Ferenc pápa a közelmúltban megállapította, hogy a jóléti társadalom már régen elfelejtette feltenni ezt a kérdést. Isten mire gondolt, amikor az emberi létet megalkotta? Pilátus Jézusra mutatva akaratlanul azt mondta: Ecce Homo! Íme az Ember! A poszthumán kondíciók között még inkább hangsúlyt kap Jézus szava: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de a lelkét elveszíti?” A magyar nyelv jó érzékkel rávilágít a lényegre, amikor emberségről beszél, de akkor is, amikor a lelketlenségről szól. Igen, a párbeszéd, a szolidaritás, az önzetlenség, a mértéktartás, az alázat, az áldozatvállalás bátorsága tesz igazán emberré. A környezet megóvása is a testvériség gondolatával kap értelmet. Isten mindnyájunknak adta ezt a világot, hogy őrizzük, műveljük és elosszuk a javait.

ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A slow life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?

BM: Én is úgy látom, hogy már voltak jelei a kijózanodásnak. A „természetes” életmód, a lassúbb és főképpen a személyes életvitel, a tudatos, átélt élet és a „megelégedettség” igénye itt-ott megjelent. Vannak barátaim, akik a városi lakásukat eladták, és vettek egy tanyát. Kertészkednek, állatot tartanak, de közben kulturális igényességgel is élnek. Nagyon tetszik. Kicsit a szerzetesek életére emlékeztet. Csupán egy bajom van ezzel. Ki engedheti meg magának ezt a „lazítást”? Azt kellene kitalálni, hogy ezzel együtt hogyan lehetne felkarolni valakit, egy másik családot, és az ő életkörülményeiket is a magunkéhoz közelíteni.

ÚM: Ha hirtelen átállunk, és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?

BM: Már látjuk a próbálkozásokat ebben a karanténos helyzetben, hogy mozgolódnak a művészek. Online módon lehet koncertet hallgatni, irodalmi esten részt venni, verspályázaton indulni. A találékonyság reményt ad, hogy a kulturális igény talán újra feltámad. A baráti körömben egyre többen vesznek újra könyvet a kezükbe, verseket szavalnak, családi házi muzsikát rendeznek. Kicsit furcsa ellentmondásként élem meg, hogy eddig szidtuk a fiatalokat, hogy digitális függőségben élnek, virtuális térben mozognak, most pedig kezdjük mi, idősek is használni ezeket a lehetőségeket. Azt hiszem, hogy ez a járvány erre is jó, hogy tényleg arra használjuk ezeket az eszközöket, amire valók. Ne váljunk rabjaikká, de általuk is fel tudjuk fedezni az értékeket, a személyes kapcsolatokat és a szellemi kincseket.

ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?

BM: Az már közhelynek számít, hogy a médiának döntő szerepe és felelőssége van a tájékoztatásban és a közvélemény formálásában. Az újságíróknak erkölcsi kötelességük lenne, hogy csak az igazat, csak a tényeket közöljék. Sajnos tapasztaljuk, hogy ez nem minden esetben van így. A megfelelő tájékozottsághoz csak úgy juthatunk, ha józan kritikai érzékkel fogadjuk a híreket. Önvédelmi taktika, amit a bírói gyakorlatból ismerünk, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”. Ez alatt azt értem, hogy legalább két tv- és két rádióműsort kövessünk. Persze ez sem feltétlen garancia. Hívő emberként van egy feltétlen kontroll-lehetőségünk, ez pedig a Biblia.

ÚM: „Nemcsak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben, illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét jelenlegi eszkalálása véleménye szerint milyen következményekkel járhat?

BM: A távjelenlét különleges megtapasztalását segíti elő ez a mostani pandémia. Vallási, lelkiségi környezetben ennek természetesen eddig is volt hagyománya. Az imádság élménye mindig is ez volt. Bárhol, bármikor Isten jelenlétében vagyunk. Jézus megnyilatkozásaiban számtalan példát találunk erre. Maga a húsvét ígérete, hogy „veletek vagyok mindennap”, erre vonatkozik. A jelenlegi digitális kapcsolati rendszer mindkét irányban erősít. A nem hívő embernek is van egy konkrét tapasztalata, hogy találkozzon a számára fontos emberekkel, a közelükben érezze magát, gondoskodjon róluk, de a vallásos embernek is segít egy sajátos megtapasztalással abban, hogy elmélyüljön az Isten-kapcsolata. Annak idején, amikor elkezdődött a rádiózás, sok vallásos embernek ez „dejavu élményt” jelentett. Hiszen Isten mindig vételkörzetben van. Érdekes a világ.

ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?

BM: A helyes válasz valahol középen lehet. Veszélyhelyzetben nem lehet népszavazást tartani. Nincs rá idő, és nem vezet megoldáshoz. Ahogy szokták mondani, még egy rossz parancs is jobb, mint az, hogy mindenki csináljon valamit. Azért mondom, hogy a két véglet között kell megtalálni a helyes utat. Ez alatt azt értem, hogy „békeidőben” a demokratikus keretek között kellene kidolgozni a veszélyhelyzet „forgatókönyvét”. Persze mindig utólag okos az ember. Néha a katonáktól is lehet tanulni.

ÚM: Akár saját szakterületét tekintve, milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?

BM: Meggyőződésem, hogy fel fog értékelődni a kisközösségek kreativitása. Ez vonatkozik civil- és egyházi közösségekre egyaránt. Azt szoktam mondani, hogy az állam bármilyen kormány vezetésével a társadalmi problémák megoldására csak „durva beállításokat” tud adni. Ezt a fogalmat középiskolás emlékeimből hozom, amikor a tanár elmagyarázta a mikroszkóp használatát. A „finombeállítás” az mindig a konkrét adottságok között hoz megoldást. Vagy másképpen, az általános szabályozást rugalmasan kell a helyi körülményekhez alkalmazni. Az önkéntesség, a szolidaritás vagy ahogy Ferenc pápa szokta mondani, a „közelség” csak a személyes törődésben valósul meg. Persze ehhez felnőtt módon gondolkodó polgárok kellenek.

ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?

BM: Istenben.

ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?

BM: Van egy elvem, amit a cigányság integrációjával kapcsolatban szoktam hangoztatni. Az eredményes integráció feltétele a módszertani szegregáció. Ennek az az értelme, hogy „helyzetbe kell hozni” a közösség minden tagját, hogy tudjanak valóban együtt élni és munkálkodni. Ez a járvány leküzdésére úgy lehet igaz, hogy addig el kell különíteni mindenkit, amíg nem rendelkezünk kellő tapasztalattal, gyógyszerrel, védőoltással. Úgy gondolom, hogy – mint az élet minden területén – nem a „vagy-vagy”, hanem az „is” a mérvadó.

ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósol”?

BM: Sokan reménykedünk abban, hogy az élet a járvány után már nem fog ugyanúgy folytatódni, mint előtte. Tanulunk belőle. Ez az optimista jóslat. A realista jövőképem az, hogy lesznek sokan, de mégis kevesen, akik komolyan „megtérnek”. A többség viszont – az ember tragédiájának örököseiként – foggal-körömmel vissza akarja állítani a megszokott önpusztító életmódját. Nagy fordulatra nem számítok. Jézus isteni logikája szerint kevesek maradnak kovász, só, világosság, földbe rejtett kincs, mustármag. „Az én országom nem innét való.” Ennek hitében és reményében mégiscsak azt gondolom, hogy nem volt hiábavaló ez a „megpróbáltatás”. Esélyt kaptunk. Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele.

Beer Miklós

Beer Miklós lelkipásztori tevékenységét 1967-ben Kőbányán kezdte meg káplánként, később Szobon és Márianosztrán, Pilismaróton, Dömösön és Esztergom belvárosában volt plébános. Közben 1979-től teológiatanárként teljesített szolgálatot az Esztergomi Hittudományi Főiskolán, majd 1999-től 2003-ig rektorként átvette a szeminárium vezetését. Püspöki pályafutását 2000-ben kezdte meg, amikor kinevezték az Esztergom-Budapesti főegyházmegye segédpüspökévé. II. János Pál pápa 2003. május 27-én nevezte ki a váci egyházmegye megyéspüspökévé.

 

Az interjúsorozat további részei itt olvashatóak:

EZ A LASSÚ CSAK AZ ÚJ GYORS Nem elvont utópiákra, hanem reális utópiákra van szükségünk – Interjú Losoncz Márkkal

ÚJRAKÓDOLNI AZ EMBERT „A stabilitást az integritás és a következetesség megőrzésében látom” – Interjú Győrffy Lászlóval

EGY KICSIT ROSSZABB LESZ, MIELŐTT JOBB LENNE A jövő képzete nem más, mint a jelen lenyomata – Interjú Hermann Veronikával

AMI BENNÜNKET ÉRDEKEL, ARRA NINCS HATALMUK A hekkelés, az önálcázás, a megtévesztés leleményes stratégiái – Interjú Tillmann József A.-val