Átmeneti tárgyak, törékeny hangok
Beszélgetés Arnold Haberllel

Rudolf Anica

Konfrontationen 2020: postponed. A free jazz és az improvizált zene kedvelői számára fontos ausztriai fesztivált, a Konfrontationent – mint oly sok rendezvényt 2020 nyarán – elhalasztották. Idén júliusban Nickelsdorfban a 41. alkalommal került volna sor a négynapos eseményre, amelynek évek óta része a Soundart elnevezésű képzőművészeti-zenei programsorozat. Arnold Haberl aka Noid kezdeményezője és az elejétől fogva motorja a kiállításoknak, vele beszélgettünk.

Paul Gründorfer: AM Land (részlet), 2017, helyspecifikus installáció, antenna, kis hatótávolságú, középhullámú adó, rádióvevő, mikrofonok, papír, fa
A mű az adó és a vevő kapcsolatának feltárása, a központok és a perifériák közötti jelek vizsgálata. A hordozható rádióvevők egyfajta szerencsejátékot játszanak, amint a távolról és közelebbről érkező jeleket véletlenszerűen észlelik.

A Soundart 2009 óta látható és hallható a nickelsdorfi Konfrontationen című improvizációs zenei fesztivál kísérőrendezvényeként, de ha jól tudom, 2007 óta létezik. Hogyan kezdődött? Mióta vagy a kurátora?

Noid: Klaus Filip és én 2007-ben mutattuk be az első Soundart-kiállítást Nickelsdorfban, amely részben a lengyelországi Sanatorium Dźwięku Sokolowsko fesztiválon szerepelt munkára épült. A második Soundartot Noise Shower (Zajzuhany) címmel rendeztem, aztán azt gondoltam, jó ötlet lenne a Konfrontationen keretei közé bevinni a projektet. Ez volt 2009-ben. Rövidesen felmerült, hogy miért is ne szélesítsük a kört – ekkor rendeztem meg az első kiállítást, amelyen a melóknak nagyjából a felét a Konfrontationenen fellépő zenészek hozták össze, a másik felét pedig a Nickelsdorf melletti művésztelepen, Kleylehofban alkotó képzőművészek. Ezután felkértek rá, hogy folytassam – valahogy így kezdődött. Máig hetvennél is több munkát mutattunk be.

Az elmúlt négy évben részt vettem a fesztiválon, és mindannyiszor izgalmas, változatos anyagot láttam a kiállításokon. Néha egyértelmű politikai üzenetet is hordozott az összeállítás – mindenesetre a Why are We Still Here? és az A Place to Stay címűek igen. Van visszatérő koncepció?

Noid: Ez a két kiállítás, amit említesz, valóban közvetlen utalás volt az aktuális politikai helyzetre, akkor indultak meg a bevándorlók Európa felé, erre reflektált Christine Schörkhuber műve, aki a határ mentén összegyűjtötte az otthagyott sátrakat. A Why Are We Still Here? projekt – amelyet szintén Klaus Filippel rendeztünk 2016-ban – abból az apropóból is született, hogy feltétlenül el akartuk hozni Maazen Kerbaj bejruti vizuális művész és zenész művét, a Before the war, it was the war. After the war, it is still the war címűt, amely három szobányi helyiséget igényelt, ezért egy használaton kívüli bolthelyiséget rendeztünk be a szokásos helyszínen kívül. (A pajtában, amely általában a rendelkezésünkre áll, egy nagy és egy kis méretű kiállítótér van.) Ebben a műben Kerbaj a 2006-os libanoni háborút idézi fel tíz évvel az események után. Rajzaival és felvételeivel személyes érzékenységgel nyúlt a témához, az eredmény pedig egy szívfájdítóan törékeny anyag: hétköznapi hangok, televíziós hírek, dalok a rádión és magán telefonbeszélgetések, amelyeket bombarobbanások és háborús repülőgépek zaja szakít meg időről időre, és trombitán kíséri a művész – az egész egy intim, in situ hanginstalláció.

Billy Roisz: Ülj a szívemre, és mondd, hogy szeretsz! 2018, hanginstalláció, selyemfonál, faszék
„Az ember feneke elhanyagolt érzékszerv a művészetben. A szívvel viszont az a baj, hogy erősen közhelyes, ezért kerül ki annak látószögéből. Az Ülj a szívemre, és mondd, hogy szeretsz! összekapcsolja a két testrészt. Billy Roisz koncepciója Valie Export Tap and Touch Cinema című filmjéből indult ki: az erősített basszusfrekvenciák fizikalitását és a rusztikus ülőbútor tettetett ártatlanságát mint medializált testélményt egyetlen hanginstallációban fogalmazta meg. A tárgyak színe – az erős kék és a piros – megtévesztő, mert itt nem szemmel látunk, hanem fenékkel hallunk, és szívvel beszélünk.” (Dieter Kovacic)

Mi a közös a kiállításokban? Számomra egy dolog mindig összeköti őket: a munkák könnyed szépsége, lebegése. Jól érzem?

Noid: A kiállítások törékenységének több oka is van: ezek a művek többségükben valós időben, perfomanszszerűen zajlanak – és a térbe állított munkák is zömmel interaktívak –, így gyakran előfordul, hogy az egyik műnek helyet kell adnia a másiknak, miután bemutatásra került. A másik ok prózai, nincs túl sok pénzünk, és ez lecsökkenti a lehetőségeket, kevés eszközzel kell dolgozni.

A részt vevő művészek főleg a régióból származnak. Mi alapján választod ki, hogy kiket hívsz meg? Egyedül döntesz, vagy másokat is bevonsz a tervezésbe?

Noid: Az elején mindig megnéztem, kik lépnek fel a fesztiválon, épp min dolgoznak, és próbáltam összeilleszteni a munkákat. Aztán amikor kialakult az összeállítás, végiggondoltam, hogy mi lehet a közös nevező. Mivel a Konfrontationen szervezése akkoriban igen rövid idő alatt zajlott, én tényleg az utolsó pillanatban tudtam csak bekapcsolódni a Soundarttal.

2016-tól megváltozott a helyzet, mivel az elejétől fogva tudtuk, hogy Maazen Kerbaj előbb említett műve mellett a Lisbeth Kovacic–Juri Schaden-páros EU-Fence című munkáját is be szeretnénk mutatni, így a többi alkotást ezekhez válogattuk. És ez az év volt az, amikor a Soundart pénzügyileg is függetlenedni tudott a fesztiváltól. De azért a Maazen & Jean Luc szerepelt a Konfrontationenen is.

Ezek után egyre inkább arra fókuszáltam, hogy Soundart független esemény legyen – tematikailag legalábbis. Persze, a közönség által, a fesztivál meghatározott ideje és helyszíne révén mindig kapcsolódik a Konfrontationenhez. De ez ma már nemcsak egy irányba működik, hogy úgy nézek körül a fesztivál zenészei között, hogy kivel lehet Soundartot csinálni, hanem fordítva is megesik. Természetesen a legtöbb művész a régióból származik, ami részben választás, mivel fontos a számomra, hogy jó előre megismerkedjem velük. És az anyagiak is számítanak. Végül, de nem utolsó sorban: sok érdekes művész él a környéken, akiket érdemes megmutatni.

Bicycle Liberation Front (Chris Veigl, Conny Zenk, Dominik Painsi, Elena Tiis, Kaiserin Sissi, Uli Kühn, Stefan Voglsinger): Cyberheikels, 2019, interaktív performansz
A „cyberheikelek” a Konfrontationen koncertjeinek helyet adó Jazzgalerie és a Soundart-kiállítás között fel-le közlekedő „elektroakusztikus” biciklisták. A kerékpárok dinamóval működő hanggenerátorok.

Eredetileg csellista vagy, és zenészként is fellépsz a fesztiválon, a salzburgi egyetemen multimédiát tanítasz. Mit jelent számodra képzőművészet? Hogyan találkozik a zenével?

Noid: Számomra a zene és a képzőművészet találkozási pontja az előadás. Praktikusan szólva, az első zenészi „munkáim” főleg színházi melók voltak – zene, tánc, performansz. Szerencsés voltam, hogy olyan erős teoretikus hátterű koreográfusokkal dolgozhattam, mint például João Fiadeiro, akinek a „valós idejű komponálási módszere”, amely valamelyest a filmelméletben is gyökerezik, az improvizációra lett kitalálva. Mindez átültethető a színházra, a performanszra, a táncra, a zenére, de akár absztrakt módon a kiállításrendezésre is. Sosem foglalkoztam mélyebben magával az elmélettel, de a dolgokhoz való hozzáállásomat mindenképpen befolyásolta.

Szinte alig találni valamit a neten a Soundartról, ami a színvonalát tekintve meglepő a számomra. Olyan, mintha ez az egész egy játék lenne, ami nagyon is illene a Konfrontationen „megismételhetetlenségi” filozófiájához. Szándékos ez az internetes „nem jelenlét”?

Noid: Nem, ez nem játék, egyszerűen csak az idő és az erőforrások hiánya, ami miatt nem tudunk elég figyelmet fordítani a tisztességes médiajelenlétre. Egy ideje a média is mindenen spórol, és nem végzi rendesen a dolgát. Az az elvárás, hogy a rendezők és a művészek maguk szolgáltassák a tartalmat, amit aztán meg tud jelentetni a nyomtatott vagy az internetes sajtó. Nekem pedig egyszerűen nincs lehetőségem a fenevadat etetni.

A szöveg megjelent az Új Művészet Zene és képzőművészet című elméleti mellékletében

Rudolf Anica (1976)
Pécsett született, a PPKE BTK magyar és filozófia szakára járt. Korábban könyvkiadói szerkesztőként dolgozott, 2008-tól az Új Művészet folyóirat olvasószerkesztője, 2018-tól vezető szerkesztője. Az Új Művészet Online alapító-szerkesztője.